Babarczy Eszter: Az okostelefonok betiltása jó döntés, mégis jogos a tiltakozás ellene

Egészen máshogy is lehetett volna ezt csinálni.

Nagy-Britanniában két anyukával kezdődött, akik 2024 februárjában létrehoztak egy Whatsapp-csoportot, hogy támogassák egymást az elhatározásukban: nem vesznek a gyerekeiknek okostelefont. Egyikük eleresztett egy Instagram-posztot erről, mire hirtelen ezer szülő csatlakozott a csoporthoz. Létrejöttek helyi csoportok, elindult egy mozgalom. A mozgalom a civil szférában szakmai támogatókat talált: a Policy Exchange nevű think tank megvizsgálta, hogy a brit iskolarendszerben van-e összefüggés a telefonok tiltása és az oktatási eredmények között. Azt találták, hogy azokban az iskolákban, amelyek teljesen tiltják az okostelefonok használatát, magyarán le kell adni az iskolai nap kezdetén, és csak a nap végén kapják vissza a diákok, jobb érettségi eredményeket érnek el a fiatalok.

Az Egyesült Államokban Jonathan Haidt szociálpszichológus azzal a kérdéssel küzdött, miért kezdtek el drámaian romlani az amerikai kiskamaszok mentális mutatói az utóbbi években. Először a Covid miatti izolálódásra és digitalizálódásra gyanakodott, de kutatás közben azt találta, hogy az adatok valójában 2012 óta mutatnak egyre több mentális problémát és egyre rosszabb oktatási eredményeket.

Arra a kérdésre, mi indíthatott el 2010 körül egy ilyen tendenciát, azt találta a legmeggyőzőbb válasznak, hogy ettől kezdve vásároltak a gyerekeknek és a kamaszoknak okostelefont a szüleik. Jean Twenge pszichológussal közös könyvükben lépésről lépésre megpróbálják bebizonyítani a szkeptikusabb döntéshozóknak, hogy az okostelefon használata súlyosan káros a fiatalok fejlődésére, ahogy a közösségi média használata is, és 16 éves kor előtt semmiképpen nem lenne szabad megengedni, hogy a fiatalok regisztráljanak ilyen hálózatokra, kapcsolattartásra pedig butafonokat kellene használni ebben az életkorban.

Magyarország nem ezt az utat választotta. Én nem kételkedem, hogy nagyon jó érvek szólnak amellett, hogy tiltsuk be az iskolai okostelefon-használatot. Azért nem kételkedem ebben, mert olvastam Haidt és Twenge könyvét és megtaláltam a Policy Exchange kutatását. A magyar kormány viszont nem próbált meggyőzni erről, vagy bármiről. A magyar kormány egyszerűen hozott egy rendeletet, amelyet nem előzött meg társadalmi vita, a szülők tájékoztatása, a tanárok megkérdezése. A magyar kormányt nem érdekli a szakmai autonómia vagy – legalábbis amikor nem szexualitásról vagy nemi identitásról van szó – a szülői autonómia, és nem kíván hosszadalmas kutatásokat folytatni egy közpolitikai döntés előtt. Eldönti. Van hozzá hatalma, és úgy véli, hogy a felhatalmazás, amelyet a választásokon kapott, minderre, tulajdonképpen mindenre feljogosítja.

Az okostelefonok betiltása véleményem szerint jó döntés. Szakmailag indokoltnak mutatják az adatokat alaposan feldolgozó tanulmányok. Mégis jogosnak látom a tiltakozást, mert az emberi méltóságunk sérül akkor, ha nem értelmes lényként gondolnak ránk, akik megítélik az eléjük tárt problémát, hanem fogaskerékként, vagy – például a Madách Gimnázium igazgatója esetében – kerékkötőként.

Egy fogaskeréknek nincsenek gondolatai. Ennek sok előnye van: ha minden fogaskerék gondolkodni szeretne, akkor nehéz lenne működőképes gépeket építeni.

El tudom fogadni, hogy vannak olyan szervezetek és intézmények, amelyekben hasznos az, ha az emberek fogaskerékként viselkednek, tehát nem tesznek mást, mint végrehajtanak és újra végrehajtanak. Az oktatás nem ilyen üzem. Az oktatásban azt várjuk a tanároktól, hogy a legbecsesebb kincsünket, a gyerekeinket vezéreljék érzékeny intellektussal és lelkiismerettel. A fogaskeréknek nincs se intellektusa, se lelkiismerete. Forog, illeszkedik, ennyi elég. A tanár esetében nem elég, ha illeszkedik. A tanár legyen példakép, autonóm lény, bátor ember. Legyen méltósága. Ne hajtson végre parancsot. Művelje a szakmáját magas színvonalon, etikus gondolkodóként. Tanítson a példájával civilizációt és kultúrát.

Lehet, hogy megfontolandó érvek szólnak az ellen is, hogy a gyerekek okostelefonjait betiltsák az iskolák. Én egyelőre Haidtnak és Twengének hiszek, de jól emlékszem rá, milyen morális pánik állapotában éltem végig a fiam kamasz éveit, amikor naponta idegölő harcot vívtunk azon, hány órát tölt a World of Warcraft általam egyáltalán nem értett, viszont intenzíven gyűlölt világában. Biztos voltam benne, hogy szemem láttára pazarolja el a gyerekkorát valami addiktív termékre, amiből egyesek nagyon meggazdagodnak. Amikor végül ledoktorált Londonban, akkor elismertem, hogy talán túlzott volt az aggodalmam. De csak akkor ismertem el.

Lehetséges, hogy a TikTok és az Instagram is végül kezelhető kockázatnak bizonyul. Jelenleg nem tudjuk és nem is tudhatjuk teljes bizonyossággal. Ilyen helyzetben érdemes kísérletezni, pilot projekteket indítani, megnézni, mi történik, ha tiltjuk, mi történik, ha engedjük, és az adatok alapján dönteni. Mivel azonban a gyerekünknek most van a gyerekkora, nem tudjuk kivárni azt a huszonöt évet, amíg kiderül, hogy a Tiktokon felnőtt gyerek is ledoktorál-e a végén. Kénytelenek vagyunk döntést hozni arról, hány évesen kapja meg az okostelefonját és használhatja-e az iskolában, ha megkapta. A kormánynak dolga, hogy döntéseket hozzon, azért van. De a kormány azt is megtehetné, hogy nem a megfélemlítés és a parancs eszközeit veti be, hanem a meggyőzés és a tisztelet gesztusait. Sokkal jobb országban élhetnénk.