Elhagyni az országot vagy itt maradni – ugyanaz a történet, csak eltérő válaszokkal

1956. november 5. Vége a forradalomnak. Éva, az anya az ablakban áll, alatta jobbról és balról a két gyereke, Gábor és Dini. Stilizált a képkocka, szinte mint egy ikon: a család együtt nézi, ahogy az exforradalmár apát szállító kocsi elindul Bécsbe. Jó, hát akkor itt fogunk élni, jelenti be rezignáltan Éva, és elindul Gothár Péter és Bereményi Géza kultikus filmje, a Megáll az idő.

A mondat az elmúlt negyven évben hatalmas karriert futott be, olyan közszájon forgó, összekacsintós duma lett, mint A tanú szállóigéi, hogy „az élet nem habos torta”, a magyar narancs, ami „kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de a mienk”, vagy a népi bölcsesség a nem létező ingyenebédről: „Tudja, Pelikán elvtárs, egyszer majd kérni fogunk magától valamit.”

Jó, hát akkor itt fogunk élni. Megérne egy misét az is, hogy mi ez a krónikus öngúny, hogy mire jó, egyáltalán jó-e bármire ez a cselekvésbe ritkán forduló, magyaros önkritika. De az ország, a rezsim (bármelyik is legyen a Kádár-rendszertől a NER-ig) élveteg utálata csak az egyik fele a történetnek. Ott van még az egészben a többiek árnyéka, akik elmentek. Nélkülük Éva sóhajának semmi értelme, semmi tétje nem lenne. De ők mintha abban a pillanatban kilépnének a történetből, hogy átlépték az országhatárt.

Menni és maradni ugyanaz a történet eltérő válaszokkal, és ha a maradást megadás, dac, öngúny teszi ki, a távozáshoz óhatatlanul a bátorság, önbecsülés társul – és azért a gúny is. Persze, de te nem élsz itt. Itt kell élned, hogy elhidd. Satöbbi.

Nem csak az otthon maradók, a távozók közül sokan is fenntartják ezt a mesterséges ellentétpárt, vád és védelem néma párbajába csúsznak a beszélgetések. Bejáratottak a sémák: a másik mondjuk Magyarországot akarja ekézni, esetleg a vágyaihoz, születő döntéséhez keres megerősítést vagy legalábbis muníciót, mikor a kivándorlásról kérdez, vagy épp ahhoz keres igazolást, hogy máshol sem jobb vagy könnyebb. Jobb-e vagy rosszabb az a másik élet, lehet-e rajta keresztül Magyarországot számonkérni, ez a kérdés, nem az, hogy igazából önjogán milyen máshol élni. Ahogy az ország egyre polarizáltabb lett, a hozzá fűződő viszony is ezekbe a mérgezett, mérgező ellentétpárokba csúszik.

A kivándorlástörténetek gyakran mesék: megcsináltuk a szerencsénket, vagy éppen tékozló fiúkként-lányokként rájöttünk, mi a fontos valójában, és hazajöttünk a családhoz. Így is el lehet mondani, csak ezek a sémák többet takarnak el, mint amennyit megmutatnak. A célországok is sokszor szinte népmesei jegyeket kapnak.

Itt minden pénz büdös, ott az olajcég profitja is dolgos ártatlanság. Vagy: itt még nem akkora az őrület, ott már túlzás, ami megy, mindenkit beengednek (például a magyar kivándorlót is!).

Teljesen mindegy, valójában milyen Anglia, Hollandia vagy épp Németország, ebben a sajátos játékban annyi a szerepük, hogy különbözzenek, Magyarország ellentétei legyenek.

Finn oktatás, angol egészségügy – kampányolt pofára esése előtt a Momentum, mintha a szakpolitika is butára egyszerűsített álmok import-exportja lenne. Ahogy a mi-ők, kint-bent hisztériája erősödik, és a közvélekedés szerint a ki-bevándorlás semmi más nem lehet, csak probléma, még az is lehet, hogy tényleg csak ebben a hangnemben van esély magunkról és másokról beszélni.

Az évek múlásával egyre erősebb bennem a gyanú, hogy a két dolog egymást erősíti, és minél nehezebb az országról leszólás és önsajnálat vagy az erre tagadásként megfogalmazott büszke patriotizmus nélkül beszélni, annál lehetetlenebb a kivándorlás tapasztalatáról lehámozni a népmesei győzelem vagy épp az árulás, a menekülés kliséit. Tulajdonképpen mindegy, hogy a bezzeg a Nyugat vagy a hanyatló nyugatozás szól éppen, az erőtér ugyanaz. Azt hagyjuk is, hogy mi van akkor, ha nem Nyugat-Európához vagy Észak-Amerikához képest kellene elgondolni ezt az egészet.

Valószínűleg nem vagyok egyedül azzal, hogy amennyire lehet, kerülöm, hogy beszélni kelljen a máshol töltött éveimről. A kíváncsiság és a honvágy oda-vissza mozgó ingájáról, a rengeteg veszteségről és nyereségről, amivel ez jár, az élményről, hogy lassan a legzsigeribb reflexeimen is nyomot hagy a távolság, közben mégis rengeteg dolog van, ami nem változik. Hogy asszimilálódni sosem akartam, és nekem nem lenne büszkeség, de ennek a folyamatnak csak elenyésző része tudatos döntés kérdése. A létező legellentmondásosabb és változékonyabb tapasztalat a kivándorlás. Ha van benne bármi állandó, talán az, hogy az ember megtanul megélni és egyszerre kitartani egymástól homlokegyenest különböző érzéseket. Párhuzamosan érzi mondjuk azt, hogy úgy jó az élete, ahogy van, és azt, hogy mindig hiányozni fog az a magától értetődőség, ami megvolt addig, míg egyszerű volt megválaszolni a kérdést, hogy ki vagy és honnan jössz.

Hiába, hogy magyar családok százezrei érintettek, nagyon ritkán adódik úgy, hogy egyszerűen, agenda nélkül beszélgessünk ezekről. Akár az a felénk irányuló felvetés, hogy politikai, akár az, hogy anyagi stabilitásban élünk, hogy sokkal jobb vagy épp sokkal rosszabb nekünk máshol, akár az, hogy érthető okokból menekültünk, akár az, hogy önzők vagyunk, nehéz kikerülni a zavar, a frusztráció, a szégyen, a titkolózás sajátos elegyét.

Menni is, maradni is bonyolult, újra és újra meghozott döntés, egész életre kiható, komplex tapasztalat, nem az ország szeretete-gyűlölete, hazaszeretet-hazaárulás, megadás-lázadás, helyes-helytelen életstratégia. Magyarországról alsó hangon 170 éve folyamatos az elvándorlás, nemigen van generáció, ahol teljesen eltűnt ez a dilemma.

Még mindig néha hallani, hogy kitántorogtunk valahová, de ahogy Gothár és Bacsó mondatainál, itt is kikopott, hogy honnan van az idézet. József Attilától, 1937-ből:

„Sok urunk nem volt rest, se kába,
birtokát óvni ellenünk
s kitántorgott Amerikába
másfél millió emberünk.

Szíve szorult, rezgett a lába,
acsargó habon tovatűnt,
emlékezően és okádva,
mint aki borba fojt be bűnt.”

Az a másfél millió emberünk, az amerikázók a századforduló környékén főleg a rosszul kivitelezett földreform miatti nélkülözés elől indultak el. A századforduló népvándorlásában 1881 és 1910 között Európa természetes szaporulatának 20 százaléka távozott, a magyar történet ebben csupán rövid fejezet. Gazdasági migránsok, ők voltak a nagy többség mindig. Velük levert forradalmak vezetői és szimpatizánsai, cenzúra vagy represszió elől menekülő vagy kiutasított értelmiség indult meg, kalandorok, opportunisták, ambiciózusok, kitelepített svábok, a holokausztot túlélt zsidók, punkok és eurokraták, külföldi karrier miatt magukat máshol felejtő diákok. Az elmúlt évtizedben évi 20-35 ezer ember évente, ha csak azokat számoljuk, akik az állam látóterébe kerültek, mert hivatalosan is kijelentkeztek Magyarországról.

Történetük – történetünk – tükröt tart az ország történetének, amely a fáradt önutálatnál jóval többet mutatna, ha lenne, aki belenéz.

Olaszországhoz, Írországhoz, Skóciához, Lengyelországhoz hasonlóan Magyarország is kivándorlónemzet hatalmas diaszpórával Kanadától Brazílián át Ausztriáig, csak mintha kevesen gondolnák, hogy ez nemcsak a befogadó országok, hanem Magyarország története is. Bizarr, de végig lehet úgy csinálni a közoktatást, hogy néhány elmantrázott számot leszámítva (másfél millió a századelőn, negyedmillió ötvenhat után) nem kerül elő a kérdés, hogy kik ezek az emberek és mi történt velük, miután elmentek. Mi a diaszpóra a kanadai meg a svájci néptáncos klubokon és a londoni túrórudi-dealereken túl? Milyen globális folyamatok vezetnek az amerikázáshoz, és hány generáción át marad meg a kapocs az anyaországgal, lenne-e például magyar irodalom angolul nélkülük?

Egészen máshogy fest a világ, ha tudunk a „Kossuth-bevándorlókról”, akik a levert 1848-as forradalom után, az USA-ban kötöttek ki, hogy aztán ezren az amerikai polgárháborúban is harcoljanak. Ha Teller Edén kívül az is látszik, hogy Ghánában, Kínában mennyi magyar mérnök dolgozott a 20. század második felében. Ha tudjuk, hogy jezsuita telepesek részt vettek az őslakos indiánok erőszakos térítésében Brazíliában. A két háború közti illegális, kommunista szervezetek tagjaitól a Szibériába deportáltakig, a Hollandiában és Svájcban kikötő szexmunkásoktól az európai egyetemi katedrákig és a kórházakig ível a történet.

Lehetne, mint Lengyelországban, a magyar kivándorlásnak mondjuk egy múzeuma. A történet két fele, ha lenne akarat együtt nézni őket, segítene jóval kevésbé izoláltan és provinciálisan látni az országot. Segítene a gyanakvás, az önvád és a dac háromszögéből kilépve beszélgetni távozókkal, maradókkal és visszatérőkkel. Segítene legalább minimális empátiával nézni azokra, akik Magyarországra érkeztek a jobb megélhetés reményében vagy politikai katasztrófák, háborúk elől menekülve. Még az is lehet, hogy segítene érzékenyebben kérdezni annál, hogy „te már angolnak érzed magad?”, vagy: „és befogadtak?” Bár ebben már az is elég lenne, ha a politikai rossz közérzet egymásra vetítése, vád és védekezés helyett azzal a feltételezéssel ülnénk le beszélgetni, hogy nincsenek tiszta válaszok, és akár megyünk, akár maradunk, maga a tény alig árul el valamit hazaszeretetről, identitásról, ambíciókról.