A gólyatáborokban nem a szexet kell betiltani, hanem az erőszakot és a zaklatást visszaszorítani

Mindenekelőtt szögezzük le: értékelendő, hogy a BME gólyatáborának szervezői fontosnak tartják a résztvevők biztonságát, jó hangulatú kikapcsolódását. A szándék helyénvaló, csak a módszer: az óvszer tiltása téves.

Annak idején a saját gólyatáborom, ha nem is traumatizáló, de kellemetlen élmény volt számomra. Erőszak előfordulásáról nem tudok, de így is zavart a szervezők által kifejezetten erőltetett túlszexualizált légkör, együtt a gólyák (különösen a lányok) megalázásába hajló „vicces” vetkőztetős „játékokkal”. Akkor még nem vált mainstreammé a feminizmus, a #metoo pedig a kanyarban sem volt: akinek a gólyatáborban uralkodó irány nem tetszett, az vagy próbált az ellenérzéseit leküzdve alkalmazkodni (elvégre ki ne akarna tizennyolc évesen egy új közegbe kerülve menőnek számítani?), vagy igyekezett a háttérbe húzódva észrevétlen maradni. Azaz, lehettél bevállalós „r*banc” (tényleg megbélyegzés lehetett a vége a részvételnek), vagy szende jókislány (mindkettő a patriarchátus és a félrement, állítólagos „szexuális forradalom” logikáján belül maradó női szerep) – autonóm nő nem.

Ezért aztán cseppet sem leptek meg a 2014-ben napvilágra került gólyatábori nemierőszak-esetek, az eltussolási kísérletekkel és az áldozathibáztatásokkal együtt. (Még rádiós viccelődés is lett a dologból – ez az egy talán ma már nem történhetne meg.) Ahogy az akkori tényfeltáró cikkekből kiderült, a botrányt kiváltó fonyódligeti erőszak egyáltalán nem egyedi eset volt, hanem egy szexista intézményrendszerbe ágyazott tipikus jelenség. Annak ellenére, hogy Magyarországon a nők már 1895 óra járnak egyetemre, és jó ideje a hallgatók több mint 50 százalékát teszik ki (arányuk a műszaki karokon kisebb, de az utóbbi években folyamatosan növekszik), a gólyatáborok viszont még mindig olyan szellemben szerveződtek, mintha a hallgatók egytől egyik férfiak, azon belül is kizárólag macsó mentalitású, a nőket szexuális tárgynak tekintő férfiak lennének.

Az állítólag vicces és pajzán, valójában otromba és szexista kari indulóktól kezdve az erőltetett vetkőzős „játékokig” a gólyatáborok a leendő hallgatóknak nem teremtettek biztonságos közeget, az erőszakoskodóknak viszont annál inkább. El is indult egy társadalmi párbeszéd, és a nőszervezetek is ígéretet kaptak az akkori HÖOK-elnöktől, hogy ezek a rendezvények a leendő egyetemi hallgatónők biztonságát, emberi méltóságát figyelembe fogják venni.

A gyakorlati megvalósítás döcögősnek bizonyult, az elmúlt tíz évben eljutottak hozzánk pozitív változások és visszaesések hírei egyaránt. Az óvszer betiltásával mint megoldási kísérlettel azonban most találkoztunk először, és több szempontból elhibázottnak tartjuk. Hogy miért? Mert való igaz, hogy a gólyatáborok túlszexualizált légkörén változtatni kell (ebben mind egyetértünk), de a ló másik oldala: a prüdéria nem fog javítani a helyzeten. Sőt, ha csak az absztinenciát mint egyedüli helyes utat szorgalmazó „szexedukációs” programok lelombozó eredményeiből indulunk ki, még annak is örülhetünk, ha nem ront. Nem a szexet kell betiltani, hanem az erőszak és a zaklatás ellen fellépni. Ennek kapcsán három dolgot lenne fontos megérteni.

Az óvszer hiánya önmagában nem vezet önmegtartóztatáshoz

Igen kicsi annak az esélye, hogy két szexelni akaró tizennyolc évest az óvszer hiánya önmegtartóztatásra sarkall. Ehhez nagyon felelős gondolkodású fiatalnak kell lenniük, és az iskolai szexedukáció jelenlegi korlátozása (egyes intézményekben teljes hiánya) nem éppen a felelős gondolkodást segíti elő. A homofób törvény óta szinte semmilyen civil szervezetet nem engednek az általános és középiskolákba (azaz, nemcsak az LMBTQ-egyesületek szorultak ki, hanem pl. nőegyesületek sem tudnak bejutni erőszakprevenciós programokkal). A törvény szándékosan homályos megszövegezése miatt a retorziótól félve öncenzúra lépett fel tanárok, intézményvezetők körében, ami a magyarországi iskolai szexedukáció korábban sem rózsás helyzetét tovább rontotta. A mostani tizennyolc évesek – akik három évet a „gyermekvédelmi” törvény hatálya alatt éltek, tanultak – már bőven áldozatai a kormány regresszív politikájának. Ha a szüleik nem hajlandók vagy nem tudnak a szexről beszélgetni velük, akkor (ha csak nem olvasnak el egy megfelelő könyvet, vagy találnak rá egy edukációs szervezet honlapjára) „tudásukat” egymástól, vagy a pornóból szerzik – ahol (számos egyéb problémás üzenet mellett) a szexuális úton terjedő betegségek nagy kockázata ellenére szinte soha nem használnak óvszert.
Egy olyan gólya, aki iskolai tanulmányai során végig az életkorának megfelelő átfogó testtudat- és szexedukációban részesült, esetleg képes visszafogni magát egy ilyen helyzetben. Vagy, horribile dictu, eszébe jut, hogy a partnerével másképp is ki tudják elégíteni egymást – de sokan, főleg, ha még tapasztalatlanok, hajlamosak csak a behatolást tekinteni „igazi” szexnek. Felajzott állapotban, pláne alkohol hatása alatt nemigen fognak erről lemondani. Sokkal nagyobb tehát annak az esélye, hogy ha két tizennyolc éves fiatal megkívánja egymást és nincs náluk óvszer, abból terhesség (így abortusz! – az nem baj?!), netán nemi betegség lesz. Esetleg hajtóvadászat esemény utáni tablettáért – hazánkban azt sem könnyű beszerezni, és ilyen, csak az absztinenciát elfogadó szabályozás mellett kérdéses, hogy a szervezők ebben segítséget nyújtanak-e.

Pusztán azért, mert óvszer van nála, senki nem fog szexelni

Beszéljünk a másik oldalról is: senki sem fog pusztán azért szexelni, mert óvszer van nála. Óvszer minden fiatalnál kell, hogy legyen legkésőbb tizennégy éves korától. Ugyanolyan alapvető, mint hogy legyen nála kulcs, személyi igazolvány, betét/tampon (fiúknál is, hogy szükség esetén tudjanak adni egy lánynak!), vagy papír zsebkendő. Nem azért, mert okvetlenül el kell használnia az óvszert!!! – ha egy-két év múlva lejár, kidobjuk és teszünk a táskájába egy újat –, hanem azért, hogy egyrészt, szükség esetén akár valaki mást kisegítsen vele (és így megakadályozzon egy abortuszt!), másrészt, hogy már egészen fiatal kortól megszokja, hogy a szex elengedhetetlen része a felelősség és a biztonság. Akadnak persze, akik a katolikus dogmatika szellemében úgy gondolják, hogy felelősen szexelni csak házasságon belül lehet, de lássuk be, hogy a fiatalok körében nem élvez egyöntetű népszerűséget ez a gondolkodás (még a vallásos fiatalok körében sem!). Ha ilyen ingatag alapra építjük a gólyatábori résztvevők biztonságát, az nemcsak hogy kontraproduktív, de jogsértő is: az egészséghez való jog alapjog. (Arról nem is beszélve, hogy a tiltott gyümölcs vonzerejéről a Bibliából is tanulhatunk.)

A valóságtól mi sem áll távolabb, mint hogy ha elérhető az óvszer, akkor minden egyes fiatal csak emiatt agyba-főbe szexelni fog. Attól, hogy a fogamzásgátlás rendelkezésre áll, még nem lesz jelen az összes tényező, ami szükséges a szexhez, pláne a jó szexhez: az, hogy ki mennyire népszerű, mennyire vonzó a társai szemében, milyen gátlásai, illetve fenntartásai vannak, vagy akar-e, képes-e már kialakult párkapcsolaton kívül, csak úgy alkalmilag szexbe bonyolódni, számtalan, sokszor esetleges tényező függvénye. A kortársnyomás hatása valóban nem elhanyagolható, ahogy a hagyományos gólyatáborok túlszexualizált légköre sem tesz jót az autonóm döntéseknek. Ugyanakkor ezek mellett sem iktathatjuk ki a fiatalok saját akaratát: semmi probléma nincs azzal, ha valaki a szex mellett dönt, amennyiben valóban erre vágyik és valóban élvezi. Az óvszer betiltása a beleegyezésen, kölcsönösségen alapuló szexet démonizálja az erőszak helyett, így nagyon káros üzenetet közvetít.

Az erőszaktevő az utolsó ember lesz, akit az óvszer hiánya bármitől is visszatart

Szakmailag elhibázott és értelmetlen az óvszer tilalmát a biztonsággal, így az erőszakprevencióval összekapcsolni, az erőszaktevő ugyanis az utolsó ember lesz, akit az óvszer hiánya bármitől is visszatart. Maga az elképzelés szürreális a körültekintő, udvarias erőszaktevőről, aki azért előtte gondoskodik a védekezésről, és ha nem teheti, inkább eláll az elkövetéstől. Ez esetleg akkor történhet meg, ha saját magát félti a nemi betegségektől, de ez is nagyon ritka. A nemi erőszak mint hatalomgyakorlás ugyanis a jogosultságtudatból táplálkozik, márpedig egy saját vélt felsőbbrendűségétől megittasult személynek meggyőződése, hogy neki mindent szabad és rá semmilyen kockázat nem vonatkozik. (Ezért is javasoljuk az áldozatoknak az STD-szűrést – sokszor ugyanis nem a lelki trauma az erőszak egyetlen következménye.)

És akkor mi a jó megoldás, ami valóban hozzájárul a táborozók biztonságához? Például szem előtt tartani, hogy az egyetem nem óvoda: a (leendő) hallgatók, ha még fiatalok is, nagykorú emberek, és az egyetem egy olyan terep lesz, ahol felnőttként kell majd megállniuk a helyüket. Sokaknak (főleg ha lakhelyváltással is párosul) ez éles váltás a középiskolához képest, ezért fontos lenne már a gólyatáborban az önállóságot erősíteni bennük. A túlszabályozás és az értelmetlen tiltások sorozata azonban gyerekszerepben tartja őket, azaz, nem éppen azt az üzenetet közvetíti számukra, hogy ők autonóm, saját döntéseikért felelősséget vállalni képes emberek.

Arról nem is beszélve, hogy ha valakit minden óvintézkedés ellenére mégiscsak erőszak vagy zaklatás ér a gólyatáborban, vajon mer majd segítséget kérni olyan bigott, karótnyelt szervezőktől, akik összemossák a kívánt és a nem kívánt szexet? Nem fogja a sértett (valószínűleg nem is alaptalanul) azt gondolni, hogy jobb, ha nem szól, mert őt fogják felelősnek tartani a történtekért? Pláne ha előtte szimpatizált az elkövetővel, és az ismerkedés fordult erőszakba? (Szóba állni valakivel nem jelent beleegyezést a szexbe.)

Márpedig a vörös vonal nem a „van szex” és a „nincs szex” között húzódik, hanem az „akarom” és a „nem akarom” közt. Az óvszertiltásnál hatékonyabb lenne (ha már a középiskolában nem történt meg) egy beszélgetés a testi önrendelkezésről, a beleegyezés és a kölcsönösség fontosságáról. Hogy a (leendő) hallgatók tudják: a testük az övék. Az ő kezükben a döntés, joguk van igent mondani és nemet mondani, a nemet pedig a másik félnek indoklás nélkül is el kell fogadnia.
Jogos az ellenvetés, hogy mindig lesznek olyanok, akik a nemet nem akarják elfogadni, de nem mindegy, hogy mekkora teret kapnak. Nem a táborozók óvszereit kell elkobozni, hanem a szervezőknek az erőszak visszaszorításáról, indokolt esetben a megfelelő fellépésről célirányos képzést tartani. (Akár pl. a koncerteken, fesztiválokon már sikerrel alkalmazott Közbelépő program által inspirálódva.) Így a táborozók is komolyan tudják majd venni őket, és talán ők is saját magukat.