Tausz Katalin Ferge Zsuzsáról: Köszönöm, hogy szerencsés lehettem

„Szerencsés vagyok” – kezdtem a Ferge Zsuzsa 80. születésnapjára készült Köszönő köszöntőben. Ma már ugyan, de csak részben, múlt idő, számomra mégis jelen, sőt jövő. A szüleimen és a lányomon kívül Zsuzsa volt, van életem legmeghatározóbb szereplője. Mesterem, akitől a szociálpolitikát tanultam. Ő fordított a falukutatástól a szegénység, a gyermekszegénység, a jóléti rendszerek működésének megismerése, elemzése és tanítása felé. Utánozhatatlan, ahogy a számokat „látta”, nem csupán azok statisztikai összefüggéseit, hanem a mögöttük rejtőzködő életeket is.

Zsuzsa a szociálpolitikát olyan diszciplínának és gyakorlati tevékenységnek tekintette, ami a hatalom és a társadalom strukturális viszonyaiba ágyazottan működik. Amit nemcsak íróasztal mellett kell vizsgálni, hanem tevékenyen alakítani. Ennek legjobb példái nem nyilvános megszólalásai voltak, hanem például a szomorúan zárult gyermekszegénység elleni program. Zsuzsa, egészen az utóbbi néhány évig, legyűrhetetlen optimizmussal kezelte az életet, talán ezért is és nem csupán kutatói érdeklődésből fordult a gyerekek, a jövő felé.

Zsuzsa rendkívül sokrétű kutatói munkásságát nem tisztem értékelni, főként most, de mindennél többet mond, hogy

az oktatási rendszerről az 1970-es években írott munkáinak megállapításai vagy a szegénységgel kapcsolatos kutatásainak következtetései máig érvényesek.

Minden társadalompolitika kurzusunk első előadásainak egyike az értékekről, az ideológiákról szól. Zsuzsa minden ezt megkérdőjelező világnézet és társadalmi folyamat ellenére is vallotta: szabadság, csökkenő társadalmi egyenlőtlenségek, az embereket összekapcsoló szolidaritás és tolerancia nélkül nincs jó társadalom. Nem véletlen, hogy utolsó éveiben az emberi méltóság kutatásával foglalkozott.

Együtt alapítottuk a szociális munka és szociálpolitika szakokat, ő megálmodta, és én, ahogy ő nevezett akkoriban, bürokrataként, szabályzatokba, előterjesztésekbe foglaltam. Szerencsés vagyok, mert továbbvihettem örökségét, utódjaként a tanszék vezetőjeként. Az örökségem súlyos volt, mert meg kellett felelni mindannak, amiért mindezt megcsináltuk, a Ferge-iskolának. Mert tanszékünk nem egyszerűen az ELTE egyik szervezeti egysége, hanem iskola, Ferge-iskola.

Sok minden változott, mások a szakirodalmak, új tantárgyakat vezettünk be, de az alapok változatlanok. A mozgástér szűkül, de ma már professzor emeritaként is azon munkálkodom, hogy ez az örökség élő maradjon. És élő marad mindaddig, míg azok a jelenlegi diákok, akik személyesen nem is ismerhették, így búcsúznak el tőle, mint a Facebookon egyikük: „Ha nem lett volna, akkor most az a hely sem létezne (vagy legalább is nem így), ahol jelenleg tanulok.”

Nem búcsúzok, Zsuzsa, mert itt vagy velünk, nem csupán írásaiddal, hanem több száz volt diákunk gondolkodási rendszerében, szemléletmódjában, tevékenységében. Köszönöm, hogy szerencsés lehettem.