Kísértet járja be a magyar nyilvánosságot – az apák és fiúkozás kísértete. Szent hajszára szövetkezett e kísértet ellen a hazai közélet minden hatalma: fideszes propagandisták, ügyvédek, véleményvezérek, kormánypárti publicisták, az idült középenállók és az egyszeri kommentelők.
Azt mondják – ki kerek perec, ki meg csak úgy hümmögve –, hogy Ungváry Krisztián a MIÉP-es Csurka István szellemi hagyatékát ápolja. Azzal ápolja, hogy levéltári dokumentumok alapján közzétette: Bayer Zsolt anyai nagyapja nyilas gettóorvosként a legcsinosabb fiatal halálra ítélt lányokat kiválogatva oktatta testüregmotozásra a kiskőrösi gettó személyzetét, majd a Rákosi-rendszer legsötétebb éveiben önként jelentkezett az ÁVH-nál besúgónak.
Tény, nem szép dolog a gyerekeken, unokákon számonkérni az ősök bűneit, senki nem tehet arról, milyen családba született. De mindig is voltak, és talán mindig is lesznek olyanok, akiknek nehezen megy a különbségtétel bizonyos dolgok között, főleg akkor, ha ezek a dolgok egy kicsit is hasonlítanak egymásra. Az ő fejükben az ősök bűnei miatti számonkérés egyenértékű azzal, hogy beszélünk az ősök bűneiről, ezért ők inkább az utóbbitól is óva intenek. Megfeszített munkájuk gyümölcse, hogy intésük lassan politikai tabuvá csontosodik, még annak ellenére is, hogy újra és újra megszegjük. Megszegjük, mert az ősök bűneiről azért valahogy mégiscsak beszélni kell néha, elvégre mit ér egy olyan társadalom, ami semmit nem tud ezekről. Számonkérni nem kell őket az utódokon, feltárni viszont érdemes.
Ungváry az utóbbit teszi, nem az előbbit.
Az ősök bűneiről szóló diskurzusban kivétel nélkül mindig előkerül három szó: Apák és fiúk. Ez egy 34 évvel ezelőtt közölt cikk címe, és azóta annyit emlegettük együtt ezt a három szót, hogy triumvirátusuk az igék földjén is kitűzte zászlaját. Aki az ősök bűneit olvassa valaki fejére, arról ma azt mondjuk, apák és fiúkozik, sőt apákésfiúkozik.
Szép teljesítmény ez egy mindössze 4856 karakteres cikktől, az eredeti Apák és fiúk ugyanis csak ennyi. 1990. március 31-én jelent meg a Magyar Fórumban, ami akkor még az MDF lapja volt, vezetője, Csurka István is az MDF-ben politizált. A cikket „-g-”-ként írták alá, később ifjabb Grezsa Ferenc, hódmezővásárhelyi MDF-es politikus vállalta magára a szerzőséget, aki egyébként a 2010 óta a hódmezővásárhelyi Fidesz színeiben politizáló és 2019-ben Márki-Zay Péter ellen a polgármesterségért is elinduló Grezsa István testvére (bátyok és öcsök, ugye).
Az Apák és fiúk érzékeny időpontban jelent meg, az 1990-es választás első és második fordulója között, és a célja is egészen nyilvánvalóan az volt, hogy az MDF legnagyobb riválisa, az SZDSZ esélyeit rontsa a második fordulóban. Nem is szólt másról, mint hogy az SZDSZ vezetői közül sokan korábban kommunisták, MSZMP-tagok voltak, ráadásul nem is csak ők, hanem a szüleik is buzgón építették a kommunizmust. A cikk ebből azt vezette le, hogy az SZDSZ ilyen háttérrel nem is lehet igazán az az antikommunista párt, aminek láttatni szeretné magát.
A cikken természetesen felháborodott a hazai liberális értelmiség. Persze kikérték maguknak azt is, hogy a múlt bűneivel próbálják lejáratni őket, de a legnagyobb gondjuk még csak nem is ez volt. Az apákésfiúkozás történelmi hagyományaira 2024-ből visszatekintő véleményvezérek hajlamosak elfelejteni azt, ami az Apák és fiúk megjelenése után történt, azaz, hogy kiderült: a cikk nagy része egész egyszerűen nem igaz.
Tamás Gáspár Miklósról azt állították, hogy a Ceaușescu-féle Román Kommunista Párt tagja volt, valójában viszont Romániában is kritizálta a rendszert, éppen ezért kellett elhagynia az országot. Azt is állították, hogy Laki Mihály Bauer Tamással és Soós Károly Attilával alapította meg a Közgazdaságtudományi Egyetem MSZMP-pártszervezetét, miközben Laki és Bauer a Közgáz pártalapszervezetének 1957-es alapításakor még csak 11 évesek voltak, és Laki nem is volt soha az MSZMP tagja (Bauer igen, de 1974-ben kizárták). De a cikk ezen kívül valótlan állításokat tett Kis Jánosról, Haraszti Miklósról, Pető Ivánról és Tölgyessy Péterről is.
Az érintettek bírósághoz fordultak, és 1990 szeptemberében nyertek is. A perről szóló híradások nem hagynak kétséget afelől, Csurkáék is pontosan tudták, hogy a cikk hazudott, nem is próbálták alátámasztani az állításaikat, csak arra játszottak, hogy elodázzák az ítélethozatalt. Nem véletlenül: szeptember 30-án tartották az önkormányzati választás első fordulóját, és az őszi kampányban újra előkerült a cikk. Az MDF és Csurka mindvégig tagadták, hogy ők terjesztenék a szöveget, azt viszont nagyon szerették volna elkerülni, hogy a bíróság már a választások előtt eltiltsa őket a cikkben szereplő valótlan információk további terjesztésétől.
Természetesen az Apák és fiúk nem véletlenül viselte ezt a címet, a fiúk mellett azért az apákról is szó esett benne. Például hogy Haraszti Miklós szülei tagjai voltak az Izraeli Kommunista Pártnak, TGM anyja a Román Kommunista Párt egyik alapítója volt, Hamburger Mihály pedig Hamburger Jenő tanácsköztársasági népbiztos leszármazottja. Utóbbi igaz volt, és Haraszti szülei is tényleg kommunisták voltak, TGM anyja pedig ha nem is alapítója, de tagja volt a Román Kommunista Pártnak.
Az őseikre vonatkozó állítások miatt nem pereltek az SZDSZ-esek – közvetlen érintettség híján nehéz is lett volna –, de tény, hogy a cikk által keltett felháborodás valamelyest ezekre az állításokra is kiterjedt. De amikor Révész Sándor a liberális Beszélő hetilapban beszámolt az Apák és fiúk-perről, ezzel kapcsolatban csak annyit jelzett, nem biztos, hogy rá kell lépni erre az útra, mert az ősök bűneiért sokakat elő lehet venni.
„Kétségtelen, hogy Hamburger Mihály, a SZER (Szabad Európa Rádió) munkatársa a ’19-es népbiztos rokona, csak az nem biztos, hogy ez csökkenti a műsorai élvezeti értékét és tetszési indexét. Pl. Habsburg Ottó az MDF berkeiben is meglehetős népszerűségnek örvend, pedig az ő felmenője is behívta az oroszokat. Bizony, az »apákat és a fiukat« időközönként elég nehéz egyeztetni” – írta Révész.
Az Apák és fiúk lényege valójában az volt: nézzétek ezeket az SZDSZ-eseket, ezek nem antikommunisták, hanem kommunisták. Ezt az állítást a cikk kétféleképpen alapozta meg. Egyrészt azzal, hogy felsorolta az SZDSZ vezetőinek MSZMP-s kötődéseit – ezek többségéről derült ki később, hogy hazugság (vágyvezérelt újságírás, ahogy manapság fideszes körökben mondani szokás). Másrészt azzal, hogy a szüleik is kommunisták voltak.
Minden máztól megfosztva ma lényegében ez, a második logikai lánc jelenti az apákésfiúkozást. Az, hogy az ősöd valami volt, emiatt te is az a valami vagy.
És pontosan ezt a hagyományt ápolja, őrzi rendületlenül Bayer Zsolt publicisztikai munkássága.
Tavalyi, Az unokák című írása tökéletes példája ennek. Dobrev Klárát és Donáth Annát Göring és Bormann unokáihoz hasonlítja, és levezeti: az, hogy ők ma, a rendszerváltás után tüntetéseken szónokolnak, olyan, mintha Göring és Bormann unokái szónokolnának németországi tüntetéseken 33 évvel Hitler bukása után. A cikk tételmondatai pedig:
„Nos, most mindkettő unokája ott áll a pulpituson, és mondja a magáét. Ugyanazt mondják, ugyanonnan jönnek, ugyanabban hisznek, ugyanaz az örökségük, ugyanoda tartoznak – a többi csak látszat, megannyi felesleges szó, fecseg a felszín – ám esetükben a mély is.”
Tankönyvi apákésfiúkozás: az ősöd valami volt, emiatt pedig te is az vagy.
Pont emiatt többen azért üdvözölték Ungváry Krisztián Bayer nagyapjáról és a publicista múltfeldolgozásáról szóló kutatását, mert szerintük a történész ezzel „a saját fegyverét fordítja Bayer ellen”. Majd megtudja most a fő apákésfiúkozó, milyen is az, amikor őt apákésfiúkozzák! De valójában – bár tényleg megfontolandó tanács, hogy akinek üvegből van a háza, ne dobálózzon kövekkel – Ungváry nem fordítja Bayer fegyverét a publicista ellen, mert
Ungváry cikke nem apákésfiúkozás.
Ungváry történészként, kutatóként tett megállapításokat, korábban a nyilvánosság által nem ismert tényeket publikált. Amikor Bayer Zsolt Apró Antal pályafutásáról ír, vagy arról, hogy Donáth Anna nagyapja Rákosi titkárságvezetője és a kulákok elleni harc szószólója volt, csak már ismert történelmi tényeket visszhangoz, tényleg az ősök olyan bűneit olvassa a politikai ellenfelei fejére, amikről bárki szerezhet információt egyetlen Wikipédia-kereséssel is. Az ilyesminek nyilvánvalóan egyetlen célja van: hogy az érintetteknek ártson. Pontosan úgy, ahogyan Csurkáéknak is ez volt a céljuk az eredeti Apák és fiúk publikálásakor.
De a legfontosabb különbség az, hogy Ungváry egy pillanatra sem tesz egyenlőségjelet Bayer és a nagyapja közé. Bayer ellenben a lehető legritkább esetben mulasztja el ezt a cikkeiben, Apró Antalról és Dobrev Kláráról, Donáth Ferencről és Donáth Annáról azt írja, „ugyanazt mondják, ugyanonnan jönnek, ugyanabban hisznek, ugyanaz az örökségük, ugyanoda tartoznak – a többi csak látszat”.
De hogy a Bayer és a Csurkáék által is alkalmazott azonosító érvrendszer hibás, nem jelenti azt, hogy egy ember személyiségfejlődésében ne játszana kiemelkedő szerepet a közeg, ahonnan jön, vagy hogy kik a szülei, nagyszülei, milyen kulturális mintákat vett át otthon. Bayer Zsolt is úgy gondolja – és az ő 2013-as cikke nyomán beszél erről Ungváry is –, hogy „azért csak meghatározza az emberfiát a családja”. Bűnhődni semmiképp sem kell az ősök bűneiért, de szembenézni velük és számot vetni arról, hogyan hatnak ránk, erősen ajánlott. Ez a szembenézés teszi lehetővé, hogy semmiképp ne követhessük el újra az őseink hibáit.
Bayer Zsolt esetében pedig ez a szembenézés nyilvánvalóan hiányzott. Nagyapját korábbi írásaiban idealizálta, és valótlanságokat terjesztett róla. Ráadásul az elmúlt 20-25 évben fröcsögve kérte számon a politikai ellenfeleit olyan bűnökért, amiket azok nem követtek el, a nagyapja viszont nagyon is. Mintha a szembenézés helyett Bayer másokba projektálva gyűlölte volna engesztelhetetlenül a nagyapja bűneit.
Senkit nem szabad az ősei alapján megítélni, mindenki a saját tetteiért felelős, ahogyan Bayer esetében saját tett a szembenézés vagy annak elmaradása is.
A publicista egyetért ezzel az Ungvárynak címzett válaszában is. A történész politikai motivációira célozgatva és talán fogcsikorgatva bár, de megköszöni Ungváry kutatását, és elfogadja, hogy az ő feladata a szembenézés. Ugyanakkor igyekszik is eltávolítani magától a kínossá vált nagypapát. Már azt mondja, azok az írások, amikben idealizálta Gyimes Károlyt, nem az ő, hanem a szülei emlékei, és ezeket nincs oka kétségbe vonni. Persze minimum érdekes, hogy most azt mondja, egész életében „legfeljebb hússzor” találkozott anyai nagyapjával, 2016-ban pedig egy Mandiner-interjúban így emlékezett vissza: „Tizenéves koromig jól ismertem. Csupa jó emlékem kötődik hozzá. Messze volt akkor Nagykanizsa, hat óra vonattal, de imádtam. Négyméteres belmagasságú polgári lakás, mindig volt rántott karaj, Balatonfenyvesen ráadásul minden nyáron bérelt a nagypapa egy nyaralót, ott voltunk vele mi, unokák… Csodás.”
Bayer most tagadja azt is, hogy eddig hazudott volna a nagyapjáról, hiszen nem tudott róla semmit. Igaz, a 2016-os Mandiner-interjúban azt is mondta: „Aztán kikértem az iratokat. Bizony, volt ára annak a főorvosságnak. A nagyapámat beszervezték. III/III-as volt. Haláláig. Itt vannak a jelentései, kikértem őket a Történeti Hivataltól.” Erről most azt állítja, 8 éve is tévesen jelent meg az interjúban ez, valójában soha nem kérte ki az iratokat, de nem tulajdonított ennek akkora jelentőséget, hogy kijavíttassa. Azt nem tudni, hogy akkor mégis hogyan került ez bele az interjúba, annyi biztos, hogy Bayer nem javíttatta ki, amikor visszaküldték neki a szöveget. Talán csak tüsszentett, és az újságíró úgy hallotta, mintha azt mondta volna, „kikértem az iratokat”. Utána meg talán nem vette észre a visszakapott szövegben.
Vagy – de ilyesmit elgondolni is szörnyű – esetleg Bayer nem mond igazat. Megint. Valahogy mindig ugyanide kanyarodunk vissza, pedig ha Grezsa és Csurka már 1990-ben is csak a színtiszta igazat írták volna az Apák és fiúkban, rá se léptünk volna erre az útra.
