A fóliázás csak a félelmet és a szorongást fogja növelni

2023. szeptember 29. – 19:15

A fóliázás csak a félelmet és a szorongást fogja növelni
Lefóliázott könyvek egy budapesti könyvesboltban – Fotó: Marton Monus / DPA / AFP
Nyúl Boglárka
szociálpszichológus
Peer Krisztina
gyermekpszichológus

Másolás

Vágólapra másolva

A pszichológia különböző területén dolgozunk ugyan – egyikünk kutató, oktató és elméleti szakember, másikunk a gyakorlat felől közelít –, de mindketten ugyanazokkal a következményekkel, ha úgy tetszik problémákkal találkozunk annak a törvényi bevezetésnek a kapcsán, amely kimondja, hogy a hatályos jogszabályok alapján az LMBTQ+ témával bármilyen szinten foglalkozó könyveket le kell fóliázni, és nem kerülhetnek az ifjúsági könyvek közé. Mindezt teszik a gyermekvédelemre hivatkozva, de meglátásunk szerint ez nemhogy nem védi a gyermekeket, hanem egyenesen káros következményekkel járhat az esetükben.

A gyermekvédelemmel és gyerekjogokkal foglalkozó szakemberek régóta jelzik, hogy a szigorítás nem hatékony gyermekvédelmi eszköz, és nem vezet eredményre: dr. Gyurkó Szilvia szerint például a szigorúbb jogszabályok helyett minőségbiztosítás, erőforrás és kapacitásbővítés, valamint érzékenyítés és megfelelő képzés szükséges. Ha ebbe tennénk azt az energiát, amit a könyvek fóliázása kapcsán befektettünk, már sokkal előrébb tartanánk a gyermekvédelmi rendszer működésével kapcsolatban. A jogszabályok betartását ugyanis nem a félelemkeltéssel lehet elérni, hanem éppen ellenkezőleg: a biztonság megteremtésével.

Pszichológusként azt valljuk, hogy a társadalmi folyamatok aktív alakítóiként hangot kell adnunk nem csak a kisebbség, az elnyomott réteg tagjait ért támadásoknak, de a többségi társadalom felelőssége és szerepe kapcsán is kötelességünk felszólalni és szakértői álláspontunkat képviselni.

Mit jelent a szexuális nevelés gyerekkorban és mit jelent a serdülők esetében?

Már óvodáskort megelőzően előszeretettel mutogatják a gyerekek a nemi szerveiket egymásnak, ami a szexuális érés része, hasonlóan a sokakat érintő gyerekkori maszturbációhoz. Ebben a cikkben ez utóbbira nem térnénk ki, ugyanakkor azt fontos megjegyeznünk, hogy a gyerekkori maszturbáció is része a szexualitásnak, amelynek során a nemi szervek erotikus örömök forrásaivá válnak. Ezt pedig a gyerekek ki is használják, és fogdossák, dörzsölgetik a saját nemi szerveiket általában alvás előtt, mesehallgatás közben, vagy amikor unatkoznak. Ritkábban még a játék közben is előfordulhat.

Ezért is fontos, hogy szülőként legyünk tudatosak a szexuális nevelést illetően, természetesen a gyerek életkorának megfelelően, de beszéljünk a nemiség és a szexualitás témájáról, hiszen ez az élet természetes része.

A szexuális nevelés ugyanis nem egyenlő a szexuális felvilágosítással. Sokkal több annál: egy folyamatos párbeszéd felnőtt és gyerek között, ami a szexen túl szól az önképéről, a testképéről, de szólhat a megküzdési stratégiáiról és a bizalomról is. Egy gyereket, de egy kamaszt sem szabad magára hagyni a kérdéseivel, mert az ijesztő lehet számára.

A legkisebbeknél azzal kezdünk, hogy megnevezzük a nemi szerveket, lehetőleg nemcsak fantázianéven (himbilimbi, micsoda, virágocska stb.), és annak is hívjuk, ami (fütyi, kuki, punci, puni stb.). Természetesen ahogy nő a gyerek, a témával kapcsolatban egyre szégyellősebb lesz, már csak pironkodva ejti ki ezeket a szavakat, aztán a szexuális érés részeként kamaszkorra újra könnyedén tudja majd a szavakat használni – amennyiben nem tabusítottuk a témát korábban a hallgatással, vagy a téma elkerülésével.

A szégynellőség hátterében egyrészt azok a kognitív folyamatok állnak, amelyek a különböző érzelmek egyre cizelláltabb megjelenéséért felelősek, másrészt temperamentumbeli sajátosság is, ki hogyan éli meg ezeket a helyzeteket. Ugyanakkor a szülők reakciói, a biztonságos környezet megteremtése, a szükségletekre való érzékeny reagálás (lásd kérdésekre válaszolás, tabusítás és félelemkeltés elkerülése) sokat alakíthat a visszahúzódó viselkedésen.

A legkorábbi viszonyulásunk alapjaiban fogja meghatározni a kamaszkori és a későbbi, felnőttkori szexualitást is. A tabusítás csak a szorongásukat fogja növelni. Ahogy a Hintalovon Alapítvány fogalmaz a Yelon programjában:

„az információ megvéd, a tabusítás védtelenné tesz.”

Ha egy gyerek vagy egy serdülő rendelkezik azokkal az információkkal, amelyek az őt körülvevő világból érkeznek, akkor kevésbé lesz kiszolgáltatott, ugyanakkor sokkal nagyobb biztonságban érezheti magát. Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy minden gyereknek joga van a biztonságos gyerekkorhoz.

Ahogy a gyerek életkorban lépdel előre, úgy alakíthatjuk mi is a beszélgetéseket.

Megvárhatjuk, amíg ő kérdez, amíg ő hozza a témát, de mi magunk is kezdeményezhetünk. Ha biztonságos, elfogadó légkört tudunk teremteni, akkor a családban norma lesz a beszélgetés, így a kamasz is tudja majd, hogy fordulhat hozzánk kérdéseivel, még akkor is, ha az számára kellemetlen.

A szexuális nevelés azért is fontos gyermekkorban, mert ezáltal tanulja meg a gyerek (és alkalmazza majd felnőttkorban ugyanúgy), hogy mi fér bele neki, és mi nem, hogy hol vannak az énhatárai, azokat hogyan tudja képviselni, mikor kell és hogyan tud majd nemet mondani, és tiszteletben tartani a másik határait. Mindez alakíthatja a bántalmazást és a visszaélést, illetve az azokra adott reakcióinkat is. Így leszünk képesek önmagunkat képviselni, szóvá tenni, ha valamivel nem értünk egyet, ha valamitől szenvedünk, ha valami túlmutat azon, ami nekünk belefér. És hogy mindezt úgy tudjuk megtenni, hogy a másik meg is értse és ennek megfelelően reagáljon.

A szexuális nevelés részeként nagyon fontos a saját viszonyunk tisztázása a szexhez, és annak a tudatosítása, hogy a gyerekek nyitottsága, kíváncsisága mindenképpen fókuszba helyezi majd a témát, tehát nemigen tudjuk elkerülni az erről való diskurzust. Csak rajtunk áll, hogy ez az élet természetes része, vagy egy szorongást keltő tabutéma lesz-e. A témával kapcsolatos félelemkeltés ugyanakkor fokozhatja a szülői bizonytalanságot, amelynek kapcsán nő a szorongás, és a folyamat vesztese az a gyerek lesz, akinek vannak ugyan kérdései, de válaszokat nem fog kapni. Legalábbis nem olyanokat, amelyek valódiak.

A pozitív hősök segíthetik a gyerekeket saját maguk elfogadásában

Ha az LMBTQ+ részéről beszélünk a törvénynek, érdemes külön ránéznünk arra, hogy kire hogyan hat. Nézzük először az LMBTQ+ csoportba tartozó embereket: tényleg kell nekik, hogy találkozzanak más, ebbe a csoportba tartozó karakterekkel? Miért?

A szociálpszichológia nagyon régóta tudja, hogy pozitív önértékelésünk jelentős részét származtatjuk a csoporttagságainkból. Úgyhogy az, hogy a csoportot, amibe tartozunk, pozitív színben lássuk, elengedhetetlen a saját pozitív önértékelésünk szempontjából. A pozitív hősök, akik példaként szolgálhatnak, segíthetik a saját maguk elfogadását. Gondoljunk csak a népmesék vagy bármely kortárs mese főhőseire, akikkel nemcsak azonosulni tudnak a gyerekek, de sokat tanulhatnak is tőlük a megküzdésről, az érzelmek kifejezéséről, a barátságról, a kitartásról, a problémamegoldásról és arról, hogy többet ésszel, mint erővel. Ez akkor is így van, ha az adott történetben a szereplőnek nem a szexuális orientációja vagy a nemi identitása van a középpontban – hanem az csupán mellékszálként jelenik meg.

Ezzel szemben ha azok a gyerekek vagy kamaszok,

akiknek a nemi identitása vagy szexuális orientációja nem a többségi társadalom által preferálttal egyezik meg, már egészen korán azt hallják, hogy azok, akik ettől eltérnek, furcsák, nem elfogadhatóak, „hibásak” vagy akár undorítóak, akkor azt tanulják meg, hogy ez a csoport rossz – és mivel ennek a csoportnak tagja vagyok, valószínűleg én magam is rossz vagyok.

Számtalan kutatás bizonyítja, hogy az el-nem-fogadottság és a kirekesztő környezet hatására a társadalom többségétől különböző emberek komoly szorongást és krízist élnek át. Ennek következtében sokkal nagyobb a depresszió és az öngyilkosság száma a körükben. Ezt fokozhatja, ha információktól elzártan felserdülve sokan közülük nem tudják, hogy miért élnek meg más dolgokat, miért nem olyanok, mint a többség körülöttük, és hogy gyakran azt érzik, hogy „valami baj van velük”.

Ugyanakkor azok is, akik tudják, hogy LMBTQ+-csoportba tartoznak, érezhetik úgy, hogy nem beszélhetnek és nem is kérdezhetnek a témával kapcsolatban. Ennek különösen nagy a veszélye az olyan kamaszoknál, akik nem érnek el olyan platformokat, ahol a nyitottságnak tere van (pl. Netflix). Ez különösen jelentőssé válik akkor, ha olyan környezetben élnek, ahol az LMBTQ+-ellenesség magasabb, hiszen – a törvény értelmében – már a könyvekben sem találkozhatnának ilyen karakterekkel.

Tehát ha a saját csoportjukat ilyen negatívan érzékelik mások, akkor vagy a csoporttól próbálnak meg eltávolodni – akár letagadva szexuális orientációjukat vagy nemi identitásukat (amik, mint a kutatásokból tudjuk, nem megváltoztathatóak) –, vagy mindez a többségi társadalomtól való eltávolodásukat eredményezheti, így hozva létre egy megosztott társadalmat.

Na de mit mond a tudomány? Van ennek haszna azoknál, akik nem LMBTQ+-emberek?

Azaz fontos a cisznemű (születéskor kijelölt nemmel megegyező nemi identitású) és heteroszexuális (az ellenkező nemhez vonzódó) emberek számára is, hogy találkozzanak az övékétől eltérő nemi identitással vagy szexuális orientációval?

Nem meglepő adat, de egy ismeretlen, tabusított csoport nagyobb félelemmel, szorongással tölti el az embereket – nem tudják, milyenek is ők, mire számíthatnak tőlük, hogyan viselkednek. Ugyanakkor ha találkoznak a csoport tagjaival, akkor megtapasztalhatják, hogy ők is ugyanolyan emberek: hozzájuk hasonlóan sokfélék, és még ha bizonyos dolgokban különböznek is, sok vágyuk, küzdelmük és motivációjuk megegyezik – nemi identitásuk vagy szexuális orientációjuk csak egy szelete annak, hogy ők kicsodák.

Emellett a szociálpszichológiai kutatások 70 éve folyamatosan bizonyítják, hogy a tőlünk különböző emberekkel való találkozás – főleg, ha pozitív színben tűnnek fel előttünk – növeli a másik csoport tagjainak elfogadását. Így, ha az a cél, hogy kevésbé szorongjunk, békésen éljünk együtt és kevésbé legyünk megosztottak, ahhoz elengedhetetlen, hogy a többségi társadalom is kapcsolatba kerüljön LMBTQ+-karakterekkel.

Amikor a Meseország mindenkié c. gyerekkönyv megjelent, felbukkantak olyan hangok, hogy veszélyes „túl korán” érzékenyíteni a gyerekeket, nem való nekik ez a téma. Holott ha az érzékenyítésre tudományos szemmel nézünk,

nincs olyan, hogy „túl korai érzékenyítés”, csak korosztálynak nem megfelelő.

Ezért fontos, hogy szakképzett, hozzáértő emberek válogassák ki, hogy az adott filmeknek, könyveknek (pl. kötelező olvasmányoknak) milyen a nyelvezete, illeszkedik-e az adott korosztály képességeihez, tudják-e követni a történet bonyolultságát. Amikor a szülő a gyerek kezébe ad egy könyvet, azt is úgy teszi, hogy ismeri a gyerekét. Természetes, hogy Homérosz Iliásza nem való egy kisgyereknek, ugyanakkor a rész, amikor Akhilleusz gyászolja Patrokloszt, olyan gyengéd érzelmeket mutat be, ami később hozzájárulhat ahhoz, hogy a kamasz jobban megértse az érzelmek sokszínűségét.

Fontos leszögezni, a heteroszexuálistól eltérő szexuális orientáció nem egy „hiba”, betegség vagy deviancia, hanem ahogy az Amerikai Pszichológiai Társaság is fogalmaz, az emberi szexualitás normális és pozitív változata. Ha ezt így látjuk, az a téves és kutatási eredményeknek ellentmondó gondolat, hogy ha egy gyerek vagy kamasz az LMBTQ+ témával találkozik, vagy nem-heteroszexuális embereket megjelenítő filmeket néz vagy könyveket olvas, ő is nem-heteroszexuális lesz, lényegében értelmét veszti. Ugyanakkor azok az emberek, akik elfogadóbb környezetben, családban (akár szivárványcsaládban) vagy társadalomban élnek, hajlamosabbak lehetnek arra, hogy bátrabban merjenek előbújni vagy kísérletezni a saját szexuális orientációjukkal, hogy megkérdőjelezzék azokat a mintákat, amiket a társadalom követendőnek állít eléjük.

Mi közük a kamaszoknak az irodalomhoz?

A fóliáztatók vagy nem értik az irodalom lényegét, vagy önellentmondásban vannak. Furcsa attól félni, hogy a gyerekek másokká válnak, ha ilyen-olyan könyveket olvasnak, hiszen

az irodalom egyik lényege, hogy általa olyan világokba juthatunk el, ahová a való életben nem, és olyan embereket és sorsokat ismerhetünk meg, melyeket könyvek nélkül lehetetlen lenne megismernünk. Tehát a lényege épp a másság közvetítésében van.

A másik, hogy pont azért olvasunk könyveket, hogy megváltozzunk, mi magunk is másokká váljunk. De persze ezek nem radikális változások, hanem inkább lassú morális csiszolódások.

Fals a tiniket félteni az irodalomtól, mert a tinik nemcsak olvasnak, hanem ők írják az irodalmat. Mary Shelley 18 évesen kezdi írni a Frankensteint, mely nélkül nem létezne a horror úgy, ahogy ma ismerjük – képzeljük el, mekkora műveltségre tehetett szert 16 éves korára. Rimbaud szintén kamaszkorában olyan költeményeket ír, melyeket még soha senki a világon. Mindketten megváltoztatták a világot. A fóliázók passzív kisgyerekként tekintenek a kamaszokra és a legfiatalabb felnőttekre, pedig ők néha nagyobbat alkothatnak, mint a politikusok.

Rendben, de nekem mégis miért kéne tennem bármit?

Olvass fel te is egy „veszélyes könyvből”, és álljunk ki együtt az LMBTQ+-emberekért! – szólt az #olvassszabadon kampány az emberekhez. A kampányban több mint 25 művész, híresség, influenszer olvasott fel egy-egy olyan könyvből, ami a gyermekvédelminek nevezett törvény miatt befóliázható lehetne, majd mások is csatlakoztak a felolvasáshoz. Voltak egyetemisták, akik könyveket osztogattak egy Libri előtt, a #fólianélkül ​​mozgalom pedig pozitív üzenetek készítésére és elhelyezésére bíztatja a Libri és/vagy Bookline könyvesboltokban azokat, akik csatlakoznak. De miért kellene csatlakozni ezekhez vagy más megmozdulásokhoz?

Bár a magyarok az Ipsos kutatásai szerint inkább elfogadóak az LMB – leszbikus, meleg, biszexuális – emberekkel szemben, pl. többségük úgy gondolja, hogy jogukban állna örökbe fogadni, és ugyanolyan jó szülők lennének, a transz emberekkel és jogaikkal kevésbé támogatóak. A kormányzati kommunikáció eközben azon dolgozik, hogy veszélyes, deviáns, fenyegető embereknek lássuk őket, és hogy az legyen a norma, a ki nem mondott szabály, hogy LMBTQ+-embernek lenni probléma, sőt, morálisan és erkölcsileg nem helyes. Ehhez adódik hozzá az, hogyha nem találkozom az adott csoport tagjaival, azt fogom gondolni, hogy ők alapvetően mások, mint én, és a fenti kép sem tud megcáfolódni. A folyamat pedig nem áll meg itt.

Az előítéletesség és az azt elfogadó közeg semlegessége az adott csoport dehumanizálásához, azaz ember voltának megtagadásához, majd a folyamat végeként teljes kirekesztéséhez, erőszakhoz és akár népirtáshoz is vezethet. Ez a folyamat szerte a világban megfigyelhető és megfigyelhető volt, például a Holokausztban és Porrajmosban, a ruandai vagy a Rohingya népirtásnál. A népirtások pedig soha nem légüres térben keletkeznek – megelőzik őket lépcsőfokok, fokozatosan alakulnak ki. Kezdődhetnek ártatlannak tűnő viccelődéssel az adott csoportól, majd folytatódhatnak ellenségesebb megjegyzésekkel, egy munkahelyen egy másik ember preferálásával csak azért, mert az illető az adott csoportba tartozik.

Ezek mind kis lépések az előző szinthez képest, így beindul a csúszós lejtő dinamika, amin nehéz megállni, hiszen nincs egy egyértelmű piros vonal, amit nem szabad átlépni. Az előző szint elfogadása akár bátorítással, akár csenddel, akár semlegességgel mindig megalapoz, és így megteremti a normatív közeget a következő fokozatnak.

A törvénnyel szembeni fellépés pedig – bármilyen formában is – azzal a normával megy szembe, hogy az LMBTQ+-emberek problémásak, nemkívánatosak vagy deviánsak, akik kirekesztést érdemelnek, most épp a könyvesboltokból és az olvasmányélményekből. Ezek a kiállások lehetnek kisebb, egyéni megnyilvánulások is, válaszul például egy ellenséges megjegyzésre vagy beszólásra, szülőkkel beszélgetés kezdeményezése a témáról, vagy kollektívabbak, például hogy aláírunk egy petíciót vagy csatlakozunk egy kampányhoz.

Ez egyrészt fontos amiatt, hogy kiálljunk az LMBTQ+-emberek méltósága mellett, másrészt hogy azoknak, akik semlegesek a témával kapcsolatban, lássák, hogy nem csak a kirekesztő narratíva létezik. Ahogy Elie Wiesel, Nobel-békedíjas író, politikai aktivista, Holokauszt-túlélő mondja:

„Muszáj oldalt választanunk. A semlegesség az elnyomót segíti, sohasem az áldozatot. A csend a kínzót támogatja, soha nem azt, akit kínoznak”.

Kedvenceink
Partnereinktől
Kövess minket Facebookon is!