Az egész életem arról szólt, hogy bebizonyítsam: cigányként is érek annyit, mint egy fehér ember

A roma nők karrierjével kapcsolatban egyelőre nem az üvegplafon áttörése a téma, hanem hogy egyáltalán rajthoz tudjanak állni – talán így lehet összefoglalni, amit a témával kapcsolatban a legfontosabbnak tartok. De most nem kemény és kikezdhetetlen állításokat szeretnék tenni a nők vagy a romák munkaerőpiaci helyzetéről, hanem elmondani a saját történetem, mert azt hiszem, jó példája annak, milyen cigányként, állami gondozottként érvényesülni 2023-ban, Magyarországon.

Világéletemben azt terveztem, hogy sportoló leszek, és akkor majd megszeretnek az emberek. Mert én úgy nőttem fel, hogy sosem szeretett senki, legalábbis én így éltem meg. Családról családra adtak, nem kellettem senkinek, sosem állt ki mellettem senki.

Az anyukám nem akart megtartani, állami gondozásba kerültem. Az első nevelőcsalád azért vett magához, mert nem lehetett az anyukának gyereke, aztán amikor később, pár évre rá mégis teherbe esett, egyből visszaadtak. Érthető, nem voltak épp gazdagok, de azért egy gyereket, egy embert, nem dobálunk csak úgy jobbra-balra.

A második családomnál szíjjal vertek, nekivágtak az ajtónak, de ennél is rosszabbul éltem meg azt, hogy ők sem álltak ki mellettem. Ekkor szembesültem először a származásom hátrányaival is. A család rokonai rasszisták voltak, ebből nagyon sok konfliktus adódott köztük, így a nevelőszüleim inkább úgy döntöttek, hogy túladnak rajtam. Pedig amikor elhoztak, akkor nagyon jól tudták, hogy roma származású vagyok.

Majd befogadott egy harmadik család, akiknél már három állami gondozott gyerek élt, úgy voltak vele, akkor elfér egy negyedik is. Velük nem sikerült olyan kapcsolatot kialakítani, amit szerettem volna, nem volt olyan szeretetteli viszony köztünk, mint amit elképzeltem. Így inkább a sportba menekültem, edzés közben elfelejtettem mindent. Hajtott a bizonyítási vágy, meg akartam mutatni, hogy én mindenkinél jobb sportoló vagyok, és hittem abban, hogy ha látják, milyen eredményeket hozok, akkor az is egyértelmű lesz, hogy nem csak jó sportoló vagyok, hanem jó ember is – hogy érek annyit, mint egy fehér ember.

Mert minden jel arra mutatott, hogy a többiek nem tekintenek egyenrangúnak, még az edzéseken sem. Pedig én mindig csendes voltam, minden edzésen ott voltam, minden nap, kétszer. Kézilabdával kezdtem, akkor voltam általános iskola ötödikes. Sokszor úgy mentem be az edzésre, hogy rettegtem: csak nehogy megint páros feladat legyen, mert tudtam, hogy nem lesz párom.

Tényleg nem értettem, hogy miért nem akar velem párba állni senki, hiszen szépen beszéltem, rendesen tanultam, gimnáziumba jártam, tiszta voltam.

Csak azért ezeket emelem ki, mert a romákról azt tartják, hogy csúnyán beszélnek, nem tanulnak, mocskosak, linkek. Az én edzéseimen egyébként azóta sem csinálunk páros gyakorlatokat – még véletlenül se engedem, hogy átéljék az emberek, az én embereim azt, amit én átéltem. Nem tűnik nagy dolognak, de ez a mellőzöttség borzasztó rossz érzés. Máig erre emlékszem a leginkább, pedig az is előfordult, hogy

a földön kellett öltöznöm, és senkit nem zavart.

Egy csapatban, ahol pont az a lényeg, hogy összetartsatok. Úgy duzzogtam hazafelé, hogy majd beleőrültem, de szerencsére az dolgozott bennem erősebben, hogy meg akarom mutatni mennyit érek.

Jemeni nőként egzotikus szépség vagyok

A kézilabdázás után, még a bokszedzések előtt megpróbáltam recepciós állást szerezni egy fitnessteremben Budán. Ez olyannyira „jól” sikerült, hogy attól kezdve biztos voltam benne, hogy minden a származásom miatt van. Az interjún egy darabig minden remekül ment, majd megkérdezte a felvételiztető, hogy milyen származású vagyok. Akkor még nem tudtam, hogy ezt nem tehetik meg.

Nagyon sokáig azt válaszoltam erre a kérdésre, hogy jemeni vagyok, csak hogy ne kelljen igazat mondani. A Jóbarátokból vettem az ötletet – jemeni nőként egzotikus szépség vagyok, pozitívan állnak hozzám az emberek. A romákról egyből az jut eszükbe, hogy lopnak, csalnak, hazudnak, káromkodnak. De most biztos voltam benne, hogy megkapom a munkát, mert azt gondoltam, hogy a pozíciót nekem teremtették. Úgyhogy elmondtam, hogy roma származású vagyok. Amint kimondtam ezt a szót, megváltozott a hangulat. Nem kaptam meg az állást.

Hiába lettem sikeres, később sem változtak meg a dolgok. Számtalan eset előfordult, az egyiket máig nem felejtettem el: már magyar bajnokságot nyert bikinimodellként mentem le egy új edzőterembe egy sráccal, őt beengedték, de engem nem, mondván nincs több hely. Persze szinte üres volt a terem.

Iszonyú megalázó volt. Nem felejtem ezt a szégyenérzetet – így próbáld meg építeni a jövődet, így próbálj meg érvényesülni, amikor egyesek így állnak hozzád.

Pár hónapja pedig egy albérletet nem akartak kiadni nekem. Megláttak és megijedtek, azt mondták, mégsem kiadó a lakás, mert egy rokonuk már beköltözött. Mikor másnap arra jártam, láttam, hogy még mindig kiadó az albérlet. Hazarohantam, bevásároltam mindenféle szar kaját, könnyek közt feküdtem otthon. Miután elmeséltem a főnökeimnek, azt mondták, hogyha legközelebb ilyesmi előfordul, szóljak nyugodtan nekik, majd elkísérnek. Ez nagyon jól esett, de ugyanakkor rendkívül megalázó, hogy el kell vinnem egy fehérbőrű embert egy megbeszélésre, azért, hogy legyen bizonyítékom arra, hogy megbízható vagyok.

Az ismerőseim, a barátaim azt mondják, hogy nem kell az ilyen emberekkel foglalkozni. Persze, könnyen mondják. Elég ötévente csak egy ilyen élmény, az is nagyon ki tud készíteni, mert nem érted, hogy miért állnak így hozzád.

Hiába állítja bárki, hogy egyenlőség van, hogy a romák nincsenek elnyomva,

ha választani kell egy fehér és egy roma között, a fehér embert fogják választani, teljesen mindegy, hogy munkáról, sportról, vagy bármi másról van szó – és ez akkor is igaz, ha jobban teljesítünk.

Tudom, hogy ez nem csak az én történetem: a romákkal kapcsolatos előítéletek stabilan tartják magukat Magyarországon. A munkaerőpiaci helyzetünk pedig több, mint nehéz, a roma népesség foglalkoztatottsági rátája alacsony, ráadásul kevésbé előnyös pozíciókban vagyunk jelen a munkaerőpiacon. Az okok közt szerepel, hogy a romák jelentős része az ország kedvezőtlen munkaerőpiaci helyzetű térségeiben él, de az iskolai végzettség és a nőkre jellemző alacsony foglalkoztatottság is kedvezőtlenül hat.

Nő létedre

A boksz volt az a terület, ahol a származásom nem okozott gondot, ez a szegények sportja. Mégis itt volt egy újabb helyzet, ahol küzdenem kellett az előítéletek ellen, mert hiába sok a roma bokszoló, csajok kevesen csinálják ezt, sőt, amikor én kezdtem, alig voltak nők a ringben, a kick-boxban sem volt ez jellemző. Ezért úgy mentem oda a legelső edzőmhöz, hogy nem edzegetni meg lejárogatni szeretnék, én versenyezni akarok.

Az edzésen nőként először nem vettek komolyan. Nem azért, mert faragatlanok, sőt, egyszerűen csak az dolgozott bennük, hogy a lányokat nem bántjuk, udvariasnak és kedvesnek kell lenni velük.

De a legkorábban érkeztem meg és a legkésőbb végeztem, erőseket ütöttem, hogy ne csak azt lássák bennem, hogy szép kislány vagyok.

Még így is idő kellett ahhoz, hogy elfogadjanak, és a mai napig van olyan srácom, aki valamiért mindig megkérdőjelezi, amit mondok neki. A legtöbben ezt már nem teszik meg velem, de azért ez kemény munka eredménye, mert a tiszteletet kiérdemelni kell, nem pedig kikövetelni, ez a nehéz benne. És persze lehet, hogy a férfiak mondjuk meg tudnak verni a ringben, de az nem azért van, mert ők technikásabbak, hanem inkább azért, mert nagyobb súlyban vannak.

Sosem akartam példaképpé válni

Ha azt hallom, hogy ma olyan világban élünk, ahol mindenkinek hasonlóak a lehetőségei, és mindenki a tehetsége és az érdemi alapján tart ott, ahol tart, mindig arra gondolok, mi lett volna belőlem, ha az anyámnál maradok. Vagy akár a második családnál, akik örökbe fogadtak – akkor lehet, hogy nekem is rossz irányba fordult volna az életem, mert abban a családban káromkodtak és a tanulással sem nagyon foglalkoztak.

Épp ezért örülök annak, hogy egyre több helyre hívnak, hogy motivációs előadást tartsak hátrányos helyzetű gyerekeknek. Látom, hogy milyen életek vannak. Ezek a gyerekek kijönnek onnan tizennyolc évesen és senkijük nem lesz, akkor ne csodálkozzon az ember, hogy lopnak, csalnak. Tizennyolc évesen kikerülsz az utcára, nincs munkád, nincs hol laknod, nincs senkid, tehát mit csinálsz?

Évente 5-6 ezer gyerek kerül be a rendszerbe és ugyanennyien kerülnek is ki. Az esélyeik nem túl jók, fenyegeti őket a hajléktalanság (egy felmérés szerint minden ötödik ember a gyerekkorát részben vagy egészen állami gondozásban töltötte), a börtön és a prostitúció is.

Ezek a gyerekek közben mindenhonnan azt az üzenetet kapják, hogy a „normális” életre semmi esélyük. A velünk kapcsolatos előítéletek nagyon erőteljesek: az SOS Gyermekfalvak felmérése szerint a megkérdezettek 7%-a gondolja úgy, hogy maga a gyerek tehet róla, hogy állami gondoskodásba került. Minden harmadik válaszadó egyetért azzal az állítással, hogy az állami gondozottak gyakrabban szegnek törvényt, minden hatodik megkérdezett pedig úgy véli, hogy többet is hazudnak.

Így méginkább szükségük van olyan történetekre, amik megmutatják, hogy ki lehet törni ebből a rendszerből. Bennem nagyon erősen dolgozott, hogy egy Marcalihoz közeli helyről származó lány bekerült a kézilabda-válogatottba. Azt gondoltam, hogy ha ő meg tudja csinálni innen, nem messze tőlünk, akkor utólag én is meg tudom csinálni. Épp ezt a hatást akarom én is elérni, ezért akarom elmesélni nekik az én történetemet.

Tisztában vagyok azzal, hogy vannak nálam sokkal nagyobb eredményt elért sportolók, de én ugyanúgy beleteszem a melót, velem mégis ritkán foglalkoznak. Pedig van két világbajnoki bronzérmem, válogatott voltam bikini modellkedésben, válogatott vagyok kick-boxban. Magyar bajnok, harmadik helyezett vagyok ökölvívásban. De nem merik bevállalni, mert nem tudnak az emberek azonosulni egy sötét bőrű nővel. Pedig

szerintem ez a megoldás: minél több sikeres cigányt bemutatni, minél több területről.

Pont azért, hogy lássák az emberek, hogy egy roma származású is bele tud annyi munkát tenni, mint más, és ő is el tud jutni oda, ahová egy fehér bőrű akkor, hogyha megkapja ugyanazokat az esélyeket. Én sosem akartam példaképpé válni- de szeretnék a versenyeken, a zsűriben, a hétköznapokban nem csak fehérbőrű magyarokkal találkozni. És előbb- utóbb elérjük, hogy az eredményeink felsorolásánál már ne kelljen kiemelni, hogy roma származásúak vagyunk.

Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a Telex véleményét. A Telexnél fontosnak tartjuk, hogy mások véleménye akkor is megismerhető legyen, ha nem értünk vele egyet. Szeretnénk, ha egy témáról az olvasóink minél több álláspontot megismerhetnének.