„Mit kíván a magyar nemzet?” 1989. március 15-én Budapesten, a Szabadság téren, Cserhalmi György színművész a Magyar Televízió székházának lépcsőjén olvasta fel az állampárt ellenzéke által közösen megfogalmazott 12 pontot. Ennek negyedik pontja így hangzott: „Jogot a sztrájkra. Ne korlátozzák az érdekvédelem, a követelés és a szolidaritás szabadságát”. A sztrájk jogának követelése közvetlenül a szólás-, sajtó-, lelkiismereti és oktatási szabadság követelése után jött, megelőzve a méltányos közteherviselés követelését.
Harminchárom évvel később, az egyesült ellenzék nem vette be 12 pontja közé a sztrájk jogát. Igaz, a 2022. március 15-én felszólaló ellenzéki vezetők mind kifejezték szolidaritásukat a sztrájk jogáért küzdő pedagógusokkal, de nem vették át az ellenállás új formáival kísérletező tanárok legfontosabb üzenetét, hogy a sztrájk alapjog. Hogy itt már régen nem csak egy szakma jogaiért folyik a küzdelem, hogy a rabszolgatörvénytől a Munka Törvénykönyvének felfüggesztésén át a sztrájkjog drámai megkurtításáig egyenes út vezet, hogy a sztrájk jogának ellehetetlenítése fontos eleme azoknak az intézkedéseknek, amelyek hosszú időre meghatározhatják Magyarország fejlődési pályáját.
A sztrájkjog sosem szólt csupán a vélt vagy valós érdekeiket védő munkavállalókról. A sztrájk jogának felszámolásáért, illetve annak alapjogként való felfogásáért küzdők ellentétesen gondolkodnak arról, hogyan kell a társadalomnak, a gazdaságnak működnie, hogyan szolgálhatja a gazdaság szereplői között a jogok és kötelezettségek elosztása a társadalom és a gazdaság fejlődését.
Az egyik álláspont az, hogy a munkavállalók jogai veszélyeztethetik a fejlődést, gátolják a boldog jövőbe vezető utat. A piac láthatatlan keze, vagy az állampárt igencsak jól látható mancsa mutatja a helyes utat, és az azon való haladást csak megzavarhatják a jogokkal megerősített munkavállalók. A jól működő gazdaság, a jó társadalom a szerződés szabadságán alapul, mondják a piaci szabadság hívei, ezt csak megzavarja, ha az egyik szerződő fél szervezkedhet és erővel kényszerítheti rá az akaratát a másik szerződő félre.
A munkásosztály élcsapata tudja mi a teendő és megvédi a munkásokat attól, hogy kárt okozzanak magukban és veszélyeztessék a tudományos világnézetre alapozó helyes politikák kivitelezését – így az állampárt hívei. Ez a két nézet ugyan egymástól némiképp távolinak tűnik, de 1988-ban Magyarországon a sztrájktörvény vitájában találkoztak egymással. Az 1956 óta első sztrájkhullámtól pánikba esett kommunista vezetők Margaret Thatcher drasztikusan korlátozó sztrájktörvényének szinte szó szerinti lefordításában találták meg a megoldás kulcsát és ezt próbálták meg keresztülverni az általuk ellenőrzött Parlamenten.
A tervezet vitájában felszólalók egyik meglepő érve az volt, hogy a szolidaritás veszélyezteti szocializmus építését, a másik az, hogy a munkások nem akarnak maguk ellen küzdeni és magukon sebet ejteni, ezért ellenzik a sztrájk jogát. Az ütőkártyának szánt harmadik érv pedig az volt, hogy egy liberális sztrájktörvény veszélyeztetheti az ország exportteljesítményét, világpiaci versenyképességét. Grósz Károly pártfőtitkár arra kérte a haza munkavállalóit, hogy sztrájkoljanak szombaton – az idősebbek kedvéért nem a kommunista szombaton, hanem a szabad szombaton. Orbán Viktor sztrájkszabályozásának logikája gyanúsan hasonló Grósz Károly 1989-es javaslatához: „A pedagógusok szabadon sztrájkolhatnak, csak az óráikat tartsák meg”.
A sztrájkot alapjognak tartó álláspont képviselő abból indulnak ki, hogy a szerződés szabadsága nem csak a munkaadók és a munkavállalók közötti szélsőségesen egyenlőtlen erőviszonyok kihasználásának, vagy szép magyar szóval, a kizsákmányolásnak a szabadságát jelenti, hanem a gazdaság és a társadalom stagnálását is. A sztrájk joga korlátozza a szerződések fiktív szabadságát, de közben új lehetőségeket nyit meg a gazdaság és a társadalom fejlődése előtt. Nem véletlenül sorolják be szociológusok a sztrájkjogot a „lehetőségeket nyitó korlátok” közé. A modern munkajog egyik legfontosabb célja mindenütt annak a megakadályozása, hogy a jóval erősebb tárgyalási pozícióban lévő munkáltatók egyoldalúan ráerőltethessék a munkavállalókra rövidtávú szempontjaikat. A munkajogi szabályok azonban mindenhol egyben új fejlődési pályák megnyitásával indokolják a munkavállalói jogok kiterjesztését.
Az amerikai New Deal az elsők között közötte össze a munkavállalók jogainak kiterjesztését gazdasági, fejlődési célokkal. A munkavállalók szervezkedési jogának kiterjesztése a sztrájk jogának kiterjesztésével együtt drámaian javította a munkavállalók alkupozícióját. Az így kiharcolt magasabb bérek megnövelték a fogyasztók nagy részét kitevő munkavállalók vásárlóerejét, keresletet (és új munkahelyeket) generálva a túltermelési válsággal küszködő gazdaságban.
A svéd szociáldemokraták jóval túlmentek az amerikai kísérleten, amely a munkavállalói jogok kiterjesztésében „csupán” a piac visszatérő válságainak egyik kezelési eszközét látták. A piacpárti svéd szocdem közgazdászok voltak az elsők, akik a kiterjesztett jogokkal is megerősített szakszervezetekben látták a technológiai fejlődés és a versenyképesség növelésének a kulcsát. A szabad piac kreatív rombolása akkor működik hatékonyan, állították, ha a munkavállalók összehangolt bérkövetelései növelhetik a legfejlettebb technológiával működő innovatív vállalkozások versenyelőnyét, kiszorítva a piacról a kevésbé hatékony, az újításra képtelen vállalkozásokat.
A munkavállalók hatékony átképzési rendszerével összekapcsolva ez a szisztéma évtizedekig volt a svéd gazdasági fejlődés fő hajtóereje. Ennek a modellnek a lájtosabb verzióit vették át a német, osztrák, vagy finn keresztényszocialista és szocdem vezetők. Bár a piaci integráció kiterjesztése alapvetően gyengítette a szakszervezetek erejét még ezekben az országokban is, az erősebb érdekérvényesítési jogokkal rendelkező munkavállalók ma is aktív résztvevői a legtőkeerősebb nyugat-európai vállalatok versenyképessége fenntartásának.
Az 1989 utáni magyar kormányok mind a szabadpiaci nóta különböző változatait fújták, a különbség csak annyi volt, hogy az Orbán-kormányok mindezt keményebben és könyörtelenebb módon csinálták.
A fejlődés kulcsa a bőségesen rendelkezésre álló, olcsó, viszonylag képzett és gyenge érdekvédelemmel rendelkező munkavállaló: ez a fő vonzerő a külföldi befektetők szemében és ez teszi lehetővé a hazai vállalkozások nem túl eredeti tőkefelhalmozását. A munkavállalói jogok, mind kollektív, mind pedig egyéni szinten ennek a politikának mindig is az útjában voltak, felesleges akadálynak tűntek. Ezt az Orbán korszak a képzési rendszer lebutításával párosította és gyakorlatilag a magyar munkáltatók rövidtávú piaci érdekeihez kötötte a munkavállalók rövid és hosszútávú érdekérvényesítési lehetőségét.
A bilit a Munka Törvénykönyve 2019. évi módosítása borította ki (ellenzői rabszolgatörvénynek nevezték). Ez a munkapiaci felek megállapodását hatalmazta fel arra, hogy 400 órára emelje a rendkívüli munkavégzés éves maximumát, felülírva akár törvényt, akár kollektív megállapodást. Utólag jól látható, hogy ez csak az első lépés volt a XIX. századi szabadpiaci logika felé, az igazi nagy ugrást a kormány a járvány idejére tartogatta.
A járvány egy extrém helyzetet teremtett, amelyben a munkavállalók és a munkáltatók is egyaránt beláthatatlan szociális és gazdasági következményeknek voltak kitéve. A legtöbb OECD-tagországban, a Trump vezette Egyesült Államokban is, intézkedések sorával próbáltak meg olyan megoldásokat találni, amelyek figyelembe vették mindkét oldal szempontjait. A magyar kormány ugyanekkor egy rendeletében lehetőséget adott a feleknek a Munka Törvénykönyve akár teljes mellőzésére, veszélybe sodorva ezzel a legkiszolgáltatottabb helyzetű munkavállalók sokaságát. A kormány az erősebb félnek, a munkáltatónak adott jogot arra, hogy a gyengébb félre, a munkavállalóra hárítsa a helyzetből eredő következményeket. Ez a jogi megoldás a járvány idejére visszarepítette Magyarországot a XIX. század közepének munkajogi viszonyai közé, amikor is az abszolút szerződési szabadság minden más szempontot, szociális értéket felülírt.
A tanárok jogainak csorbítása ebbe a sorba illeszkedik be. Fontos látnunk, hogy a sztrájk jogáért harcoló tanárok értünk harcolnak: közvetlenül azért, hogy álljon helyre a tanári pálya méltósága, megbecsülése, hogy a tanítást élethivatásnak tekintő fiatalok legjobbjai ne kényszerüljenek más pályát választani, hogy gyerekeinket továbbra is a minőségi tanítás iránt elkötelezett tanárok taníthassák. De vegyük észre, hogy a jelszó zászlóikon – „A sztrájk alapjog!” – rólunk szól, nekünk szól. Nem csak arról, kik tanítják és hogyan a gyerekeinket, hanem arról is, hogy ezek a gyerekek milyen országban nőnek fel.
Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a Telex véleményét. A Telexnél fontosnak tartjuk, hogy mások véleménye akkor is megismerhető legyen, ha nem értünk vele egyet. Szeretnénk, ha egy témáról az olvasóink minél több álláspontot megismerhetnének.
