Miért akar megszabadulni a kormány a boldogan tanító nyugdíjas tanároktól?

2021. november 22. – 11:34

Jilly Viktor
angoltanár

Másolás

Vágólapra másolva

Szeretek tanítani. Meggyőződésem, hogy az összes értelmiségi hivatás közül a tanítás a legösszetettebb szakma. Ahogyan egy színház állandó dramaturgja kiválasztja és ajánlja a neki tetsző darabot a színház vezetőjének, úgy választja és egészíti ki a tanár a másnapi órán tanítandó anyagrészt. Ahogyan egy rendező végiggondolja, hogy a színészek merről jöjjenek be a színpadra, és hogyan adják elő szövegüket, úgy gondolja végig a tanár, hogyan kapcsolódjanak egymásba a lépések, mi jelenjen meg a táblán, és hogy vajon egyénileg, párban vagy esetleg csoportban érdemes-e feldolgozni a feladatokat. Ahogyan egy rendező elemzi egy színdarab nehezebben értelmezhető részeit, és megpróbálja könnyen fogyaszthatóvá tenni a közönség számára, úgy gondolja végig a tanár a tanítandó anyagrészben rejlő nehézségeket, és előre felkészül az aknák hatástalanítására. És másnap a tanár úgy áll diákjai elé, és úgy gyakorolja előadói készségeit, ahogyan egy színész játszik közönsége előtt. Persze, az a kis különbség megvan, hogy a tanár a fent vázolt előkészítési és megvalósítási folyamatot a hét minden napján többször is – ha nagyon szerencsés, „csak” háromszor-négyszer, ha kevésbé, akkor ötször-hatszor – megvalósítja. Ez azért nem teljesen fedi a valóságot, mert a hétvégére azért főleg a tervezési fázis jut.

És ez nekem örömet okoz! Hogy ami az előző nap csak a képzeletemben él, az másnap megvalósul. Hogy azonnali visszajelzést kapok a közönségtől, amely nem látja az előadást előkészítő szórakoztató, de egyben fáradságos és olykor gyötrelmes szellemi munkát, csak élvezi az előadást, és közben, mintegy melléktermékként, még meg is tanul valamit, tőlem mondjuk angolul.

Szokták mondani, hogy a tanár munkája megfizethetetlen. Több mint negyven éves pedagógusi pályafutásom alatt hozzászoktam ahhoz, hogy ezt az egymást váltó oktatási kormányzatok pontosan tudják, és meg sem próbálkoznak vele. Beletörődtem, hogy valami rejtélyes oknál fogva a társadalom a legtöbb értelmiségi hivatást többre tartja a pedagógusinál, és ennek számos jelét adja, leginkább az anyagi megbecsülés terén. Hogy ennek milyen drámai következményei vannak, azt most nem taglalom.

Egyvalamihez azonban képtelen vagyok hozzászokni. Vannak tanárok, akik az áldatlan körülmények ellenére is a pályán maradnak, nem égnek ki, sőt, az évek múlásával egyre jobban élvezik a tanítást. Ám amikor elérik a nyugdíjkorhatárt, meglepve tapasztalják, hogy az oktatási kormányzat ellenük fordult, és mindent elkövet, hogy egyszer s mindenkorra megszabaduljon tőlük. Esetleg évenként kérvényezhetik, hogy továbbtaníthassanak, de akkor egyrészt nyugdíjukhoz nem juthatnak hozzá, másrészt állandó kétségek között kell élniük, hogy vajon pozitív vagy negatív választ kapnak-e kérvényükre. Még talán szomorúan, de megértően nyugdíjba is vonulnának, ha azt látnák, hogy tehetséges fiatal tanárok garmadával ostromolják az iskolákat, hogy álláshoz jussanak. Azonban ennek pontosan az ellenkezője történik.

Tagadhatatlan, hogy a jelenlegi kormányzat tett erőfeszítéseket a pedagógus szakma helyzetének javítása érdekében. Több döntés is született. A teljesség igénye nélkül említhetem a köznevelési intézmények központosítását, a pedagógusok fizetésemelését, a pedagógus életpályamodell bevezetését, a pedagógusok minősítésének és ellenőrzésének beindítását, a tankönyvpiaci verseny felszámolását, a tankönyvrendelés átszervezését, valamint a választható tankönyvek jelentős szűkítését és ingyenessé tételét. A döntések helyessége megkérdőjelezhető, de a jobbítás szándéka nem. Ezért lehet bízni abban, hogy az öregségi nyugdíjkorhatárt elért pedagógusok közalkalmazottként történő foglalkoztatását szabályozó 2012-es kormányhatározat is újragondolásra kerül. Gondolom, az is helyes lenne például, ha az intézményvezető jogkörébe tartozna az öregségi nyugdíjkorhatárt elért tanár továbbfoglalkoztatásának lehetősége.

Önző ember lévén az iskolai tanítás élvezetétől sehogy sem akarom megfosztani magam. Szerencsémre engem egy egyházi fenntartású intézmény alkalmazott annak ellenére, hogy elértem a nyugdíjkorhatárt, hiszen rájuk – ebből a szempontból – nem vonatkoznak a köznevelésre érvényes jogszabályok. Most boldog vagyok, hogy taníthatok, és nem zavar már annyira, hogy velem közoktatásilag semmilyen jogviszonyba vagy szerződéses viszonyba nem lehet lépni a 2012-es kormányhatározat értelmében. Tehát, negyven éves tapasztalattal a hátam mögött, nem lehetek emelt szintű érettségi tantárgyi bizottságban elnök vagy kérdező tanár, mint ahogy tanár szakos egyetemistákat sem fogadhatok, hogy átadjam nekik – nem szeretnék hatásvadász eszközökkel élni, de így igaz – a tanítás iránti lelkesedésemet és megszerzett tudásomat.

Aztán eszembe jutott, hogy a mostani kormányzat tiszteli az időseket, épít tapasztalatukra és bölcsességükre, hiszen az Emberi Erőforrás Minisztériumának minisztere nálam egy fél évtizeddel idősebb. Ha rá lehet bízni az egészségügy és az oktatás teljes spektrumának menedzselését, akkor én is alkalmas lehetek arra, hogy egy egyetemistát bevezessek a tanítás rejtelmeibe.

Mint boldog tanár kérdem tisztelettel, nem kellene újragondolni a 2012-es kormányhatározatot?

Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a Telex véleményét. A Telexnél fontosnak tartjuk, hogy mások véleménye akkor is megismerhető legyen, ha nem értünk vele egyet. Szeretnénk, ha egy témáról az olvasóink minél több álláspontot megismerhetnének.

Lepj meg minket karácsonyra!

Legyél a rendszeres támogatónk!

A Telex csak tőled függ.

Támogatom