Dühös vagyok, mert ők nem osztották el jól a gumicukrot, pedig nekem a kék is jó lenne

2021. március 13. – 06:42

frissítve

Másolás

Vágólapra másolva

Hat ötven van, és ha hat ötven van, akkor be kell vennem a gyógyszeremet, amit már öt éve szedek a pajzsmirigyemre. Ha ez megvan, márpedig fontos, hogy meglegyen, mert mindig legalább fél órával az evés előtt kell bevenni, akkor szívódik ugyanis fel rendesen, szóval, ha megvan, akkor a fürdőszobába megyek, betolom az asztmagyógyszerem, napi kétszer, különben már megint az lesz, mint tegnapelőtt, amikor elfelejtettem, és olyan nehéz volt levegőt vennem, de mindegy, biztos a pollenek. Beszívom, és arra gondolok, nem szabad elfelejtenem este sem, és anyáék is kérték, hogy vigyázzak magamra.

Hallottam a híreket még az év végén, hogy először oltják majd az egészségügyi dolgozókat, aztán az idős otthonban élőket, majd a legidősebbeket, és aztán jöhetnek a krónikus betegek 18 és 59 között. Rendesen izgalomba is jöttem, mint a lányaim, amikor néha gumicukrot kapnak, hogy akkor majd talán én is egészen hamar sorra kerülök, mert a latinból eredő krónikus jelentése az, hogy a betegség hosszan tart, elhúzódik vagy maradandó. Ha meg évek óta szedek gyógyszert, és az még nem múlt el, nyilván idetartozik.

Futólag talán egyszer később említették, mit is értenek Covid-19 szempontjából veszélyeztető krónikus betegségnek, de nem kapott valami nagy figyelmet, meg igazából olyan meglepően rövid volt a lista (keringési betegség, daganatos betegség, cukorbetegség, COPD, transzplantáltak), hogy nem is igazán hittem, hogy csak ennyiről volna szó. Már csak azért sem, mert közben a koronavírusban elhunytakat gyűjtő listában felsorolnak minden alapbetegséget, ami csak létezik a világon, márpedig ha ez ott lényeges, minden bizonnyal számítania kell az oltásnál is. Csakhogy nem számít.

Még ez sem lenne feltétlenül akkora baj, ha egyáltalán tudna a betegségeimről az állami rendszer. De megkérdeztem, és azt mondták, nem tud, nem láttam nyomát a NEAK betegéletút-profilomban sem, ahol a számára finanszírozott ellátásokat bárki meg tudja nézni (ez azért lényeges, mert elvileg a finanszírozás alapján szűrnek). Mindez azért, mert nem használtam ki a tébémet, nem vártam heteket, nem terheltem vele az állami egészségügyet, hanem inkább magánrendelésre mentem, ott kaptam diagnózist. Márpedig ha onnan van diagnózisom régről, akkor arról az Elektronikus Egészségügyi Tér (közismertebben EESZT) sem tud, hiszen akkor még nem volt hova felvezetni.

Most pedig ezeket én nem tudom felvinni oda, a háziorvosom szintén nem, a NEAK-tól pedig egy magánmegkeresésemre azt a választ kaptam, hogy a magánorvoslás során felállított diagnózisok állami rendszerbe történő ültetésével forduljak a Nemzeti Népegészségügyi Központhoz, mert ez nem a NEAK hatásköre. Őket kerestem telefonon emiatt, de még nem jártam sikerrel. Remélem, nem kerülök kórházba azelőtt, hogy ezt nem oldottuk meg, mert akkor honnan tud majd a kínjaimról a rendszer? Bár, talán a felírt gyógyszereimből sejthetik, mi bajom.

Mondjuk, abban sem igazán vagyok biztos, hogy számítana, ha ismernék a diagnózisaimat a hagyományos értelemben krónikusnak számító betegségeimről, hiszen tudniuk kell arról az olvasónkról is, aki felkerült erre a krónikus listára asztmásan vagy arról, aki alapbetegség nélkül van rajta 19 évesen. Ők fent vannak a mostani listákon, míg a sclerosis multiplexes vagy más autoimmunbeteg ezek szerint még nem elég krónikus ehhez. Van már oltása több alapbetegség nélkülinek, sokak pedig a listán sincsenek rajta, és ők csak várnak-várnak a sorukra, hogy ne furakodjanak előre, és közben haragszanak a többiekre, akik rettegnek, és zokognak a vakcináért, és ha lehetőséget kapnak akárhonnan, hát oltatnak, akár másokat beelőzve is. De mi, akik oltásra váruk, mind féltjük az életünket ebben a 21. századi háborúban – mert mostanra már, tessék, igaza lett Orbán Viktornak: háború lett ez, legalábbis lélektanilag.

És, persze, nem illik, nem fair beelőzni, micsoda dolog már, nemde?

De micsoda dolog már oltási tervet elszúrni, folyton változtatni, BKV-sokat előbb nem beoltani, majd előrevenni, pedagógusokat mellőzni, krónikusokat figyelembe venni vagy épp kihagyni, embereket oltópontokon összezsúfolni, egészségügyi szolgálati jogviszonyt Covid-hullámban átnyomni, ezzel több ezer egészségügyi dolgozót elveszíteni, magánrendeléseken kapott diagnózisokkal nem törődni, háziorvosokat listákkal, visszajelző rendszer nélkül magukra hagyni, a segítségre várókat tényleges segítség, valódi tájékoztatás nélkül egyedül, bolyongani hagyni.

Olyan lehet ez, mint következetlen, ostoba szülők gyerekének lenni: tapogatózni a biztonságot adó keretek után, csakhogy azok nincsenek, helyette napról napra újabb és újabb szabályok jönnek mindenféle előjel nélkül. Oltanak, de nem úgy, nem azt, nem akkor, mégsem így, mégsem akkor, más a TAJ-szám, messze az oltópont, satöbbi. Mintha odavetnék és kirántanák a talajt az ember lába alól újra és újra és újra – ilyen érzés várni a vakcinára valódi keretek, igazi szabályok, ténylegesen információk nélkül.

Ez a cikk is ezért született – mert az újságírói megkeresésekre sokszor nincsenek valódi válaszok a hatóságok részéről, és reméljük, hogy majd egyszer mégis lesznek.

Huszonkettő ötvenkettő van, beszívom a gyógyszert, és amikor kifújom, arra gondolok, hogy ma sem hozta a postás a levelet az átkozott oltásértesítőről. Még haragszom a testvéreimre, akik elették előlem a gumicukrot, tudom is én, hogy jogtalanul-e, de már dühös vagyok a szüleimre is, mert ők nem mondták meg nekik, hogy nem lehet, és ők nem szóltak rájuk, ők nem osztották el jól a gumicukrot, és miattuk nem kaptam már megint, pedig biztosan van még abban a zacskóban, és nekem a kék is jó lenne, csak adnák már oda. És ki tudja, majd mikor jut belőle nekem is legközelebb – mert anyáék igazából engem nem hallanak meg, de azért remélem még, hogy számítok nekik egy kicsit, mert mindig mondják, hogy vigyázzak magamra.