„Operatív érdekekre hivatkozva jegyzőkönyv nélkül mindent semmisíteni lehetett”

A hivatali kötelesség mellett a kíváncsiság is arra késztette Jónás Endrét, hogy kinyittassa azt a két páncélszekrényt, ami a Nemzetbiztonsági Hivatal (NBH) Falk Miksa utcai épületében, a főigazgatói szobától egy ajtónyira állt. Jónás megtehette ezt, mert megbízott igazgatóként 2002 nyarán egy rövid ideig ő vezette az NBH-t. 2002. június 6-án nevezték ki erre a posztra addig, amíg az új főigazgató haza nem tér külföldről, és át nem veszi az irányítást.

Ám alig néhány nappal azután, hogy Jónás ideiglenes vezetője lett a szervezetnek, történt valami, ami az egész országot felbolygatta: 2002. június 18-án Titkos ügynök a kormány élén című címlapsztorijában a Magyar Nemzet azt állította, hogy az akkor frissen megalakult MSZP–SZDSZ-kormány miniszterelnöke, Medgyessy Péter a rendszerváltás előtt a titkosszolgálatnak dolgozott. E szerint Medgyessy D-209-es számon nyilvántartott, szigorúan titkos állományú belügyes főhadnagyként szolgált a Kádár-rendszerben.

Az SZT-tisztek, azaz szigorúan titkos tisztek vagy eredetileg is állambiztonsági alkalmazásban álltak, akiket érzékenynek ítélt helyekre helyeztek fedőfoglalkozásba, vagy olyan civilek voltak, akiket éppen azért alkalmaztak, mert fontos beosztásban dolgoztak, és megbízhatónak ítélték őket. Egy 1969-es BM-parancs szerint minden fontosabb állami létesítményben létrehoztak fedett állásokat belügyi összekötők, tehát az SZT-tisztek számára. Ilyen pozíció ma is létezik a titkosszolgálatoknál, legfeljebb kihelyezett tisztnek hívják őket. Minden nagyobb vagy stratégiailag fontos állami cégnél működik olyan ember, aki burkoltan a titkosszolgálat munkatársa is.

A Magyar Nemzet-cikk megjelenésének másnapján Jónás Endre – az MSZP-s Tóth András államtitkár utasítására – belső vizsgálatot rendelt el az NBH-nál. A D-209-es botrány alig egy hónappal azután robbant ki, hogy az 1998 óta kormányon lévő Fidesz 2002 tavaszán alulmaradt a baloldallal szemben. Az államtitkárt és a titkosszolgálat ideiglenes vezetőjét is az érdekelte, vajon található-e bármilyen információ az NBH falain belül a D-209-es szigorúan titkos tisztről és egykori tevékenységéről, ám a belső vizsgálat eredménytelenül zárult. Az NBH munkatársai alaposan átkutatták az épületen belül található valamennyi nemzetbiztonsági adattárat, de még csak utalást sem találtak a dokumentumokban a D-209-esre.

Jónás tudta, hogy a hivatal nyilvántartóján belül, egy elkülönített részen tárolnak olyan személyzeti maradványanyagokat, amelyek még a rendszerváltáskor kerültek át a Belügyminisztériumból az akkor újonnan alakult NBH-hoz. Jónás még az átadás-átvételi okmányokat is átnyálazta, ám a D-209-nek nyoma sem volt azokban a dokumentumokban. Lassan már letett arról, hogy bármit találhat, amikor két héttel később egy munkatársától aziránt érdeklődött, hova kerülnek azok az anyagok, amelyek a titkosszolgálaton belül nem kapcsolódnak egyetlen műveleti területhez sem.

– A főigazgatói irattárba – válaszolta az ügykezelő, Jónás pedig kissé meglepődött, mert egészen addig azt sem tudta, hogy létezik ilyesmi. Persze irattárnak talán túlzás is nevezni azt a két páncélszekrényt, amire az ügykezelő rámutatott. Nemcsak a jellegük miatt, hanem mert a két szekrény főleg a mindenkori főigazgató személyes leveleit tartalmazta. Amikor Jónás – már csupán kíváncsiságból is – kinyitotta a páncélszekrényeket, évenkénti bontás szerint rendezett iratanyagokat talált. A dossziékban zömében zárt borítékok lapultak. Jónás nézegetni kezdte ezeket, és a harmadik iratgyűjtő kinyitásakor feltűnt neki, hogy a sok galambszürke tasak között megbújik egy világoszöld boríték. Amikor ezt magához vette, alig akart hinni a szemének.

D-209 – ez állt rajta, valamint egy jelzés arról, hogy személyügyi anyag. Jónás azonnal jelentette az államtitkárnak, mire bukkant. A borítékot másnap bontották fel, a tartalmát pedig jegyzőkönyvezték. Az, hogy a D-209-es szigorúan titkos tiszt, azaz Medgyessy Péter személyügyi dossziéja hogyan került az NBH főigazgatójának páncélszekrényébe, nem derült ki. Annyi bizonyos, hogy a páncélszekrényben 1994-es anyagokat tároltak, de ilyen jellegű dokumentum törvényesen nem fordulhatott volna ott elő. Egy 1995-től hatályos törvény szerint ugyanis csak azok az iratok maradhattak az NBH-ban, amelyek ahhoz szükségesek, hogy a szervezet a feladatait ellássa, minden más – legalábbis elméletileg – az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárába (ÁBTL) került át.

Éppen a Medgyessy Péter titkosszolgálati múltját vizsgáló és 2002 nyarán felálló parlamenti vizsgálóbizottság hosszú éveken át titkosított jegyzőkönyvei világítanak rá arra, milyen fejetlenség uralkodott a titkosszolgálatoknál a rendszerváltáskor és az utána következő években.

Ezek a titkosítás alól néhány éve feloldott jegyzőkönyvek sokat elárulnak arról is, mit gondoltak saját munkájukról a titkosszolgák, és milyen keveset tudtak erről a világról a politikai elit tagjai.

Az 1990 előtti kommunista rendszer titkosszolgálata, a BM III. Főcsoportfőnöksége 1962-ben alakult meg. A főcsoportfőnökség alá tartozó korabeli titkosszolgálatok mindennapi munkáját a Kádár János által deklarált „aki nincs ellenünk, az velünk van” politikai elvéhez igazították.

A III/I. volt a magyar „CIA” vagy „MI6”. Előretolt állásként külföldön működött, célja pedig a politikai, gazdasági és katonai információgyűjtés volt a Kádár-rendszer és a Varsói Szerződés számára. Diplomatának, újságírónak vagy kereskedőnek álcázott tisztjeik nyugati politikusokat, tudósokat és hadiipari szereplőket próbáltak beszervezni vagy tőlük információt szerezni.

A III/II. feladata ezzel szemben az volt, hogy megakadályozza a külföldi, elsősorban nyugati titkosszolgálatok magyarországi tevékenységét. Belföldön dolgoztak, de a fókuszuk a külföldi elemeken volt. Ők figyelték a Budapesten tartózkodó idegen diplomatákat, nyugati újságírókat, üzletembereket, és próbálták kiszűrni, ha valaki közülük kémkedett. Emellett figyelték a stratégiai fontosságú magyar létesítményeket is a szabotázsok és adatszivárgások megelőzése céljából. Ennek a szervnek dolgozott szigorúan titkos tisztként Medgyessy Péter is.

Míg a demokratikus berendezkedésű országok fontos szervei a hírszerző és elhárító szolgálatok, a főcsoportfőnökségnek volt egy olyan csoportfőnöksége, ami csak diktatúrákban képzelhető el. Ez volt a BM III/III. Csoportfőnökség. Ennek a csoportfőnökségnek a feladata a belső reakció elhárítása, azaz a társadalmon belüli politikai ellenzékiség, a „rendszerellenségek” felderítése, megfigyelése és bomlasztása volt – ezért az egyszerűség kedvéért nevezhető politikai rendőrségnek is. Már csak azért is, mert a III/III. feladata nem a közbiztonság védelme vagy a köztörvényes bűnözés elleni küzdelem volt, hanem a fennálló egypárti kommunista hatalom és államrend védelme a saját állampolgáraival szemben.

A kádári titkosszolgálatok közül a hírszerzés jelentette a csúcsot, utána következett a kémelhárítás. Azokat, akik a III/III. állományába tartoztak, a hírszerzők és az elhárítók is lenézték. A III/III. csoportfőnökségnél, azaz a Kádár-rezsim politikai rendőrségénél dolgozott fiatalon például az a Horváth József is, aki a Fidesz-éra utolsó éveiben a Szuverenitásvédelmi Kutatóintézet vezetőjeként a jobboldali sajtóban rendszeresen titkosszolgálati szakértőként szerepelt.

A titkosszolgálatok, és különösen a III/III. a Kádár-rezsimben a hatalmat birtokló Magyar Szocialista Munkáspárt vezetőinek politikai irányítása alatt működött. 1957 és 1988 között létezett egy olyan, csak nagyon kevesek által ismert testület, amely a pártközpont, az igazságszolgáltatás és bűnüldöző szervek közötti koordinációt intézte. Ez volt az úgynevezett Koordinációs Bizottság, amely a III/III. legfontosabb, konkrét ügyeiben is döntött.

Ki merre látott

A nyolcvanas években a rendszerváltás, a változás szelét éppen azok érezték meg legelőször, akik információs előnyben voltak. A politikai, a gazdasági elit tagjai mellett például a hírszerzők, akik pontosan tudták, hogy az a rezsim, amelyet szolgálnak, hazugságokra épül. Közvetlenül a rendszerváltás előtt az állambiztonsági szerveknél dolgozók tehát már érezték, hogy ha politikai fordulat jön, a munkájuk veszélybe kerül. Elsőként a hírszerzés vezetése kezdett el tapogatózni, és kereste a kapcsolatokat azokkal, akikről sejtette, hogy egy fordulat esetén döntéshozói pozícióba kerülhetnek. A hírszerzésnél úgy vélték, hogy egy rendszerváltás esetén a Dél-pesti Vendéglátóipari Vállalat igazgatójából, Boross Péterből akár még miniszterelnök is lehet, ezért őt tekintették kulcsembernek, őt keresték fel.

A túlélésükben reménykedő hírszerzők Borosst meggyőzték arról, hogy bármi történjék is, hírszerzésre és elhárításra mindig szüksége lesz az országnak, különösen akkor, ha a Szovjetuniótól függetlenné válik. A titkosszolgák elővették a „szakemberkártyát”: azzal érveltek, hogy ha az új kormány esetleg szélnek ereszti a titkosszolgálatokat, akkor nem tud majd új, hasonló szervezeteket felépíteni, hiszen ehhez nem állnak majd rendelkezésre szakemberek, akik kiképezhetnék az új generációt, legyenek azok hírszerzők vagy elhárítók.

Egyetlen szervezetért nem harcolt senki az állambiztonságon belül, ez pedig a politikai rendőrség, a III/III. csoportfőnökség volt. Azt ugyanis mindenki tudta, hogy demokratikus jogállamban nem létezhet ilyen alakulat.

A III/III. amúgy is dicstelenül fejezte be működését 1990. január 5-én a valamikori Bányász Moziban, a budapesti József körúton. Az akkor még kéz a kézben járó két új ellenzéki párt, a Fidesz és az SZDSZ közös sajtótájékoztatón jelentette be: bizonyítékai vannak arról, hogy a III/III. még mindig titkosszolgálati megfigyelés alatt tartja a parlamenti pártokat és a rendszerrel kritikus közéleti szereplőket. Az ellenzék arra is fel tudott mutatni bizonyítékokat, hogy a III/III-nál nagy erőkkel nekiláttak megsemmisíteni az iratokat.

Mielőtt az ellenzék nyilvánosságra hozta volna a sajtóban csak „Dunagate-botrányként” elhíresült megfigyelési ügyet, előzetesen tájékoztatta erről a pártállam akkori első emberét, az MSZMP-s Németh Miklóst. A Dunagate hetekig vezető hír maradt az akkor már egyre szabadabban működő sajtóban, részletesen és sokat foglalkozott vele a köztévé Híradója, a különféle háttérműsorok és persze az újságok. A Belügyminisztérium először tagadta, hogy megfigyelték volna az ellenzéket, de miután a III/III. egyik munkatársa, Végvári József rendőr őrnagy a nyilvánosság elé állt, értelmetlenné vált a további tagadás. Végvári ugyanis elmondta: maga keresett meg egy olyan ellenzékit, akivel megoszthatta a bizonyítékait. Az őrnagy egy evangélikus lelkészen keresztül jutott el a Fekete Doboz nevű videós forgatócsoporthoz, amelynek tagjait titokban, a karácsonyi ünnepeket kihasználva bejuttatta a III/III. székházába. A stáb felvételeket készített a megfigyelésekből összeállított napi jelentésekről éppúgy, mint a megsemmisítésre váró iratokról.

A Dunagate-ügy miatt január végén Horváth István belügyminiszter lemondott, a III/III-at pedig megszüntették. A politikai rendőrség egykori munkatársai közül többeknek a BM személyzeti főnöke és a szervezet egykori vezetője úgy próbált segíteni, hogy elhelyezte őket más-más állami szerveknél. Volt, aki a rendőrséghez került, mások valamelyik megmaradt fedővállalkozásban kaptak állást, akadtak, akik a hadsereghez kerültek. Talán azok jártak közülük a legjobban, akiket az éppen ekkoriban alakuló szabadpiac szívott fel: a rendszerváltáskor ugyanis sorra jöttek létre a szürkegazdaságot kiszolgáló biztonsági cégek, ezeknek pedig jól jöttek a titkosszolgálati módszerekre kiképzett szakemberek.

Alakult ugyan egy parlamenti vizsgálóbizottság, ami a Dunagate-ügyet tanulmányozta, de semmire sem jutott, a kommunista titkosszolgálatok múltját ugyanis a szőnyeg alá söpörték.

És hogy mi a jelentősége ennek napjainkból visszatekintve? Egyfelől tanulságos, hogy politikai, közösségi akarat híján a társadalom az azóta eltelt több mint harminc évben sem volt képes megfelelően ellenőrizni a hazai titkosszolgálatokat, a kommunista szolgálatok utódait.

Másfelől egyesek szerint a Dunagate-botrány és a III/III. látványos bukása volt az ára annak, hogy a többi kommunista titkosszolgálat, a hírszerzés és az elhárítás át tudta menteni a hatalmát a rendszerváltás utáni időkre. Akik ezt állítják, bizonyítékokat nem, csak indítékot tudnak felmutatni: e szerint a hírszerzők és az elhárítók érdekében állt, hogy a politikai rendőrségnél törjön ki a nagy balhé, így a közvélemény figyelme a III/III-ra összpontosulhat, őket bünteti meg a politika, míg a többi szolgálat csöndben túléli a politikai változásokat.

A III/III. egykori vezetői később azzal indokolták az iratmegsemmisítéseket, hogy a rendszerváltás előtt változott a büntető törvénykönyv, és már nem számított bűncselekménynek az, amiért korábban politikai okokból embereket figyeltek meg. Így tehát az ezekkel kapcsolatos iratokat is meg kellett semmisíteni. Azaz a volt vezetők szerint csupán annyi történt, hogy törvényesen jártak el a selejtezéskor.

Ennél életszerűbb magyarázat, hogy a III/III-nál már tudták: bajuk lehet egykori ügynökeiknek, akik közül nem egy a formálódó politikai ellenzék soraiban is megjelent, ezért mindent megtettek annak érdekében, hogy védjék őket.

Pedig – mint az később nyilvánvalóvá vált – iratmegsemmisítések nemcsak a III/III-nál, de a hírszerzésnél és az elhárításnál is zajlottak közvetlenül a rendszerváltáskor. A D-209-es fedőnéven nyilvántartott szigorúan titkos tiszt, Medgyessy Péter kémelhárítói múltját vizsgáló parlamenti bizottság előtt 2002 júliusában drámai képet festett erről az időszakról Simon Sándor, a Nemzetbiztonsági Hivatal második főigazgatója. Miután a rendszerváltáskor a III/III. megszűnt, létrejött az önálló hírszerzés, az Információs Hivatal (IH), majd az önálló elhárítás, a Nemzetbiztonsági Hivatal. Az ekkor a BM-ben őrzött iratokat szétválogatták: a III/II. anyagai az NBH-hoz, a III/I. dokumentumai az IH-hoz kerültek.

De nem minden.

Simon visszaemlékezése szerint az NBH-ba ruháskosarakban, ömlesztve érkeztek meg az iratok, és nem is a teljes nyilvántartási rendszer. Mielőtt az NBH-hoz kerültek, az iratokhoz gyakorlatilag bárki hozzáférhetett a BM munkatársai közül; ahogy Simon fogalmazott, ezek a dossziék az akkori belügyes vezetők és beosztottak számára keresztül-kasul átjárhatók voltak.

„Ezért következett be az a sajnálatos tény, hogy a rendszerváltás előtt operatív érdekekre hivatkozva jegyzőkönyv nélkül mindent semmisíteni lehetett. Volt olyan operatív terület, ahol hat darab páncélszekrényt adtak át üresen, a kisgyerek mackója meg a fényképe ott volt fölül, de más nem”

– mesélte a bizottság előtt 2002-ben Simon. A volt főigazgató beszámolója szerint az NBH maradékanyagot vett át mindenféle nyilvántartás és leltár nélkül, és ezeket az anyagokat szerinte „meg lehetett hamisítani, ki lehetett emelni, módosítani lehetett”. Ha tűntek el dossziék a rendszerváltás körüli zűrzavarban, márpedig tűntek el, akkor azokat a BM-ből hordták ki. Így tehát nemcsak a III/III-hoz tartozó dossziék kerülhettek ki, de olyan anyagok is, amelyek korábban a hírszerzésnél és az elhárításnál keletkeztek.

„A rendszerváltás időszakában az operatív okmányok megsemmisítési folyamatában ma senki nincs, aki autentikus forrásként megmondja, hogy mi, mennyi, hol lett megsemmisítve” – mondta bizottsági meghallgatásán a D-209-es ügy egyik anyagára az NBH egyik páncélszekrényében véletlenül rátaláló Jónás Endre.

Ügynökök, listák, szóbeszédek

A rendszerváltáskor nemcsak az átlagemberek, de még a formálódó politikai elit sem ismerte a titkosszolgálatok működését. „Gyakorlatilag semmilyen tájékoztatást nem kaptunk arról, hogy miként működtek a III-as Főcsoportfőnökség egyes szervezeti egységei vagy csoportfőnökségei. Megmaradt kollégáink, akik a titkárságon dolgoztak, vagy akikkel új vezetőként megismerkedtünk, azok mondták el, hogy miként dolgoztak ők, milyen szervezeti egységek voltak a III-as Főcsoportfőnökségen. Ők beszéltek az iratmegsemmisítésről, hiszen ők akkor is ott dolgoztak már” – emlékezett vissza Gálszécsy András, a polgári (azaz nem katonai)
titkosszolgálatokat 1990-től két éven át miniszterként felügyelő egykori politikus a D-209-es ügy vizsgálóbizottságának meghallgatásán.

Azzal, hogy a titkosszolgálati iratanyagokban a kilencvenes években káosz uralkodott, és hogy egykori működésükbe még a történészek sem láthattak bele, a lehető legrosszabb forgatókönyv valósult meg.

Legendák, mítoszok, pletykák keltek szárnyra, és sorra bukkantak fel olyan dokumentumok – vagy ha ténylegesen nem bukkantak is fel, de hivatkoztak olyan dokumentumokra –, amelyekkel befolyásolni lehetett a közéletet. Nem egy-két évig, hanem hosszú évtizedekig.

Az egyik ilyen mítosz az úgynevezett ügynöklisták létezése.

Nem kérdés, hogy a kommunista állambiztonság ügynökökkel is dolgozott, ám a titkosszolgálati szerveket nem csak ügynökök segítették – és segítik ma is –, az organizációk kapcsolatrendszere ennél jóval szélesebb. Az ügynököket az állambiztonság beszervezte, ők pedig jelentést írtak. Csakhogy a pártállami időkből megmaradt dokumentumok hiányosak, így sok esetben nem lehet egyértelműen megállapítani, hogy ha ügynökként számontartottak is valakit, az illető mennyiben szolgálta a kommunista rendszert. Ráadásul tevékenykedtek az állambiztonsági szolgálatoknak olyan segítői is, akiket nem szerveztek be, nem kaptak fedőnevet, miközben nagyon is segítették a szolgálatokat.

Azok, akik a kommunista állambiztonsági szervek egykori anyagainak teljes nyilvánosságra hozatalát ellenezték, épp emiatt érveltek azzal, hogy minden hálózati személy története egyedi. Akadtak például, akiket beszerveztek ugyan, de nem jelentettek, míg mások semmitmondó jelentéseket adtak le. Medgyessy Péter egykori miniszterelnökről például nem az derült ki, hogy ügynök volt, hanem az, hogy a kémelhárítás szigorúan titkos tisztje. Ez az SZT-tiszti pozíció majdnem olyan, mintha operatív tiszt lett volna. Az SZT-tiszteket ugyanis nem beszervezte, hanem gyakorlatilag felkérte munkatársnak a titkosszolgálat.

És persze felvetődik a kérdés: ha 2002-ben Medgyessy Péternek azért kell megbuknia miniszterelnökként, mert a kommunista érában a kémelhárításnak dolgozott SZT-tisztként, akkor miért nem rehabilitálták azokat a magyar, de külföldi titkosszolgálatoknak dolgozó ügynököket, akiket a kommunista kémelhárítás buktatott le?

Aki a borítékot osztja

1991 kora nyarán Antall József miniszterelnök lezárt borítékokat adott át a koalíciós partner Független Kisgazdapárt tizenegy politikusának. A személyre szóló borítékokban a kisgazda politikusok átvilágításának eredménye lapult, és a sajtóban gyorsan kiszivárgott, hogy a pártelnök Torgyán József borítékjában rá nézve terhelő adatok szerepelnek. A Népszabadság meg nem nevezett forrásokra hivatkozva huszonegy évig tartó III/III-as múltról írt.

Az Antall Józseffel többféle konfliktusban álló, „kezelhetetlen” Torgyán megtagadta a boríték átvételét, és sajátos védekezéssel egymillió forintos jutalmat tűzött ki annak, aki bármilyen terhelő adatot fel tud ellene hozni. Nem jelentkezett senki. Érthető, miért: Torgyán valóban nem jelentett senkiről, noha az ’56 utáni megtorlások időszakában, 1957 végén „Szatmári Lajos” fedőnéven formálisan valóban beszervezte őt az állambiztonság. A presszió hatására Torgyán József először igent mondott ugyan a beszervezésre, pár nappal később a beszervezési nyilatkozatot azonban aláírás helyett inkább összetépte, később pedig a lelkiismeretére hivatkozva kereken megtagadta, hogy bárkiről is jelentsen. Ez igen bátor tett volt 1958-ban, kisebb csoda, hogy megúszta egy formális kizárással a hálózatból.

Az Antall-féle „borítékátadós botrányt” követő átvilágítási eljárás igazolta Torgyánt, akit nem találtak érintettnek az ügynökkérdésben. Ennek napvilágra jöveteléhez azonban, bár az iratok addig is rendelkezésre álltak, hat évnek kellett eltelnie: az ügynökbírák átvilágító határozata csak 1997-re készült el. A sajtó pedig hosszú időn át azt szivárogtatta, hamisan, hogy a politikus együttműködött az állambiztonsággal.

Torgyán Józsefre évekre ráégett az ügynökügy, de nem ő volt az egyedüli áldozata az átláthatatlanságnak. A politika más esetekben is szívesen felhasználta az aktákat az ellenfelek ellehetetlenítésére, zsarolására. Miután 1993-ban kizárták az MDF-ből, Csurka István az előremenekülést választotta, és saját maga írta meg lapjában, a Magyar Fórumban beszervezése történetét, amivel elmondása szerint évek óta zsarolták. Csurkát Torgyánhoz hasonlóan pressziós alapon szervezték be ’56-os internálása után, de állítása szerint soha senkit és semmit nem jelentett – ilyen adat valóban nem is került róla elő, míg az ártatlanságát csakugyan alátámasztják bizonyítékok.

„Csak a csodálkozás hangján lehet szólni arról a dossziéról, illetve annak átadás-átvételéről, amelyet a fáma szerint Németh Miklós adott át Antall Józsefnek. Mert világos, hogyha a fedlapon nincs rajta először is az, hogy kik készítették és mikor, valamint az, kik kapják és kapták már jóval előbb – például a készítők egyike-másika – akkor ez az anyag teljesen értéktelen” – írta önleleplezésében a rendszerváltás után a szélsőjobbra került író-politikus.

Bár Csurka szerint egyik rendszerváltó országban sem tudtak tökéletes megoldást találni az állambiztonsági múlt megnyugtató feldolgozására, a cseh példát figyelemre méltónak tartotta: „A volt Csehszlovákia cseh részében a lusztrációval majdnem túljutottak a dolgon. Annyit legalább elértek, hogy senki sincs pillanatnyilag a borítékosztogató szerepkörében, és lehet, hogy a csehek nemsokára elfelejtik ezt az egészet, belátva, hogy megemészteni nem képesek.”

A közszereplők állambiztonsági átvilágítása, vagyis a lusztráció a cseh, lengyel, szlovák, német gyakorlathoz képest Magyarországon csak nagyjából 2004-ig működött, akkor is amolyan kiherélt formában, ami nem sok konkrét hatással volt a közélet tisztaságára.

Az első lusztrációs törvényjavaslatot Boross Péter belügyminisztersége alatt visszavonták, amiben annak is szerepe lehetett, hogy a kormányzó pártok frakcióiban is számos érintett ülhetett. Ungváry Krisztián történész kutatásai szerint az Antall-kormány több minisztere, és a rendszerváltás utáni első Országgyűlésből legalább harmincöt képviselő szerepelt az 1990 előtti állambiztonság nyilvántartásában, köztük Horn Gyula, a hírszerzés hálózati személye a szófiai követségen, továbbá az elhárításba beszervezett Rabár Ferenc és Kádár Béla miniszterek. A pártok közül a legtöbb érintett személy a kisgazdáknál fordult elő, az 1990 utáni, első demokratikus parlament nemzetbiztonsági bizottságnak pedig minden harmadik tagját hálózati személyként tartotta nyilván az 1989 előtti állambiztonság.

Amikor nem sokkal a ’94-es választások előtt végül mégis elfogadtak egy „ügynöktörvényt”, az az állambiztonsággal együttműködők közül csak a III/III. csoportfőnökség hivatalos állományára és ügynökeire vonatkozott. Az állambiztonság társadalmi kapcsolatai ugyanúgy kimaradtak, mint a hírszerzésnek és az elhárításnak dolgozók teljes köre – így a törvény alapján rendben találták Medgyessy Pétert, a volt D-209-es SZT-tisztet is. A III/I-esek és a III/II-esek is a belügyi apparátusnak dolgoztak, és a megbízások jellege sem minden esetben különült el tisztán egymástól. A magyar lusztrációs törvény két másik, máig ható komoly fogyatékossággal született meg: problémás volt annak meghatározása, ki tekinthető ügynöknek, továbbá bajos az a kitétel, kiknek a múltját ismerheti meg a nyilvánosság.

A törvényi definíció alapján csak az nevezhető ügynöknek, akitől egyrészt maradtak fenn jelentések, másrészt megvan a saját, kézzel aláírt beszervezési nyilatkozata, harmadrészt ellenszolgáltatást is kapott az ügynökösködésért. Mivel ezeknek az iratoknak a döntő többsége a valóságban megsemmisült, ráadásul a legtöbb ügynök nem közvetlenül anyagi előnyökért jelentett (hanem mert például megzsarolták, társadalmilag ellehetetlenítették őt és/vagy a családját), Magyarországon a tényleges ügynököknek csak a töredéke nevezhető perbiztosan ügynöknek. A köznapi és történettudományi felfogásban ügynöki munkát végző volt ügynökök
épp ezért számos alkalommal nyertek a bíróságon az őket nevesítő kutatókkal szemben.

A lusztrációs törvény 2000-es, majd 2004-es határidőt adott meg az átvilágításokra, tehát az azóta megválasztott politikusok múltjának átvilágítására semmilyen jogi lehetőség nincs. Igaz, a törvényi korlátozások miatt 2004-ig is csupán nem egészen száz esetben találták problematikusnak valamely közszereplő múltját, és senkinek nem kellett lemondania emiatt. A magyar Alkotmánybíróság pedig csak a közszereplők esetében tartja relevánsnak a kérdést, másoknál a múlt megismerhetőségét nem látták indokoltnak – ez az a bizonyos másik gyengesége a törvénynek. Ennél a kitételnél arra hivatkoztak, hogy sérülne az adott személy információs önrendelkezési joga.

Az információs önrendelkezési jogról 1996-ban hoztak törvényt. Ekkor jött létre a Történeti Hivatal, a későbbi Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának elődintézménye.

De míg a legtöbb környező országban az iratátadásnak kialakították a civil kontrollját, nálunk a titkosszolgálatok maguk dönthették el, hogy milyen iratcsoportokat adjanak át a levéltárnak, és mi az, amit inkább továbbra is titkosítanak.

A hírszerzés érdemi irataiból például alig tettek valamit kutathatóvá, ahogy a KGB-vel való együttműködés részletei sem megismerhetők. A Vatikánban beszervezett magas rangú egyházi személyek kilétéről ugyanúgy nem lehet tudni, mint ahogy a legfelsőbb állami és pártvezetés számára készült tájékoztató jelentések sem megismerhetők.

Bár a becslések szerint mostanra az összes keletkezett irat kilencvenhárom százaléka kutathatóvá vált, a legfontosabb dokumentumok közül rengeteg irat titkos minősítését tartja fenn az Információs Hivatal – az iratnyilvánosság kérdését 2007-ben vizsgáló Kenedi-bizottság jelentése szerint sokszor indokolatlanul.

Azok, akik a teljes aktanyilvánosság hívei, azzal érveltek: ha mindenestül megismerhető lenne a kommunista állambiztonsági szervek múltja, akkor láthatóvá válnának azok a kapcsolati hálók is, amelyek világosan megmutatnák, kik voltak a rendszer valódi irányítói. Ha minden akta nyilvános volna, akkor – érveltek tovább a nyilvánosságpártiak – az emberek különbséget tudnának tenni ügynök és ügynök, SZT-tiszt és SZT-tiszt, pártvezető és pártvezető tettei és felelőssége között.

Ám az ellenérv képviselői is hallatták a hangjukat: ha iratok semmisültek meg, és még a titkosszolgálati vezetők sem tudják, hány és miféle dokumentum nem hozzáférhető többé, érne-e bármit is a teljes nyilvánosság? Ehhez hasonlóan érveltek fideszes politikusok is.

A Fidesz és az aktanyilvánosság

A 2010-es hatalomra kerülése előtt a Fidesz azt ígérte a választóknak, hogy az „ügynökaktákat” nyilvánosságra hozza.

„Az új, polgári kormány egyik legfontosabb dolga az lesz, hogy rendezze az egykori kommunista állambiztonsági rendszer működtetőinek ügyét.”

2009 augusztusában a Magyar Nemzetnek nyilatkozta ezt Deutsch Tamás, a Fidesz európai parlamenti képviselője, teljes aktanyilvánosságot ígérve. Deutsch akkor arról beszélt, hogy „tiszta vizet kell önteni a pohárba, olyan törvényt kell alkotni, amely lehetővé teszi, hogy az információs önrendelkezési jog alapján mindenkiről mindent nyilvánosságra lehessen hozni”.

Igaz, a Fidesz ígéretét már akkor is sokan szkeptikusan fogadták, mivel a párt mindig csak ellenzéki pozícióból kezdeményezte a pártállami titkos iratok nyilvánosságra hozatalát, az első ciklusukban (1998–2002 között) már nem tartották azt fontosnak.

Az első Orbán-kormány idején a Fidesz megszavazta ugyan az 1990 utáni kormánytagok átvilágítását célzó vizsgálóbizottság felállítását, de miután az adatvédelmi biztos törvénysértőnek ítélte a testület működését, az MDF-esekkel együtt kivonult, ezért a bizottság határozatképtelenné vált.

Az első Orbán-kormány titokminisztere, Kövér László pedig megtiltotta, hogy a személyével kapcsolatban a bizottság bármiféle adatot nyilvánosságra hozzon. A Fidesz azt is kifogásolta akkoriban, hogy csak kormánytagokra terjed ki az átvilágítás, az ellen pedig kifejezetten tiltakoztak, hogy nyilvánosságra hozzák a felfedett korábbi ügynökök listáját. Később, a Medgyessy-kormány által benyújtott 2003-as irategyesítési törvényt sem támogatta a Fidesz, vagyis ekkor sem szavaztak az ügynökdossziék kutathatóvá tételére. Ugyanígy elutasították a közéleti szerepet betöltő személyek állambiztonsági múltjának nyilvánosságra hozataláról szóló SZDSZ-javaslatot is.

A Fidesz 2010-es győzelme előtt már lehetett tudni, hogy az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárából hiányzó iratok egy részét megsemmisítették vagy ellopták, más részét a titkosszolgálat tartotta vissza. Az egykori ügynökök túlnyomó többségének kilétére sem derült fény, ezért sokan a Fidesztől várták a politikai igazságtételt, de csalódniuk kellett. Jóllehet az aktanyilvánosság kérdése évről évre felmerült, az LMP rendszeresen javaslatot tett rá, a Fidesz–KDNP minden esetben leszavazta azt. Végül már a parlamenti bizottságokon sem jutott túl a javaslat.

A fideszesek sosem indokolták meg, miért szavaztak így. Nem vitatkoztak az előterjesztésről, nem voltak módosító javaslataik. Ha valaki nagyon feszegette a kérdést, akkor általában azzal érveltek, hogy a rendszerváltás kezdetén már megsemmisítették a dokumentumok egy részét, ezért ha nyilvánosságra kerülnének ezek az információk, akkor a megmaradt akták alapján torz képet kapna a nyilvánosság.

A Fidesz érvei között szerepelt, hogy 2013-ban létrejött a Nemzeti Emlékezet Bizottság (NEB), amely szerintük megfelelően kezeli az ügynökaktákat. Csakhogy a NEB egy parlament alá rendelt bizottság, amely valójában monopolizálta az akták kutatását. A kritikusok a Fidesz szemére vetették, hogy a NEB öttagú testületének többségét a kormánypárti többségű Országgyűlés, illetve a kormánynak alárendelt igazságügyi miniszter választja meg. Emiatt a bizottság összetétele nem tükrözi a történészszakma pluralizmusát, hanem a mindenkori kormánypárti emlékezetpolitikát képviseli.

A NEB egyik fő feladata a hatalombirtokosok és elkövetők névsorainak közzététele. Szakmai szempontból több kritika érte ezt a módszert, mondván: a puszta névsorok publikálása nem helyettesíti az egyéni felelősség és a konkrét történelmi kontextus árnyalt elemzését, ráadásul az áldozati és elkövetői szerepek a Kádár-rendszerben sokszor összefonódtak.

Az elmúlt 16 évben például legalább harmincszor lett volna lehetőségük a kormánypártoknak, hogy növeljék az ügynökiratok nyilvánosságát, de az eleinte Schiffer András, később az LMP által benyújtott javaslatot folyamatosan leszavazták, még vitázni sem voltak hajlandók róla. Egy héttel Magyar Péter színre lépése előtt Gulyás Gergely egy kormányinfón kategorikus nemmel válaszolt a Telexnek arra a kérdésére, hogy nem segítené-e a múlttal való szembenézést, ha nyilvánosságra hoznák az ügynökaktákat.

A Tisza Párt felbukkanásakor a Fidesz tehát már rég ellökte magától az ügynöktémát, noha a jobboldali szavazók egy része számított az aktanyilvánosságra. Ezt használta ki Magyar Péter, aki összekötötte a 2026-os kormányváltást az 1989-es rendszerváltás után elmaradt adóssággal, vállalva két politikai kockázatot. Egyrészt azt, hogy sokan, akik esetleg nagy leleplezésre számítanak, ezután is csalódni fognak, mert a legfontosabb politikai szereplőkről a kutatók már kikutatták, amit ki lehetett. Másrészt azt, hogy azért bőven lesznek olyan családok, amiknek a tagjait eddig hidegen hagyta a téma, most viszont szembejön velük a múlt, ami sebeket téphet fel.

(A cikk a szerző Fedősztori – Kémek és titkos játszmák Magyarországon című könyve egyik fejezete alapján készült.)