A kisújszállási Hamupipőke, akinek a tudomány volt a hercege

Karikó Katalin és kollégája, Drew Weissman éppen most kapta meg az orvosi-élettani Nobel-díjat az mRNS-alapú orvoslás alapjainak megteremtéséért – nem is érkezhetne jobbkor a magyar kutató önéletrajza, az Áttörések, pedig a munka még bőven a Nobel-időszak előtt kezdődött meg vele. A könyv önéletrajzként íródott, de inkább egy tanmese arról, milyen óriási lehetőségeket hagyhat ki az amerikai egyetemi kutatóintézet-hálózat és egyben a globális tudomány is, ha az olyan, elsőre esélytelennek tűnő kutatási irányokat nem támogatja, mint amilyennek az mRNS gyógyításban történő felhasználása tűnt. Ez talán egyáltalán el sem jutott volna a mai szintre akkor, ha Karikó Katalin nem ilyen makacs, és a sorozatos kudarcok ellenére sem hagyja abba a munkát.

A kisújszállási Hamupipőke, akinek a tudomány volt a hercege

Karikó Katalin a kályhától indul el a története elmesélésében: leírja a kommunista Magyarországon töltött gyerekkorát, a megpróbáltatásokat, a szűkölködést, azokat a jellegzetességeket, amelyek egy magyarnak, aki élt a Kádár-korszakban, valószínűleg egyáltalán nem bizonyulnak újdonságnak. Egy amerikai olvasónak viszont egészen meseszerűek lehetnek, akár vadregényesnek is tűnhetnek.

A kutató ugyan nem mélyszegénységből, de nagyon szerény körülmények közül indult, testvérével és szüleivel egy szobában éltek kisújszállási vályogházukban, ahol még folyóvíz sem volt. Anyja könyvelő, apja hentes volt, utóbbit az 1956-os forradalom után meggyanúsították államellenes tevékenységgel, és onnantól csak alkalmi munkákból tudta eltartani a családot. Hiteles korrajz ez a kommunista magyar vidékről, arról, hogyan próbálták kijátszani a túlélésért küzdő városiak a rendszert, milyen nehéz volt az élet az enyhülés előtt, és milyen lett a gulyáskommunizmus alatt, amikor Karikó Katalin már a Szegedi Tudományegyetemen (akkor még József Attila Tudományegyetem) koptatta a padokat.

Karikóval kapcsolatban itthon gyakran merül fel az a narratíva, hogy „bezzeg a magyaroknak nem kellett”, vagy hogy „a magyar állam nem becsülte meg a munkáját”, de érdekes módon a könyvből egyáltalán nem ez érződik. A kutató éppen hogy elismeréssel nyilatkozik a rendszerről (mármint nem a kommunizmusról, hanem az oktatásról), ami segített neki abban, hogy továbbtanulhasson. Megemlíti például, hogy középiskolában a fizikai munkások gyerekei egy „F” betűt kapnak a nevük mellé, ami a kommunista Magyarországon azt jelentette, hogy a tanárok kiemelt figyelmet fordítottak rájuk. A párt ugyanis ki akarta emelni a munkások gyerekeit, olyan lehetőségeket biztosítani számukra, amelyekhez az elit gyerekei könnyebben jutottak. Így volt végül középiskolásként lehetősége arra, hogy részt vegyen a nyári egyetemi előkészítő tanfolyamon.

Karikó megkapta az egyetemen a népköztársasági ösztöndíjat is, annak ellenére, hogy a felterjesztett névsorból valaki valamiért kihúzta a nevét (ő úgy sejti, talán az apja „államellenes tevékenysége” miatt). Ez is segítette abban, hogy tanuljon, és el tudja végezni az egyetemet.

„Mi lett volna, ha a magyar kormány vagy a tanáraim, akiket Kisújszálláson ismertem, nem törődtek volna azzal, hogy egy hentes makacs lánya továbbtanulhasson?” – teszi fel a kérdést a könyvben.

Nehezebb női kutatóként érvényesülni

A kutató saját bevallása szerint mindig nagyon szorgalmas és kitartó volt, és ez meg is hozta a gyümölcsét. Az egyetem elvégzése után a Magyar Tudományos Akadémia ösztöndíjasa lett, a Szegedi Biológiai Központban, az SZBK-ban kezdett el dolgozni a lipidlaboratóriumban, majd a nukleotid-kémiai laboratóriumban. Utóbbiban a Reanal nevű magyar gyógyszeripari vállalat finanszírozta a munkát, de csak egy ideig – amikor nem sikerült megfelelő eredményeket felmutatniuk, a támogatást megvonták, Karikó pedig munka nélkül maradt.

Ekkor döntött úgy, hogy külföldön próbál szerencsét, és mivel máshová nem tudták ösztöndíj nélkül felvenni (ösztöndíjat pedig a kommunista Magyarországon nehéz volt szerezni), az Egyesült Államokba ment.

Ekkor már férje volt (Béla), és gyereke (Zsuzsanna – lánya mellett így hívták egyébként az anyját, nagyanyját, nővérét és unokatestvérét is) – őket is vitte magával Philadelphiába. Kislánya nevelését nagyrészt a férjére bízta: Zsuzsi novemberben született, ő pedig februárban már bölcsődébe hordta, hogy visszamehessen kutatni. Nem volt ez másképp a tengerentúlon sem, bár Karikó az amerikai óvodarendszerről nem nyilatkozott annyira elismerően, mint a magyar bölcsődékről.

„Néha megkérdezik tőlem, mi kell ahhoz, hogy egy anya sikeres kutató lehessen. A válasz egyszerű és egyértelmű: jó minőségű és megfizethető bölcsődei és óvodai ellátásra van szükség, olyanra, amilyen számunkra elérhető volt Magyarországon – írja. – Sajnos, ha nem áll rendelkezésre minőségi gyermekgondozás, vagy elérhetetlen áron kínálják ezt a szolgáltatást, akkor általában az anya az, aki feláldozza magát és karrierjét.”

Az egyetemi tudományos kutatómunka rendszerének kritikája mellett néha fel-felbukkan a könyvben az a téma is, hogy vajon nehezebb-e egy nőnek a tudományos pályán, mint egy férfinak. A gyereknevelés után Karikó akkor gondolkodik el ezen újra, amikor már a Penn Állami Egyetemen dolgozik, és az orvostanhallgatókat próbálja megtanítani arra, hogyan kell RNS-t szintetizálni. Szarnak és használhatatlan szemétnek nevezte a hallgatók munkáját, mert szerinte hanyagok és önteltek voltak. Kidobta a szemétbe az addig előállított, egyébként valóban használhatatlan mintákat, a viselkedése miatt pedig később a főnökétől dorgálást kapott. Amikor a feje felett vezetőváltás történt, az új főnök szintén azzal hívatta be, hogy nagyon nehéz vele dolgozni: ahogy fogalmaztak, „pusztítólag hat”.

„Miért természetes, hogy egy férfi megengedheti magának, hogy nehéz eset legyen? – teszi fel a kérdést. – Biztos, hogy Judy Swainnek (az új felettes – a szerk.) is volt már dolga nehéz esetnek tartott férfiakkal. Vajon velük is úgy bánt, mint most velem? Vagy inkább úgy tekintett rájuk, mint ahogyan az emberek általában tekintenek a nehéz esetnek minősített férfiakra: a makacsságukat és udvariatlan viselkedésüket a zsenialitásuk bizonyítékának tudták be?”

A munka mellett azért a magánéletéről is meg lehet tudni egyet s mást, eleinte főleg arról, hogyan próbáltak férjével beilleszkedni az Egyesült Államokban, milyen nehéz volt belőni, mi az, ami „ott csak így szokás”, és mi az, ami anomália. Utóbbi volt például hatalommániás első főnöke, Robert Suhadolnik, aki úgy uralkodott a saját laboratóriumában a Temple Egyetemen, mint kiskakas a szemétdombon, és tekintélyelvűen próbálta meg lenyomni az alkalmazottjait, köztük Karikót is. Zsarolta azzal, hogy ha munkahelyet vált, kitoloncoltatja az országból, amit a kutató nem engedhetett meg magának, ugyanis

otthon eladott mindent, amije volt, az összes pénzét feketén fontra váltotta, és a kis Zsuzsi plüssmackójába varrva csempészte ki az országból.

A Zsuzsi aztán idővel felcseperedett, és olimpiai bajnok evezős lett belőle amerikai színekben – a lánya életének erről a szakaszáról elég sokat, a többiről viszonylag keveset olvashatunk. Könnyen lehet, hogy az anyai büszkeség tolta el ennyire az arányokat, de az is előfordulhat, hogy Karikó egyszerűen nem volt jelen annyira a lánya életében, amíg ő kicsi volt, hogy erről is sokat tudjon írni – vagy egyszerűen nem akart ennyi mindent megosztani a nyilvánosságról Zsuzsi gyerekkoráról.

Tizenhét évig egyetlen fillér támogatást sem sikerült begyűjtenie

Karikó saját bevallása szerint nemcsak a korábban említett nyerseségével, hanem azzal is szembement az egyetemi kutatóintézeti rendszerrel, hogy nem a támogatások megszerzésére, a minél több publikációra koncentrált, hanem a kutatómunkára, ez pedig alaposan megnehezítette az őt alkalmazók helyzetét. Egyrészt valóban frusztráló lehet, ha az embert tudományos munka helyett pénzgyűjtésre kényszerítik, másrészt valahol érthető a Penn Egyetem álláspontja is: Karikó Katalin 17 évig nem tudott támogatást szerezni a munkájára. A könyv alapján sejthető, hogy csak az tartotta az éppen aktuális karon és intézetben, hogy az éppen aktuális főnökei hittek a munkájában – vagy inkább engedtek a makacsságának. Karikó ugyanis rendre lyukra futott a kutatásaival: hiába hitte szilárdan, hogy az mRNS-technológia lesz a jövő nagy áttörése, ezt nagyon sokáig nem tudta bizonyítani.

„Évekkel később, miután a világ a feje tetejére állt, és hirtelen sok mindenki megismerte a nevemet, egy fiatal orvos (…) írt rólam egy esszét (…).

Úgy jellemzett engem – se nem pontatlanul, se nem kellemetlenkedve –, mint akinek a pályafutását csak suttogva említették, mint fiatal tudósok számára elrettentő példát”

– írta. A kudarcokat csendes áttörések, majd újabb kudarcok követtek, karvezető legyen a talpán, aki minderre – behozott támogatások nélkül – éveket szán a saját büdzséjéből.

Karikó Katalin azonban 24 évig így dolgozott a Penn Egyetemen – bár azt a könyvben nem említi, hogy az első 17 év után sikerült-e pénzt hoznia a házhoz, csak egy szabadalmat jegyez meg, amit be tudott hozni az intézetnek a módosított mRNS-re. Utóbbit már Nobel-díjas társával, Drew Weissmannel közösen nyújtották be – illetve nyújtotta be a Penn, mivel ilyenkor az egyetemé a szabadalom lehetősége. A licencjogot végül 300 ezer dollárért vásárolta meg az Epicentre nevű vállalat.

Karikó és Weissman a módosított mRNS technológiát először vérszegénységre, aztán cisztás fibrózisra próbálta alkalmazni, de egyikben sem jártak sikerrel. Az egyetemi kutatóintézetek után Karikó végül az ipari szférában találta meg a számítását, ahol sokkal többen érdeklődtek az mRNS terápiás alkalmazásáért, mint az állami szektorban. A kutató leszerződött a BioNTech startuppal, a többi pedig már történelem – innentől mindenki ismeri a sztorit. A vakcinakutatás a rákvakcinákkal indult el, de végül a koronavírus-járvány miatt teljesen más került középpontba, és megszületett az első mRNS-alapú vakcina, ami emberek millióinak életét mentette meg a pandémia alatt.

Az önéletrajzban a kutató kitér egy kicsit az oltásellenesekre is, illetve azokra, akik egyszerűen csak kételkednek, félnek, tartanak az új technológiától. „Nem hibáztattam azokat, akik féltek – ma sem hibáztatom őket. Az oltóanyagok alapjául szolgáló tudomány komplex. Az emberek gyakran félnek attól, amit nem értenek” – írja. Itt is inkább azt emeli ki, hogy a kutatóknak, kutatóintézeteknek milyen nagy a felelősségük abban, hogy a tudományos eredményeket megfelelően és közérthetően közvetítsék.

Tim Cook és Mindy Kaling között félúton

A könyv egy kicsi, de talán még így is túl hosszú fejezete foglalkozik azzal, mi minden történt Karikó Katalinnal azután, hogy a BioNTech koronavírus-vakcinája hatékonynak és biztonságosnak bizonyult. Túl hosszú abból a szempontból, hogy a kutató rendre nevekkel dobálózik, kiemeli, hogy Tim Cook, John Kerry, Bill Gates, Andrew Garfield, Zendaya között mozog, gálákra jár, bejárja a világot – kicsit talán visszás a hírességek hosszas felsorolása, de valójában miért ne örülhetne egy tudós a sikerei ilyen következményének? Leírja, hogy gyerekeket neveztek el róla, egy idősek otthona Karikó-emléknapot tartott a tiszteletére, és egy kisbolygónak is adta a nevét: a Karikókatalinnak. A díjainak egy részét is felsorolja, azt is, hogy milyen más, híres tudósok kapták már meg ezeket – és itt még a Nobel-díjról szó sem esik.

Végül viszont visszakanyarodik a könyv központi témájához: mi történne, ha jobban támogatnák az olyan kutatókat, mint amilyen ő is volt? Akik szentül hisznek a felfedezésük sikerében még akkor is, ha évtizedekig semmilyen lényeges áttörést nem tudnak felmutatni – legalábbis olyat nem, amit a szakma is felismerne? Hiszen csak egyszer kell jó helyre nyúlni, ahogyan azt Karikó Katalin példája is jól mutatja. Ő pedig már 2005-ben publikálta azt az eredményét, amire aztán a mRNS-alapú koronavírus-oltás épült.

Az utolsó fejezetben megemlíti a Karikó-problémát, ami pontosan erre mutat rá. Stuart Buck, a Good Science Project ügyvezető igazgatója a STAT hírportálon elmélkedett a jelenségről: hogyan lehet megtalálni azokat az embereket, akik most végeznek fontos, de tudományos visszhang nélkül maradó kutatásokat, és nem csak később felismerni a munkájuk valódi jelentőségét?

Karikó Katalin szerint alapjaiban kéne átgondolni a tudományos kutatásokat az egyetemi intézetekben – például a presztízs mutatóit is, ami most publikációs kimutatások, idézettségi mutatók és az „egy négyzetméterre jutó dollár” alapján számolódik. Ez egyébként itthon is komoly probléma: a publikálási kényszer nagyon erős, a kutatók arányaiban kevés időt tudnak tölteni tényleges kutatásokkal az adminisztráció és a tanulmányírás miatt. Amikor Karikó és Weissman először publikálta az mRNS fontosságáról szóló tanulmányát, az idézettsége a béka feneke alatt maradt – egy világjárvány kellett ahhoz, hogy végül kiderüljön, milyen fontos is a technológia. Ezen pedig az Egyesült Államokban és jó eséllyel itthon is erősen el kellene gondolkodniuk a döntéshozóknak.