Feláldozható zónává válhat egy kis portugál falu, a helyiek öt éve tartják vissza a brit óriásvállalatot

• Évek óta küzdenek a Savannah Resources brit bányavállalattal az apró portugál falu, Covas do Barroso lakói, akik szerint a szomszédos dombra tervezett külszíni lítiumbánya veszélyezteti a világörökségi mezőgazdasági és állattartó módszereiket. A kevesebb mint 200 állandó lakó töretlen ellenállása a világsajtót is bejárta.
• Közben viszont az Európai Uniónak egyre fontosabb, hogy az úgynevezett kritikus nyersanyagokat a kontinensen termelje ki és dolgozza fel – a zöld átálláshoz ugyanis a jelenleg felhasznált mennyiség többszörösére lesz szükség, az EU pedig kényelmetlenül nagy arányban függ az importtól, így többek között Kínától is.
• Jó megoldás valószínűleg nincs: senki nem akar lítiumbányát a szomszédba, de a nettó nulla kibocsátási célok eléréséhez és a védelmi kapacitás növeléséhez elengedhetetlen a biztos nyersanyagforrás.

Szerpentineken kanyargunk a dombok között, körülöttünk kőhidak, legelők, néhány utcás kis falvak ég felé nyújtózó templomtornyokkal. Portugáliában, Portótól alig egy órára járunk, és Covas do Barrosót keressük – azt a nagyjából 150 fős kis falut, amely az elmúlt években többször került a címlapokra azzal, hogy megpróbál keresztbe tenni egy brit bányászóriásnak, amely a településsel szomszédos dombon akar lítiumot kitermelni. Az egyik kanyar után a domboldalon kirajzolódik a felirat: „HELP”, vagyis „SEGÍTSÉG” – bár az is lehet, hogy a lítiumbányától teljesen független okokból került oda, itt azért már sejtjük, hogy közel járunk.

A Savannah Resources nevű, londoni székhelyű lítiumkitermelő vállalat 2026-ig Európa legnagyobb külszíni lítiumbányáját akarja kialakítani közvetlenül Covas do Barroso mellett. A helyiek 2018 óta tiltakoznak a projekt ellen, évekig rendszeresek voltak a tüntetések, most arra várnak, hogy az első kudarca után a második környezeti hatástanulmányra rábólint-e a portugál környezetvédelmi ügynökség. A környéken főként mezőgazdaságból élnek az emberek, az Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Világszervezet (FAO) védelme alatt álló területet egyébként is erősen érintik az erdőtüzek és a szárazság, és a helyiek attól félnek, a lítiumbánya csak rontani fog a helyzetükön. Arról nem is beszélve, hogy szerintük nincs is annyi lítium a területen, hogy érdemes lenne kitermelni – a Savannah azonban a jelek szerint ezt egyáltalán nem így látja, a cég szerint ugyanis a körzet Európa legjelentősebb spodumen-, vagyis lítiumot is tartalmazó ércforrása.

Amikor megterveztük az utat, számítottunk rá, hogy Covas do Barroso nem nyüzsgő nagyváros, de az még így is meglep minket, mennyire kihalt a falu hétfő délben. Leparkolunk a főtérnek tűnő placcon, ahol a templom és az iskola, valamint annak focipályája található – ezenkívül a Savannah Resources egykori irodája is, amelyet zárva találunk. A helyiektől később megtudjuk: már nincs kirendeltségük a faluban, a közeli Boticasban lehet velük beszélni, de oda is csak olyan képviselőjüket küldik, aki nem tud érdemben információt adni senkinek a tervezett bányáról. A focipálya kerítésén szakadozott molinó hirdeti, hogy a falu nem kér a lítiumbányából.

„Nem a bányára, igen az életre”

– olvasható a portugál felirat, mellette gázálarcos koponya.

Covas do Barrosóban a Wikipedia szerint 2021-ben 191-en laktak, a népsűrűség négyzetkilométerenként 6 fő volt, a helyiek leginkább mezőgazdaságból, állattenyésztésből élnek. A 191 ember közül nagyjából tízzel sikerül találkoznunk a néhány óra alatt, amíg a településen vagyunk. Az idősebbek nem akarnak velünk beszélni vagy nem értik, mit akarunk. Próbálkozunk az egyetlen helyi kocsmában is, ahol egy látássérült nő szolgál ki minket, vele még azt is nehezen értetjük meg, mit szeretnénk inni, pedig a kávé angolul és portugálul is hasonlóan hangzik. Az idő szokatlanul meleg ahhoz képest, hogy március végén járunk, a nap tűz, egy darabig egy kutya szegődik a nyomunkba. Végül találunk egy fiatal férfit, aki, mint kiderül, a Szövetség Covas do Barroso Védelmében (Associação Unidos em Defesa de Covas do Barroso) nevű szervezet egyik tagjának fia, és beszél is angolul – ő az, aki végül a kacskaringós, kőházakkal szegélyezett utcákon elkísér az anyjához, Aida Fernandeshez.

Fernandes megmutatja, hol tervezi a Savannah megnyitni a bányát: a saját háza teraszáról a közeli domboldalt pásztázzuk, tényleg zavaróan közel van a faluhoz. Ráadásul, mondja, a helyiek kihasználják a területet az állattartás, erdőgazdálkodás során. A bánya nyilvánvalóan tájseb lesz, hiszen külszíni fejtéssel termelik ki majd a lítiumot, de a falubelieknek nem ez a legnagyobb problémájuk vele: aggódnak a levegő és a víz minőségéért, illetve a zajszennyezésért is. Fernandes azt mondja, hogy a Savannah eleinte azt ígérte: a zajszennyezés minimális lesz, de azóta kiderült, hogy 24 órában menniük kell a tisztítást végző gépeknek. Nem nagyon bíznak a cégben, mondja, mert szinte hetente változtatja az álláspontját annak megfelelően, hogy a helyiek mit szeretnének hallani.

„A helyiek és a környező települések lakói nagyrészt a bánya ellen vannak, de nem mindenki, mert a cég arra játszik, hogy megossza, egymás ellen hergelje az embereket” – mondja. Sokaknak nyilván vonzó az új munkahelyek magas száma (a Savannah legalább 800 új munkalehetőséget ígér), és aki messzebb lakik a tervezett bányahelyszíntől, annak nem is tűnhet ezért akkora áldozatnak a kitermelés. Fernandes szerint sokan nem mernek felszólalni a projekt ellen, és többen azért aggódnak, hogy ha most nem adják el a földjeiket a brit vállalatnak, később sokkal alacsonyabb áron fogják azokat kikényszeríteni tőlük. Ha viszont eladnák, akkor a többi lakó fordulhat ellenük. A falut jórészt idősek lakják, de a tüntetésekre, a meghallgatásokra fiatalok is visszajönnek segíteni a rokonaiknak.

A zöld átálláshoz és a katonai fejlesztésekhez is kellenek

Az időzítés nem is lehetne rosszabb azoknak, akik nem akarnak lítiumbányát Covas do Barroso mellé: az Európai Bizottság nemrég fogadta el a kritikus nyersanyagokról szóló törvény (Critical Raw Materials Act, CRMA) első változatát, amelynek célja, hogy „biztosítsa az Európai Unió hozzáférését a kritikus fontosságú nyersanyagok biztonságos, diverzifikált, megfizethető és fenntartható ellátásához”. A zöld átállás miatt ugyanis a kontinensnek a közeljövőben drasztikusan megnő majd a nyersanyagszükséglete, a probléma viszont az, hogy ennek nagy részét ma jelenleg importból fedezi, gyakran monopolhelyzetben lévő, harmadik országbeli beszállítóktól. A Világbank előrejelzései szerint az ilyen ásványok iránti kereslet 2050-re 500 százalékkal növekszik majd.

Az Európai Unió, sőt az egész fejlett világ számos ilyen kritikus fontosságú nyersanyagban függ például Kínától, az ország a világ ritkaföldfémkészletének 86 százalékát termeli ki, ami viszont a zöld átálláshoz elengedhetetlen autóakkumulátorok kulcsfontosságú eleme.

A nettó zéró kibocsátás eléréséhez – amikor egy ország, város, cég csak annyi üvegházhatású gázt bocsát ki, amennyit képes is elnyelni – kifejezetten nyersanyaggazdag út vezet: egy elektromos autó megépítéséhez például átlagosan hatszor több ilyen kritikus nyersanyagra van szükség, mint egy hagyományos autóéhoz.

Ha az EU 2050-re el akarja érni a nettó nulla kibocsátást, előrejelzések szerint 2040-ben már hatszor több kritikus nyersanyagot fog használni, mint most. A Nemzetközi Energiaügynökség (IEA) statisztikái szerint ha szeretnénk 2 Celsius-fok alatt tartani a globális felmelegedést – ami a klímaváltozás kordában tartásának alapfeltétele –, a lítiumkereslet például negyvenkétszeresére nő majd globálisan 2040-re. A többi nyersanyag helyzete sem sokkal jobb: grafitból huszonötszörösére, kobaltból huszonegyszeresére és nikkelből tizenkilencszeresére fog nőni az igény. Az Európai Bizottság pedig 2020-ban úgy becsülte, hogy a zöld átálláshoz a blokk lítiumszükséglete a hatvanszorosára, a kobaltszükséglete a tizenötszörösére növekszik 2050-re. A ritkaföldfémeknél tízszeres keresletnövekedéssel számoltak.

Nemcsak a zöld átállás, de a jövőben megnövelendő védelmi költségek is szükségessé teszik a kritikus nyersanyagok minél biztonságosabb ellátásának megteremtését. Tantálra szükség van például a robbanófejek előállításához, a vadászgépek törzsében használt jó minőségű ötvözetek nióbiumot, vanádiumot és molibdént igényelnek. Az orosz–ukrán háború egyértelművé tette az EU-nak, hogy az importra támaszkodás bizonytalanná teszi az ellátást, muszáj változtatni. A tagállamok egy része ráadásul a háború miatt megnöveli a védelmi kiadásait, ezért előfordulhat, hogy a korábban kalkuláltnál még nagyobb lesz az igény a kritikus nyersanyagokra.

A nemrég benyújtott, kritikus nyersanyagokat érintő tervezet lehetővé teheti, hogy az EU-nak változatosabb ellátási láncai és biztosabb, krízisálló készletei legyenek. A törvény emellett javítja az EU kapacitását az ellátászavarok kockázatainak nyomon követésére és mérséklésére.

Hogy ez mit jelent pontosan? Azt, hogy az uniós jog szerint hamarosan

• az EU éves fogyasztásának legalább 10 százalékát a kontinensen kell kitermelni;
• az EU éves felhasználásának legalább 40 százalékát a blokkon belül kell feldolgozni;
• az EU éves fogyasztásának legalább 15 százalékát újra fel kell használni a határokon belül; és
• az egyes stratégiai nyersanyagok uniós éves fogyasztásának legfeljebb 65 százaléka érkezhet egyetlen harmadik országból, mindegy, hogy a feldolgozás melyik releváns szakaszáról beszélünk.

A törvénytervezet azt is kimondja, hogy a stratégiai projektek elbírálását lerövidítik (24 hónap a kitermelési és 12 hónap a feldolgozási és újrahasznosítási engedélyeknél), illetve a tagállamoknak nemzeti programokat is ki kell dolgozniuk a geológiai erőforrásaik feltárására. A Bizottság már elfogadta a tervet, a Parlament a közeljövőben megvitatja, és ha elfogadják, az kötelező érvényű lesz a tagállamokra nézve.

Kína az igazi nyersanyag-nagyhatalom

A világ ritkaföldfémkészletének 86 százalékát jelenleg Kína állítja elő, az unióban felhasznált magnézium 93 százalékát Kínából, a borát 98 százalékát Törökországból, a nióbium 85 százalékát pedig Brazíliából importálják. Oroszország termeli ki a világ palládiumkészletének 40 százalékát. Az Európai Unióban a ritkaföldfémek 98 százaléka Kínából, a platina 71 százaléka pedig Dél-Afrikából származik.

A ritkaföldfémek vezetik a fontossági sorrendet az EU-nál: ezek egy 17 kémiai elemből álló csoportot jelölnek, amelyeket széles körben használnak rakétavezető rendszerektől a bankjegyekig szinte mindenre, de a legfontosabb felhasználási területüket kétségkívül a nagy teljesítményű mágnesek jelentik, amelyek mind a zöld átálláshoz, mind az orvosi gépekhez elengedhetetlenek. Ezek neodímiumot és prazeodímiumot igényelnek elsősorban. A lantán kell a katonai felszerelésekhez. Egy átlagos okostelefon gyártásához akár 16 ritkaföldfémre is szükség lehet. Bár nevük alapján azt gondolnánk, kifejezetten ritkák, ez nincs így – viszont annyira szétszórtan találhatók meg, hogy nagyon kevés helyen nyereséges a kitermelésük.

Az EU különösen sérülékeny, ha a ritkaföldfémeket nézzük.

Ennek az az oka, hogy 2030-ra az előrejelzések szerint a neodímium és a diszprózium iránti kereslet jóval meghaladja majd a kitermelést. A fő kockázat azonban Kína piaci dominanciájából fakad. 2010-ben az ország két hónapos embargót rendelt el a Japánba irányuló ritkaföldfémexportra, miután Japán elfogott egy kínai halászhajót olyan vizeken, amelyekre mindkét ország igényt tart. Az EU attól tart, hogy Kína egyre határozottabban lép majd fel a vitás ügyekben, és az ilyen akciók általánossá válhatnak. Szintén 2010-ben az ország exportkvótákat vezetett be, amelyek 40 százalékkal csökkentették az exportot azzal a céllal, hogy visszaszorítsák az illegális bányászatot és a környezetkárosító gyakorlatokat. A Kereskedelmi Világszervezet (WTO) később ezeket a kvótákat illegálisnak minősítette. Rövid távon a ritkaföldfémek ára a kvóták miatt ezer százalékkal nőtt.

De probléma lehet még például a kobaltimporttal is, ami kulcsfontosságú az akkumulátorok, a szélgenerátorok és a digitális eszközök gyártásához. A Kongói Demokratikus Köztársaság a globális kobaltkínálat több mint 70 százalékát adja, Kína pedig a kongói bányász-infrastruktúra 70 százalékát birtokolja. A köztársaság politikailag instabil, ez pedig az ellátási zavarok jelentős kockázatával jár. A kereslet fellendülése ráadásul a humanitárius szempontból problémás, esetenként határokon belül is illegális bányászat előretörését jelentheti.

A lítium a kritikus nyersanyagok egyik legfontosabbika, nem csoda, hogy „fehér aranynak” is szokták nevezni, leginkább a 19. századi észak-amerikai aranylázzal összefüggésben. Az elektromos autók és a napelemek térnyerése miatt a lítium szerepe egyre inkább felértékelődik, és vannak ugyan készleteink Európában is, de nem túl jelentősek, jelenleg ebben is erősen az importra támaszkodunk. A Fastmarkets szerint 2032-re Európa a globális lítiumkereslet 25 százalékát adja majd, de a kínálati oldalon globálisan csak 4 százalékot tud produkálni. Lítium terén kevésbé Kínára, inkább Chilére hagyatkozik az EU: az ellátmánya 78 százaléka érkezik innen.

Kell a szabályozás, csak nem mindegy, milyen

Egyértelmű: igazán itt volt az ideje annak, hogy az Európai Unió megfelelő súllyal foglalkozzon a problémával. „Ha a konkrét cselekvést nézzük, az Európai Bizottság 2008 körül kezdte el a munkát, amikor megszületett az úgynevezett nyersanyag-kezdeményezés – mondta a Telexnek Edoardo Righetti, az Európai Politikai Tanulmányok Központja nevű agytröszt energiával, erőforrásokkal és éghajlatváltozással foglalkozó kutatóasszisztense. – Volt szó szabályozásról, és készült egy lista a legfontosabb kritikus nyersanyagokról. Amikor ugyanis ezekről beszélünk, egy konkrét felsorolásunk is van, amelyet elég komoly módszertannal határoztak meg. Lényegében az ellátási kockázat és a gazdasági jelentőség alapján sorolták be őket, amelyekből kevés a saját készlet, és jelentős szektorokban van rájuk szükség, például az energiaszektorban vagy a védelmi szektorban.”

Ezt a listát 2008 és 2020 között háromévente frissítették, új nyersanyagok kerültek rá, régiek kerültek le róla, attól függően, hogy alakult a kereslet–kínálat a fontosabb szektorokban. A kritikus nyersanyagok mellett az EU meghatározott stratégiai nyersanyagokat is, amelyek kiemelten fontosak – Righetti szerint valószínűleg inkább ezek felé fog tolódni a szabályozás, és hamarosan a kritikus nyersanyagok helyett a stratégiai nyersanyagok kifejezést fogjuk használni.

„2008-ban megszületett az első ilyen lista és egy akcióterv is, hogyan lehetne ezek megfelelő ellátását megoldani. Ez bizonyos szinten belső kitermelést jelent, tehát bányászatot, illetve az importországok diverzifikációját is. A régi szabályozás e két stratégia alapján mozgott. 2020-ban aztán létrejött egy újabb akcióterv, de ez sem előírás volt, sokkal inkább egy olyan koncepció, amely lehetővé teszi, hogy azért valamennyi előrelépés legyen az ügyben.”

Mivel sok előrelépés ennek ellenére nem történt, a kritikus nyersanyagokról szóló törvény most már konkrét célszámokat fogalmaz meg, tényleges szabályozással. Righetti elmondta, hogy a CRMA-nak tulajdonképpen két különálló része van: az egyik a fent említett valós szabályozás, a másik pedig a kritikus nyersanyagokkal kapcsolatos munkahelyek és képzések támogatása, illetve az új technológiák kutatásának és alkalmazásának előremozdítása. „Szükség van a képzésekre is, mert könnyen lehet, hogy nincs elegendő bányász szakember a blokkban, hiszen eddig jelentősen elhanyagoltuk a szektort. Talán Magyarországon nem ez a helyzet, hiszen csak most vezetik ki a szenet, de nem gondolom, hogy annyira sok bányász várna munkára ott sem. Előbb-utóbb kifogyunk azokból az emberekből, akik kompetensek a területen. Ezen kívül nagyon fontos az is, hogy az EU-nak kommunikálnia kell a kritikus nyersanyagokról és elmagyaráznia, hogy miért fontosak.”

Righetti szerint a törvény mindenképpen előrelépés, de nem tartja a benne foglaltakat olyan ambiciózusnak, mint amiben a szakma reménykedett. „2030-ra mindössze a felhasználás tíz százalékát kell belső készletekből, tehát bányászatból fedezni. A helyzet nyilván nyersanyagonként változó, mind a kitermelés, mind a piac koncentrációja szempontjából. Pontosan e miatt a heterogenitás miatt lenne nehéz egy egységes magas célszámot meghatározni. Képviselők azt mondták, volt szó harmincszázalékos célról is, ami reális is lehetett volna – de ez nem azt jelenti, hogy minden kritikus nyersanyagból tudunk harminc százalékot az EU-ból beszerezni, nem áll rendelkezésünkre a rézkereslet harminc százaléka például. A ritkaföldfémeknél majdnem száz százalékban függünk Kínától, Európában semmilyen kitermelés nem folyik. Öt év alatt a nulláról akár tíz százalékra növelni a belső kínálatot már nagy dolog. Úgy gondolom, ezért tartották meg a kicsit visszafogottabb célszámot” – mondta.

2016-ban készült az Európai Unió felkérésére egy térkép az európai kritikusnyersanyag-készletekről. Ezen jól látszik, hogy Európa valóban nem bővelkedik ezekben, a színek és jelzések alapján a fluorit, a volfrám és a kobalt található meg a legnagyobb arányban a kontinensen. Bár a felsorolásban nem szerepel a lítium, azt lehet tudni, hogy Portugáliában van az EU legnagyobb lítiumkészlete, a portugálok pedig 2022-ben a becslések szerint 600 tonna lítiumot termeltek ki. Ezzel az ország tavaly a világ tíz vezető lítiumkitermelő országa között volt.

„Még egy fontos szám, amelyet meg kell jegyeznünk a szabályozásból, az a hatvanöt – ez az a százalék, amennyit egy nyersanyagból maximálisan importálhatunk egyetlen országból” – mondta Righetti. Ez különösen fontos lesz például a ritkaföldfémek esetében, illetve a lítiumnál is, aminek nagy részét Chiléből hozzuk be. 2030-ra találnunk kell más importforrásokat, több olyan országot, ahonnan be tudjuk hozni ezeket a nyersanyagokat.

„Én úgy gondolom, hogy a fő kérdés leginkább az időzítés. Európában van bányászpotenciál, ami egy bizonyos szintig kiaknázatlan. Lehet, hogy új bányákat nyitunk majd a kontinensen. De egy bánya létrehozásának folyamata nagyon hosszú, akár tíz-tizenöt évig is eltarthat, amíg nyersanyag kerül ki belőle”

– mondta Righetti.

A környezetvédelmi tanulmányokat elkészíteni és engedélyeztetni jellemzően hosszú folyamat, az érintett közösségek pedig gyakran nem repesnek az örömtől, hogy bánya épül a környékükön, ahogyan azt Covas do Barroso esete is egyértelműen mutatja. Ráadásul nagyon kevés időnk van – a fent említett statisztikák szerint a következő hét évben drasztikusan megemelkedik a blokk nyersanyagszükséglete, és az új bányák nyitása még akkor is időigényes lehet, ha az Európai Bizottság a terveknek megfelelően felállít egy csoportot a folyamatok felgyorsítására.

Jó irány, csak alig van még mit újrafelhasználni

Ha a bányászatra azonnal nem is, az újrafelhasználásra jobban rágyúr az Európai Unió, aminek az az oka, hogy ez egy sokkal inkább bejáratott, kevesebb környezetvédelmi és társadalmi kihívással járó megoldás a bányászathoz képest, és a technológia már megvan hozzá, csak a mennyiséggel vannak problémák. Vannak olyan nyersanyagok, amelyek esetében a felhasználás több mint felét már most is újrahasznosításból fedezzük. „Az újrahasznosítás elég gyors és könnyű folyamat, és tudjuk, hogy már most sokat alkalmazzuk. Sok nyersanyag esetében azonban, és a lítium is idetartozik, az arány nagyon alacsony” – mondta Righetti. Az EU az „élettartam végén történő újrahasznosítás beviteli aránya” (EOL-RIR) névvel ellátott mutatóval írja le, hogy egy-egy adott nyersanyag esetében milyen az újrahasznosítási arány – a lítiumnál például ez Righetti szerint 0,1 százalék körül mozog, így van olyan kritikus nyersanyag, amelynél nagyon fel kell pörgetni a folyamatot.

„Képzeljük el ezt a nagy keresletnövekedést, amit 2030-ig jósolnak. Az addigi életciklusuk végét elérő, ezeket az anyagokat tartalmazó eszközök száma nagyon alacsony. Az elektromos autók, a szélturbinák, a mágnesek mennyisége nem elég ahhoz, hogy az újrahasznosításból kielégítsük a növekvő keresletet. Az elektromos autók piaca például tíz évvel ezelőtt gyakorlatilag nem létezett, egy ezekben használt, újrahasznosítandó permanens mágnesnek pedig tíz-tizenöt év az élettartama. Egy átlagos szélturbina húsz-harminc év alatt megy tönkre. Nagy az egyensúlyhiány. Ha viszont sikerül egy nagyon hatékony újrahasznosító rendszert kialakítanunk – ami most még nem áll rendelkezésünkre –, akkor a törvényben foglalt célszámokat elérhetjük 2030-ig” – mondta Righetti. 2030 után tehát az újrahasznosítás fokozatosan nagyobb arányban játszhat szerepet az ellátásban – ehhez azonban az kell, hogy kifussanak azok az eszközök, amelyeket újra lehet hasznosítani.

Righetti szerint a leggyorsabb megoldás az importforrások sokszínűsítése – ebben lehet rövid távon a legnagyobb előrelépést elérni. Az ausztrálok például nagy lehetőséget látnak bennünk. A jövő valószínűleg a bilaterális egyezményeké lesz.

Az EU-n belüli feldolgozás szintén nagyon fontos aspektus: a törvénytervezet kimondja, hogy a kritikus nyersanyagok 40 százalékát a blokkon belül kell feldolgozni, ami elengedhetetlen, ha a függetlenségünket akarjuk növelni. Kína is ebben válik egyre nagyobb szereplővé: a bányászat ugyanis, mint már kiderült, nem túl környezetbarát, és társadalmilag sem igazán elfogadott megoldás, nagyon nehéz úgy jövedelmezően művelni, hogy az nyereséges is legyen. Megoldás lehet, ha a harmadik világbeli nyersanyagot veszi meg olcsón, majd dolgozza fel az adott ország – így „nem kell foglalkoznia” a környezeti és humanitárius problémákkal, mégis képes jelentős összegekért exportálni.

„Kína az elmúlt tíz évben lassan csökkenti a bányászati kapacitását, és növeli a feldolgozóiparát – magyarázta Righetti. – Ha jól tudom, jórészt Malajziából szerzik be a nyersanyagokat, ahol súlyos problémák vannak a bányászattal. Kínában ráadásul nincsenek olyan szigorú környezetvédelmi szabályok, mint az EU-ban, és erősen támogatják is a szektort, ezért még mindig olcsóbb importálni tőlük, mint magunknak termelni és feldolgozni.

Ezeket a lehetőségeket mind egy kirakós különálló darabjaiként kell kezelnünk, amelyek együtt segítenek javítani a stratégiai autonómiánkon. Nem kell egyetlen megoldásra hagyatkoznunk. Még a legjobb esetben sem fogunk azonban ötven százaléknál több kritikus nyersanyagot az EU-n belülről beszerezni” – mondta a szakértő.

Ha nem sikerül megfelelő, stabil, olcsó ellátást teremteni, nem csak a szélturbinák ára emelkedhet meg – gyakorlatilag az elektromos eszközök jelentős részének ára az egekbe szökhet, az okostelefonok például sokkal drágábbá válhatnak.

Senki nem akar lítiumbányát a szomszédba

Azt valószínűleg Covas do Barroso lakói sem vonják kétségbe, hogy az Európai Uniónak szüksége van a kritikus nyersanyagokra, viszont senki nem akar egy porral, zajjal, és valószínűleg egyéb környezeti kockázatokkal járó külszíni bányát a szomszédjába. Az előzetes tervek szerint a bánya 10 évig üzemelt volna, a helyiek szerint azonban legalább 17 évre lehet számítani. 593 hektáron terül majd el, a falu határától kevesebb mint egy kilométerre.

Az első környezetvédelmi hatástanulmányt, amelyet a projekthez készítettek, a portugál környezetvédelmi ügynökség visszadobta. Jelenleg a másodikat véleményezik. A Savannah Resources viszont már megkapta az ideiglenes engedélyt a kitermelésre a portugál kormánytól.

Áprilisban nyilvános konzultációt rendeztek a környezeti hatástanulmányról Covas do Barrosóban, a határidők azonban nagyon szűkösek voltak: eredetileg 10 napjuk lett volna a lakóknak arra, hogy véleményezzék a több száz oldalas jelentést, ezt végül sikerült 10 nappal eltolni. „Tájékoztatnak minket a legújabb fejleményekről, a környezetvédelmi jelentést is megkaptuk, az elsőt nem fogadtuk el. A legújabb ezerhétszáz oldalas, tíz munkanapunk lenne átnézni. Bárkinek elérhetők ezek, de a falu jelentős része idősekből áll, sokuknak még internetük sincs, nem érik el a dokumentumokat, nem értik őket. Ráadásul direkt olyan nyelvezettel írják meg őket, amit nem fog érteni olyan, aki nem szakértő a témában” – mondja Fernandes.

A Savannah Resources szerint a környezetvédelmi hatástanulmány kiadásának határideje május 31-e, és a cég már azt is közölte, hogy várhatóan 2024-ben megkapja a projekt a környezetvédelmi engedélyt. Fernandes azt mondja, hogy a vállalatnak megvannak a saját szakértői, akik nem pártatlanok, és olyan eredményeket hoznak ki, amelyek a bányanyitást segítik, az ő saját független szakértőik viszont mást mondanak.

Fernandes egyébként nagyon örül, amikor elmondjuk neki, hogy Magyarországig ért a híre a Covas do Barrosó-i ellenállásnak. A portugál kormány hat különböző helyszínen adott új engedélyt a lítiumbányászatra, de valamiért ennek a kis falunak a töretlen tiltakozása az, ami bejárta a világsajtót – kérdés, hogy mennyire lesz ez elég. Fernandes szerint az új EU-s törvény nem segít, de hiszi, hogy nyerhetnek. Ahogy ő mondja: több csatát megnyertek már, miért ne nyerhetnék meg a háborút is?

Ehhez a cikkhez fizetett együttműködés keretében az Alrite beszédfelismerő (speech-to-text) megoldást használtuk.