Miért látjuk mostanában gyakrabban a sarki fényt?

Magyarországon szokatlan égi látványban gyönyörködhettünk vasárnap éjjel, szabad szemmel is látható sarki fény ragyogott az égen – írtuk meg hétfő reggel, de nem hibáztatjuk, ha ön is úgy érezte, hogy valójában ez az egész már nem is olyan szokatlan. Tavaly március óta ez volt a negyedik alkalom, hogy hazánkból is megfigyelhető sarki fényről írtunk, és bár olyan látványorgia még vasárnap sem volt, amit az EasyJet egyik gépének utasai láthattak a Feröer-szigeteknél március elején, az Időkép kamerái által rendre elcsípett jelenség azért így is nagyon látványos.

De miért lett hirtelen ilyen gyakori a sarki fény Magyarországon, miközben tavaly március előtt utoljára 2015 decemberében jelent meg itt? Ehhez végig kell venni, hogy egyáltalán mi okozza a sarki fényt, mi az a geomágneses vihar és a koronakidobódás, hogyan befolyásolja ezt a naptevékenység ciklikussága, és előreláthatóan meddig maradhat relatíve gyakori a dolog a pólusoktól arrébb is.

Sarki fény miért van?

Ahogy azt a Conversation cikke is kiemeli, a történet kiindulópontja természetesen a Nap, amely nemcsak fényt bocsát ki magából, hanem a felső atmoszférájából kilökődő plazmaáramból és töltött részecskékből álló úgynevezett napszelet is. A Föld mágneses mezője nagyrészt képes visszaverni a napszelet, a pólusokon azonban gyakran előfordul, hogy a napszél annyira felkavarja a magnetoszférát, hogy töltött részecskék hatolnak be a felső légkörbe, ahol ionizálódnak és fényt bocsátanak ki.

Amikor a Föld mágneses terét ilyen mértékben megzavarja valami, azt geomágneses viharnak nevezzük, a legnagyobbakat pedig nem is a napszél okozza, hanem a koronakidobódás – ez az, amikor a napkorona egy darabja, vagyis durván egymilliárd tonnányi plazma kilökődik a bolygóközi térbe a mágneses mezőjével együtt. A geomágneses viharokat erősségük szerint G1-től G5-ig szokták besorolni, a G4-es az a szint, amikor már a 45. szélességi fokon, vagyis többek közt Magyarországon is megjelenik a sarki fény.

Az ilyen erősségű geomágneses viharok annyira nem gyakoriak, de minél közelebb vagyunk a szoláris maximumhoz, annál nagyobb az esélye a kialakulásuknak. Ahhoz, hogy megértsük, mi az a szoláris maximum, rögtön elő is kell venni egy másik kifejezést, a napciklust, amely alapjaiban határozza meg az űridőjárást. Egy napciklus durván tizenegy évig tart, ennek során a Nap mágneses tere egy szabályos minta alapján változik, mígnem a két mágneses pólus helyet cserél, és a csillag fokozatosan lenyugszik. A következő ciklusban aztán a Nap mágneses mezője visszatér az eredeti állapotába, ezzel pedig lezárul egy Hale-ciklus.

A java még hátralehet

A szoláris maximum és a szoláris minimum a napfoltok mennyiségét jelzi, előbbinél a legnagyobb, utóbbinál a legkisebb ezek száma. A napfoltok száma azért fontos, mert ez összefügg a napkitörések vagy más néven flerek gyakoriságával, ezek pedig kulcsszerepet játszanak a már említett, a nagyobb geomágneses viharok keletkezéséért felelős koronakidobódásban. A jelenlegi, huszonötödik napciklus 2019 decemberében kezdődött, így jelenleg a növekvő fázisban vagyunk, azaz a napfoltok és a napkitörések mennyisége is növekszik.

A NASA korábban úgy becsülte, hogy ez a ciklus az előzőhöz hasonlóan rendkívül gyenge naptevékenységgel jár majd, 2022 óta azonban a tevékenység rendre meghaladta a korábbi hivatalos becsléseket. Egy NASA-kutatókból álló kutatócsoport egyébként már korábban azt jósolta, hogy a vártnál intenzívebb lesz ez a ciklus, nemrég pedig újabb előrejelzést adtak ki. E szerint a szoláris maximum a vártnál egy évvel korábban, 2024 végén jöhet el, ami rögtön szolgál némi magyarázattal arra, hogy miért láttuk annyit a sarki fényt tavaly március óta.

A jövő év végére prognosztizált tetőzés ráadásul nem jelenti azt, hogy 2025-ben már hátra is dőlhetünk, a kutatócsoport egyik vezetője, Robert Leamon szerint ugyanis a páratlan számú ciklusokban általában pont a maximum utáni években érkeznek a legnagyobb geomágneses viharok, ilyenkor ugyanis a Nap szoláris maximum idején helyet cserélő pólusai ellentétesen állnak a Föld pólusaihoz képest. Ez

• egyrészt azt jelenti, hogy nemcsak a szoláris maximum eléréséig, hanem jóval utána is lehet még számítani olykor sarki fényre Magyarországon;
• másrészt pedig azt, hogy gyakrabban potyoghatnak le műholdak, hasonlóan ahhoz, mint amikor 2022 februárjában a SpaceX elvesztett negyven Starlinket egy geomágneses vihar miatt.

Egy extrémebb űrvihar – például egy olyan, mint az 1859-es Carrington-esemény – a földi kommunikációs rendszereket is ki tudná ütni akár huzamosabb időre is, sőt az energiahálózatnak is igencsak betehetne, de arra egyelőre a jelenlegi ciklus előzetes becsléseket meghaladó intenzitása ellenére sem utal semmi, hogy ez bekövetkezne. Az viszont biztos, hogy a következő öt évben érdemes lesz majd a szokásosnál jobban figyelni a Nap tevékenységére.