Sikerrel indult a NASA a legrosszabb forgatókönyvre készülő tesztküldetése, a DART űrszonda ugyanis telibe találta a Földtől 11 millió kilométeres távolságban a kiszemelt, 163 méter átmérőjű aszteroidát, a Dimorphost. Az viszont csak később derül ki, hogy összességében vizsgálva tényleg sikeres volt-e a küldetés, ehhez ugyanis az kell, hogy a mérések alapján igazolhatóan és jelentősen változzon a Dimorphos pályája.
Ezt, ha megtörtént, könnyű lesz igazolni, a Dimorphos ugyanis egy másik, nála nagyobb aszteroida, a 780 méter átmérőjű Didymos körül kering, a keringési ideje pedig 11 óra 55 perc. Legalábbis a remények szerint ennyi volt egészen a magyar idő szerint kedd hajnali ütközésig. A NASA szerint a siker fokmérője, hogy legalább 73 másodperccel csökkentsék a Dimorphos keringési idejét, de egyes tudósok szerint az is elképzelhető, hogy akár 10 percet lecsípnek ezzel a kozmikus biliárdmanőverrel.
A becsapódás sikerét a DART által korábban kibocsátott, a becsapódás helye fölött 3 perccel később áthúzó LICIA Cube műhold is megerősítette.
Előzetesen egyébként úgy írták a le küldetés, hogy érdemes arra inkább úgy gondolni, mintha egy teniszlabdát dobnánk egy homokozóba, vagyis nem olyan lesz, mintha betonról pattanna vissza a labda.
„Amennyire most meg tudjuk állapítani, az első bolygóvédelmi tesztünk sikeres volt. Azt hiszem, a földlakók nyugodtabban alhatnak. Én biztosan így teszek majd” – mondta a sikeres teszt után Elena Adams, a küldetés egyik mérnöke. A siker azt jelentette, hogy a golfkocsi méretű DART 22 500 km/h-s sebességgel telibe találta a 163 méter átmérőjű aszteroidát, aminek pontos alakjáról korábban semmiféle ismeret nem volt. A Dimorphos a küldetés utolsó pillanataiban öltött formát a DART kamerájának köszönhetően:
Lori Gaza, a NASA bolygótudományi divíziójának igazgatója úgy összegzett, hogy
„Az emberiség új korszakába léptünk, egy olyan korba, amelyben adott esetben képesek leszünk megvédeni magunkat egy veszélyes aszteroida becsapódásával szemben.”
Gaza hozzátette, hogy fontos lépés ez, mert eddig nem volt birtokunkban a filmekből ismerős képesség.
Egy pillanatra megállt a világ
A DART-küldetés terve 20 évre nyúlik vissza, ekkor merült fel az Európai Űrügynökségnél (ESA) egy hasonló, kinetikus becsapódásra építő küldetés terve, amit akkor még a Don Quijote kódnéven emlegettek. Ebből ugyan nem lett semmi, de 2011-ben a NASA és az ESA megegyeztek egy hasonló küldetés végrehajtásában – ebből végül aztán két küldetés nőtte ki magát, a mostani DART, illetve a 2026-ra tervezet Hera, amikor az ESA űrszondája a mostani becsapódási krátert vizsgálná majd meg.
Addig a legfontosabb feladat az lesz, hogy kiderítsék, mekkora hatása volt a DART becsapódásának. Ehhez pedig lényegében minden lehetséges eszközt bevetnek, a becsapódást figyelték a James Webb és Hubble űrtávcsövek, illetve hét földrész számos földi obszervatóriuma is, amik a következő fél évben tovább követik a Didymost és a Dimorphost. A becsapódáskor egyébként nem sokat láttak: kizárólag azt figyelték, mennyivel lett fényesebb az aszteroida, vagyis hogy vert-e fel port a becsapódás. Valahogy így:
A nagy távolságból végzett mérések alapján ugyanis hosszú időbe telhet, mire meg tudják majd becsülni, mennyire módosult a Dimorphos pályája, mekkora hatása volt a becsapódásnak. Ez pedig kifejezetten fontos a hasonló jövőbeli küldetések tervezéséhez, módosításához.
Az emberiség jövője múlhat rajta
A DART sikere csak az első lépés a Földre veszélyes aszteroidák elleni védekezés tervezésénél. Bár sem a Dimorphos, sem a nagy testvére, a Didymos pályája nem keresztezi a Földét (sőt, igazából 6 millió kilométernél közelebb egyik sem jön), és direkt a kisebb, a másik aszteroida körül keringő égitestet célozták meg, hogy semmiféle komolyabb veszélyt ne jelentsen a pályamódosítás. Egy, a mostanihoz hasonló, akár nagyobb méretű aszteroida-eltérítéshez legalább 5-10 évvel korábban fel kell fedezni a Földre veszélyt jelentő égitestet.
A későbbiekben viszont akár nagyobb aszteroidákkal is kísérletezhetnek. Egy potenciális módszer a gravitációs hatás kihasználása lehet: ha egy elég nagy űrszondát „parkolnak le” egy aszteroida mellé, akkor az apránként, de a vonzásával módosítani tudja az aszteroida pályáját, ha pedig egy ionhajtóművel szerelik fel a szondát, ezt elég sokáig tudná csinálni ahhoz, hogy jelentőssé váljon a pályamódosítás.
Elméleti síkon akár az is működhet, hogy egy adott aszteroida felszínén elhelyezett napfényvisszaverők a napfény segítségével mozdítanák ki a testet a pályájukról. A Francia Nemzeti Tudományos Kutatási Központ (CNRS) egyik tudósa, Patrick Michel szerint a nagy álom viszont az, hogy idővel akár egy 1 km átmérőjű, óriási aszteroidát mozdítsanak ki a helyéről. Ez viszont már egészen más terep, Michel szerint egy ekkora test megmozdításához annyi energia kell, amit jelenleg csak egy nukleáris eszköz, vagyis egy atombomba képes biztosítani, ezzel pedig már a hollywoodi sikerfilm, az Armageddon gravitációs vonzásában lennénk.
Fontos persze hozzátenni két adatot az 1 km-es aszteroida elmozdításához. Az egyik, hogy a dinoszauruszok kihalásához vezető aszteroida nagyjából 10 km átmérőjű volt, a másik pedig, hogy már egy viszonylag kis aszteroida is képes elég nagy pusztítást okozni. A 2013-ban az oroszországi Cseljabinszk fölött felrobbanó meteor úgy okozott a robbanás lökéshullámával sérülést nagyjából 1600 embernek, hogy csak 20 méteres volt az átmérője.
A tudósok ezért is próbálják követni az összes, a Földre akár minimális veszélyt jelentő aszteroidát. Jelenleg 30 ezer ilyenről tudnak, de egy, a dinókihalás miatt ismertté váló Chicxulub-krátert ütő aszteroidához hasonló méretű sem közelíti meg vészesen a Földet a következő pár évszázadban. Persze azért nem árt a legrosszabbra készülni.
