Az agresszor marketingje

Legfontosabb

2022. március 19. – 08:13

Az agresszor marketingje
Molotov szovjet külügyi népbiztos békeszerződést ír alá az Otto Kuusinen által önkényesen kikiáltott „Finn Demokratikus Köztársasággal” 1939-ben – Fotó: Hulton-Deutsch Collection / Corbis / Getty Images

Másolás

Vágólapra másolva

Clausewitz híres mondása nyomán kijelenthető, hogy a háború nemcsak a politika folytatása más eszközökkel, hanem maga is egyfajta politikai termék. Mindez talán abban érhető tetten leginkább, hogy a modern korban az agresszor részéről elengedhetetlenné vált a viselkedésének legitimálása. A gyarmatosítás korában erre még nem volt nagy szükség, indoklásnak elég volt a nyers erő, bár a kereszténység vagy az iszlám hittételeinek terjesztése már itt is megjelent mint egyfajta fedőtevékenység.

Háborúzni a hatalmak sok okból tudnak, ennek minősített esete az, amikor az egyik fél nyilvánvaló agressziót követ el, azaz a lépése teljesen aszimmetrikus viszonyban áll azokkal az ürügyekkel szemben, ami a támadás kapcsán felhozható. Az első világháborúban erre nem volt annyira szükség, mivel maga az alapkonfliktus – a Monarchia trónörökösének meggyilkolása a szerb titkosszolgálati ügynök Gavrilo Princip által – már önmagában is igen súlyos indok volt. Végső soron az összes hadviselő fél valamilyen módon erre és az ebből adódó mozgósítások által kiváltott, kölcsönösen érzékelt fenyegetésekre fűzte fel a döntéseit.

A második világháború már teljesen más képet mutat. Ebben két agresszor hatalom, a náci Németország és a kommunista Szovjetunió állt szemben a demokráciákkal. Utóbbiak korábban számos alkalommal engedtek Németország követeléseinek: elfogadták a fegyverkezési egyenjogúságát, kiürítették a megszállt területeit, hagyták Ausztria megszállását és Csehszlovákia szétverését – holott Hitlerrel kapcsolatosan utólag visszatekintve érthetetlen, hogy miben lehettek egyáltalán kétségeik. 1939. augusztus 23., Hitler és Sztálin megállapodása azonban fordulópontot teremtett. A két tömeggyilkos rendszer megegyezett Európa érdekszférákra osztásáról és Lengyelország lerohanásáról. Ez az írás arra tesz kísérletet, hogy bemutassa azokat a „politikai termékeket”, amelyet ezek a diktatúrák kreáltak tetteik legitimálása érdekében.

Németország

Elvileg a német–lengyel viszony kedvezően is alakulhatott volna, hiszen 1934-ben Hitler megnemtámadási szerződést kötött Lengyelországgal. Az eredeti német terv Lengyelország semlegesítése volt, és ennek érdekében Hitler hajlandónak mutatkozott félretenni területi követeléseit is. Németország azonban ezt a szerződést 1939 tavaszán felmondta, mivel egyértelműé vált, hogy Lengyelország nem hajlandó alárendelt szövetségesként csatlakozni a tengelyhez.

A Lengyelország lerohanását legitimálni hivatott politikai termék két komponensből állt. Egyik része a lengyelországi németekkel kapcsolatos lengyel terrorról szólt. Hitler 1939. augusztus 27-én azt írta Daladier francia miniszterelnöknek, hogy „határainkon makedón állapotok uralkodnak”, amivel arra célozott, hogy a határvonalak természetellenesek, illetve arra, hogy szerinte a lengyel határvédelem egyáltalán nem a feladataival foglalkozik. A határokkal kapcsolatos kritikának természetesen volt racionális magja, hiszen Lengyelországban az épp ekkor tartott népszámláláson 833 500 fő vallotta magát németnek, a „Danzigi Szabadállam” a versailles-i szerződés által létrehozott mesterséges képződmény volt, 415 ezer lakosa 99%-ban németnek vallotta magát.

Lengyelországban a németek nemzetiségi jogait csakugyan csorbították (hasonlóan, mint ahogyan a trianoni utódállamokban a magyarokét), azonban fegyveres terrorra a háború kirobbanásáig nem került sor.1939. szeptember 3-án aztán a visszavonuló lengyel csapatok között Brombergben (ma Bydgoszcz) pánik tört ki. Miután a helyi német lakosságot azzal gyanúsították, hogy lövöldözött a katonaságra, tömeges kivégzésekre került sor. Ez más területeken is előfordult, a német hatóságok a teljes kelet-poroszországi területen 5437 áldozatot azonosítottak, az áldozatok számának nagyságrendjét a későbbi kutatások is igazolták. A náci propaganda a „brombergi véres vasárnap” ötvenezer halottal járó legendáját a későbbiekben a lengyel szoldateszka terrorjának bizonyítékaként hozta fel, és ezzel legitimálta saját, sokkal több halálos áldozattal járó megtorló intézkedéseit.

A náci propagada másik akciója a fiktív lengyel támadások megrendezése volt. A „Tannenberg-akció” fedőnevű, idegen zászló alatt augusztus 31-én délután végrehajtott intézkedés a gleiwitzi német rádióadó lengyel felkelők általi elfoglalását és más helyszíneken is határsértések provokálását jelentette. Hogy hihetőbbnek tűnjön, a Gestapo néhány rabot is átadott egy koncentrációs táborból. Az érintetteket „konzerveknek” nevezték, és méreginjekciókkal gyilkolták meg, majd lőtt sebekkel is ellátott holttesteiket a helyszíneken hagyva „bizonyítékot” kreáltak. A gleiwitzi rádió adásait csak korlátozottan lehetett fogni, így az Alfred Naujocks SS-Sturmbannführer csoportja által beolvasott szöveget alig hallotta valaki. Ennek ellenére a német sajtó másnap óriási terjedelemben, első oldalon számolt be az eseményekről. Másnap megengedték néhány amerikai újságírónak is a helyszín megtekintését, azonban részletes vizsgálatra nem adtak lehetőséget, így a nemzetközi sajtó kezdettől fogva szkeptikusan kezelte a kérdést.

A náci német hadsereg propagandafotója arról, ahogy katonák eltávolítják a határsorompót a lengyel határon, és ezzel elkezdődik Lengyelország megszállása – Fotó: Hulton-Deutsch Collection / Corbis / Getty Images
A náci német hadsereg propagandafotója arról, ahogy katonák eltávolítják a határsorompót a lengyel határon, és ezzel elkezdődik Lengyelország megszállása – Fotó: Hulton-Deutsch Collection / Corbis / Getty Images

Szovjetunió

A politikai termék szempontjából a Szovjetuniónak jóval nehezebb dolga volt, hiszen a nemzetközi közvélemény előtt épp a Szovjetunió kívánta magát az antifasiszta harc legfőbb letéteményesének láttatni. Éppen ezért sokkolóan hatott, amikor bejelentették, hogy a német és a szovjet külügy vezetői megnemtámadási szerződést írtak alá. A politikai kár hatalmas volt, a kommunista pártnak mindent meg kellett tennie annak érdekében, hogy kezelni tudja a helyzetet. Arra, hogy ez milyen abszurd formákat vehetett fel, jó példa egy New York-i jiddis lap 1939. augusztus 27-i száma, amely „Ist der Abmach gut for Jiden?” (Jó-e a paktum a zsidóknak?) szalagcímmel indította az első oldalát. A bolsevizmussal rokonszenvező, ám még nem kellően beavatott cikkíró szerint jó, éspedig azért, mert ez felrobbantotta a fasiszta hatalmak szövetségét, és csapást mért a legfőbb árulóra, Chamberlainre: „Minden zsidó tudja, hogy ha Chamberlaint ütöd, akkor Hitlert ütöd (…) Hitlernek most fel kellett adnia szándékát Ukrajna megtámadására… és ez győzelem a zsidóknak” – írta a földrajzi szempontból is kissé tájékozatlannak tűnő publicista.

A francia kommunista párt lapjai sem kapták meg idejében a moszkvai vonalat, ezért írhatták ugyanazon a napon, hogy „Ebben a nehéz órában a kommunista párt tisztán és egyértelműen foglal állást. Megállapítja, hogy amennyiben Hitler-Németország Franciaországnak hadat üzen, akkor a kommunisták a francia nép első sorában fogják védeni az ország biztonságát.”

1939. szeptember 1-én azonban ezek a magyarázatok köddé foszlottak. Nemsokára mindenhová megérkezett az új moszkvai utasítás, amelynek lényege az volt, hogy a paktum (amelyet tilos volt Hitlerről és Sztálinról elnevezni) valójában a reakciós erők elleni zseniális sztálini sakkhúzás, mert lehetővé teszi a Szovjetunió felkészülését a nehezebb időkre, miközben a nyugati imperialisták végzetesen meg fognak gyengülni. Lengyelország pedig egy feudális parazitaállam, amelynek pusztulása minden dolgozó érdeke.

A nyugati dolgozóknak egyszerre tiltott lett az antifasizmus, a békéért kellett tüntetniük, és egy igazi kommunistától azt is elvárták, hogy szabotálja a fegyverszállításokat. Nem meglepő módon így a kommunista pártok az érintett országok hadihiteleinek a megszavazására sem voltak hajlandók.

Ezt a világmagyarázatot természetesen nem volt egyszerű beadagolni. Arthur Koestlertől kezdve sok nyugati antifasiszta értelmiséginek ez volt az utolsó csepp a pohárban. Mások azonban, mint például Schönherz Zoltán, maximálisan azonosulni tudtak ezzel a vonalvezetéssel. Schönherz a Komintern Magyarországra küldött titkos ügynökeként az új vonal politikai termékét így fogalmazta meg: „A kapitalista államok közötti ellentéteket is ki kell használni, amennyiben az egyik kapitalizmus megdöntésénél a másik kapitalizmus teljes erejére támaszkodhatunk. Sztálin zsenialitásának következtében létrejött az angol–német háború, minek következtében Angliát a német katonai erővel gyengíti meg. A háború következménye az, hogy mind Németország, mind Anglia annyira legyengül, hogy Oroszország mindkettőjük fölött könnyű győzelmet arathat. Ez nem jelent háborús politikát a Szovjet részéről, mert ő az utolsó pillanatig a békéért küzdött, és még ma is a békéért küzd. Ha azonban mégis kénytelen háborúba sodródni, akkor azt igyekszik teljes mértékben a proletariátus érdekében kihasználni. Mi őszintén békepártiak vagyunk, mert meg akarjuk menteni a tömegeket, de tudjuk, hogy nem maradhatunk kívül a háborúban való részvételtől, és ezért az imperialista háborúban való részvételünket összekötjük a kapitalizmus megdöntésével. Sztálin megvalósítja Lenin álmát: a közös német–szovjet határt.”

1939-es karikatúra Sztálinról és Hitlerről – Fine Art Images / Heritage Images / Getty Images
1939-es karikatúra Sztálinról és Hitlerről – Fine Art Images / Heritage Images / Getty Images

Akcióban

A Szovjetunió mindenütt ugyanazokkal az eszközökkel dolgozott. Figyelemre méltó, hogy ez az eszköztár 1939 óta nem sok változáson ment át. Már a brit–francia delegációkkal folytatott 1939 nyári tárgyalások során kiderült, hogy a szovjet koncepció lényege az, hogy a „kölcsönös segítségnyújtási szerződésekkel” lekötelezett országokban akkor is katonai segítséget nyújthat, ha azt az érintett ország nem kéri (!). További kulcsfogalomnak számított a kéretlen, de azonnali katonai segítségnyújtásra feljogosító „indirekt agresszió”, amelynek definiálására a szovjet tárgyalóküldöttség nem volt különösebben hajlandó, annyit azonban elárult, hogy ha valahol egy választáson szerinte „németbarát” kormány jut hatalomra, azt indirekt agressziónak tekintik.

1939 őszén a szovjet politika ki is használta az így kapott lehetőséget. A Baltikum védtelen országaival kölcsönös „segítségnyújtási” szerződéseket kötött, amelynek részeként az érintett országok katonai támaszpontok létesítéséhez is hozzájárultak. Ezt fiktív atrocitások megrendezése követte, amire hivatkozva még több katona jött az országba, és megindult az országon belüli bolsevista erők mozgósítása is. Ezt követően „választásokat” rendeztek, majd a parlamentek megszavazták a csatlakozást a Szovjetunióhoz. A koncepció csak Finnország esetében bukott meg, ott ugyanis a bolsevizmusból mély élményekkel rendelkező finn elit nem volt hajlandó a zsarolás elfogadására. A szovjet fél itt azzal érvelt, hogy Leningrád túl közel van a finn határhoz (valójában 40 kilométerre volt), és ezért határkiigazítást, valamint stratégiai katonai támaszpontok átengedését követelte. Finnország ellenajánlattal élt, de ezt a szovjet fél nem volt hajlandó elfogadni, és további követelésekkel állt elő.

A finn elutasítás után Molotov azt a vádat fogalmazta meg, hogy Finnország meg akarja támadni a Szovjetuniót, majd 1939. november 26-án a szovjet tüzérség Mainila szovjet határvárost tűz alá vette.

A finn támadásként beállított incidensnek négy halálos áldozata volt – itt viszont már fel sem merült, hogy független tudósítók megtekinthessék a helyszínt. A finn hadsereg hiába adott ki cáfolatot, hiába voltak szemtanúk, akik látták a torkolattüzeket, és hiába lehetett igazolni azt is, hogy még a legközelebbi finn tüzérüteg hatótávolsága sem érte el Mainilát. Az ezt követő forgatókönyv egyszerű volt: a szovjet hadsereg november 30-án hadüzenet nélkül átlépte a határt, Otto Kuusinen, a finn kommunista párt első titkára és nem mellesleg a Komintern egyik vezetője másnap egy határ menti faluban kikiáltotta a „Finn Demokratikus Köztársaságot”, majd december 2-án ennek az alakulatnak nevében békét kötött az agresszorral, és segítségnyújtást is kért tőle. Közben a szovjet légierő válogatás nélkül bombázott civil célokat, és a nemzetközi tiltakozásokra Molotov külügyi népbiztos úgy válaszolt, hogy a szovjet légierő valójában utánpótlási tartályokban kenyeret juttat az éhező finn proletároknak.

A finn ellenállás azonban sokkal határozottabb volt a vártnál. Dacára az özönvíz előtti fegyverzetnek és a szovjetek elsöprő számbeli és technikai fölényének, ebben a háborúban is bebizonyosodott, hogy egy motivált, hazáját védő hadsereg kemény ellenfél. A finn hadsereg kezdeti győzelmei nem tették elbizakodottá a finn politikai vezetést. Juho Kuusti Paaskivi finn diplomata (1945 után államelnök) és Rysto Ryti miniszterelnök már 1940 januárjától tárgyalni próbált a szovjetekkel. A hónap végére jutottak el odáig, hogy a Szovjetunió hivatalosan hajlandónak mutatkozott erre, és ejtette a Kuusinen-kormányt. A szívós katonai ellenállás és a folyamatosan hangoztatott kompromisszumkészség végül a szovjet vezetésben is belátást hozott. Eltekintettek Finnország bolsevizálásától, cserébe komoly területi követeléseket támasztottak, amit a finn fél kényszerből elfogadott. A téli háborúban 26 662 finn katona adta életét hazája szabadságáért, a szovjet áldozatok számát ennek többszörösére becsülik a kutatók.

Finn katonák orosz katonák holttestei fölött egy csata után a szovjet–finn háborúban – Fotó: Hulton-Deutsch Collection / Corbis / Getty Images
Finn katonák orosz katonák holttestei fölött egy csata után a szovjet–finn háborúban – Fotó: Hulton-Deutsch Collection / Corbis / Getty Images

Tanulságok

Aki hasonlóságokat vél felfedezni a második világháború eseményei és a most zajló orosz–ukrán háború között, nem érzéki csalódások rabja. Az Európai Unió reakciói kísértetiesen emlékeztetnek a brit és francia politikusok magatartására. Ahogyan Németország is sokszor egymás után és nyíltan megszegte a békés egymás mellett élés feltételeit, úgy most Oroszország is túlment minden határon. Számára nem kívánatos embereket gyilkoltatott meg külföldön, területi agressziót követett el több helyen, mesterséges és szándékos menekültválságot okozott a Közel-Keleten, aktív intézkedéseivel folyamatosan és durván beavatkozott több NATO-tagország belpolitikájába, és bomlasztotta azok elkötelezettségét az európai egység iránt. Ahogyan a szövetségeseknek 1939-ben, úgy az EU-nak 2022-ben telt be a pohár.

Túl sok jel mutat arra, hogy Oroszország ugyanazon birodalmi logikával és kísértetiesen hasonló eszközökkel kívánja elérni céljait, mint elődje. Diplomáciai szempontból az ukrán reakció is kísértetiesen hasonlít a finnek 1939-es magatartásához. Mindkét állam politikai vezetői tisztában voltak azzal, hogy ellenfelük katonailag és erkölcsileg sem ismer gátlásokat, és egy korlátok nélküli háború aszimmetrikus, ezért vállalhatatlan áldozatokkal jár.

Csak bízni lehet abban, hogy Sztálinhoz hasonlóan Putyinban is lesz egy idő után annyi belátás, hogy el fogja fogadni a számára felkínált kompromisszumot. Ezzel azonban minden bizonnyal a hasonlóságok végére is érkeztünk. Szinte lehetetlen elképzelni azt, hogy az ukrán konfliktus után Oroszország meg tudja őrizni eddigi hatalmi státuszát. Ugyanígy nehéz elképzelni azt is, hogy a háború vége után mi lesz az a politikai termék, amire hivatkozva Putyin győzelemnek fogja tudni eladni nyilvánvaló vereségét. Ezzel az orosz elnök is tisztában van, és ez az a körülmény teszi annyira nehézzé azt, hogy Oroszország kilépjen az általa okozott erőszakspirálból.

Kapcsolódó
Kövess minket Facebookon is!