Csak 56-ban írtak rólunk annyit Nyugaton, mint mostanában, és ez döntően Orbánnak köszönhető

Magyarországról csak 1956-ban írtak annyit Nyugaton, mint az utóbbi években, és ez döntően Orbán Viktornak köszönhető, aki főleg a menekültválság óta igazi médiasztár a világban – ennek azonban nagyon veszélyes következményei lehetnek nemcsak rá és az ő politikájára, de az egész országra nézve, a nagy lapok ellen politizálni ugyanis rendkívül nehéz. Erről Tölgyessy Péter beszélt egy frissen megjelent könyv, a Magyarországról szóló nyugati sajtóbeszámolókat 1848-tól mostanáig számba vevő könyv bemutatóján a Magyar Tudományos Akadémián.

A neves szerzőgárdát felvonultató kötet azt mutatja meg, hogy Magyarország hogyan jelent meg a világ közvéleményét leginkább meghatározó legfontosabb újságokban a New York Timestól a nagy nyugat-európai lapokig az elmúlt 170 évben, és ez együtt elég tanulságos összegzés:

a legtöbb korszakban nem túl jó, máskor annál is rosszabb a sajtó néhány kivétellel, mint 1848 vagy 1956 fellángolása idején.

A kötet érzékletesen mutatja be, hogy a külföldön rajzolt Magyarország-kép ugyan sokszor elnagyolt, és gyakran lehet féloldalasnak vagy igazságtalannak is érezni, de semmibe venni biztosan nem. Erre a legtöbbet hivatkozott példa a századelőhöz kötődik, amikor az ország megítélése néhány év alatt drámaian romlott az angolszász világban, mindenekelőtt a magyar nemzetiségi politika és az elmaradt választójogi reform miatt.

Bár lehet „kettős mércével” vádolni a brit Seton-Watsont, aki sokat írt a galád magyar sovinizmusról, miközben elég megengedő volt a brit gyarmatosítás tetteivel vagy a magyar kisebbségi politikánál sokkal brutálisabb Oroszországgal szemben, a szlovák tüntetőket megölő csernovai csendőrsortűz után az elveszett presztízs (Jeszenszky Géza írt ezen a címen könyvet a dualizmus végére összeomló magyar országimázsról) 1918-ra végzetes következményekkel járt.

Bár eleinte támogatták, Tisza Istvánnak, a korszak meghatározó politikusának 1907-től sok tekintetben hasonló sajtója volt Nyugat-Európában, mint most Orbán Viktornak. Ez a kép sokaknak egyoldalúan sötét, és inkább az adott sajtót kiadó ország belpolitikai harcai határozzák meg, mint valamiféle árnyalt külpolitikai elemzés – a kötet elemzései szerint ez több-kevésbé állandó sajátossága a Magyarországról szóló európai és amerikai cikkeknek.

Grósz Károly, a Nyugat kedvence és a kis magyar médiaháború

Az Orbán, a Fidesz, a magyar kormány és rendszere elleni külföldi sajtótámadások állandó témái a magyar jobboldalnak. Ennek a paranoiának azonban vannak alapjai. Tölgyessy Péternek a rendszerváltás utáni időszakkal foglalkozó tanulmánya legalábbis elég hasonló képet rajzol fel a nyugati mainstream média Orbán-utálatáról ahhoz, mint amit egy tetszőleges kormánypárti politikus is bármikor elmondhatna: eszerint a Magyarországról szóló nyugati sajtócikkek általában felszínesek, tele vannak sztereotip állításokkal, időnként még a legnevesebb lapokban is bántó tévedésekkel (erre a veszélyhelyzeti törvény első, eltúlzott értelmezéseit hozza példaként) és fekete-fehér leegyszerűsítésekkel.

A Magyarországról szóló cikkek nagy része Tölgyessy szerint nem elfogulatlan, sokkal inkább harci újságírásnak nevezhető, a hangnemük pedig közel van a hazai ellenzék meglátásaihoz – egyik példája szerint még a mértékadó Foreign Affairs is pszichologizáló magyarázatokkal operál, Orbán zsarnoki természetével magyarázza a magyar fejleményeket, elszakítva azokat a világpolitikai kontextustól. A világlapok „láthatóan nem annyira megérteni, mint inkább elítélni, végső soron legyőzni” akarják Orbánt, előbb születnek meg a minősítések, és később keresnek ezeket igazolni látszó tényeket, és gyakori a civilizációs magaslatról való mindent jobban tudás is – írja az elemző.

Tölgyessy visszatekintése szerint a Magyarországgal foglalkozó nyugati sajtó az elmúlt évtizedekben mindig elég egyoldalú volt, és sokszor nem igazán értették az itteni mélyrétegeket. A legjobb sajtónk szerinte a nyolcvanas években, a késő Kádár-korban volt, amikor itthon már a pártvezetők is nagyjából látták, hogy a rendszer menthetetlen. A kelet-európai rendszerváltástól a nyugati nyilvánosság leginkább tartott, ők mindenekelőtt stabilitást akartak, és a magyar Gorbacsovot akarták megtalálni a reformkommunisták között – emiatt egy ideig Grósz Károlynak is nagyon jó nyugati sajtója volt.

A rendszerváltás után a Magyarország iránti érdeklődés gyorsan alábbhagyott, és Tölgyessy szerint a késő kádári világban felemelkedő reformerek élveztek szinte teljes monopóliumot a véleménypiacon. A világlapok múltba révedő, nacionalista rezsimnek ábrázolták az Antall-kormányt, „megfogalmazásaikban jól felismerhetők a régi reformértelmiség, de főleg az SZDSZ-közeli véleményvezérek állításai” – állítja Tölgyessy, aki a kilencvenes évek közepéig maga is az SZDSZ vezetői közé tartozott, igaz, centrista félkívülállóként kevésbé a véleményvezérek közé, majd két ciklusra beült a Fidesz-frakcióba, mielőtt szakított a gyakorlati politikával. A rendszerváltás utáni médiaháborút illetően utólag mintha a jobboldal sérelmeivel tudna jobban empatizálni.

Mint írja, a Fidesz 1992-től egyre több médiatámadást kapott, és „nem alaptalanul érezhették: a korábban értük lelkesedő médiaelit megsemmisítésükre tör”. Szerinte a baloldali progresszió a 20. század eleje óta mindig a Nyugat túlerejével akarta meghátrálásra kényszeríteni itthoni ellenfeleit, folytatja. „Váltig a sajtószabadság és a médiafüggetlenség szent alkotmányos elveire hivatkoztak, ám valójában inkább saját, csaknem hiánytalan véleményirányítói monopóliumaikat kívánták továbbra is fenntartani.”

Egy távoli kis ország hírértéke a világban

Az első, még határozottan atlantista Orbán-kormányt a nyugati média viszonylag jól fogadta, de miniszterelnökké választása után Gyurcsány lett a nemzetközi sajtó favoritja, akit a kelet-európai Tony Blairként ünnepelt a Financial Times is. Tölgyessy szerint Nyugaton mindig szerették az erővel, felülről modernizáló, Nagy Péter típusú kelet-európai vezetőt. Gyurcsányról azonban már a 2006-os választás előtt megírják, hogy az eladósodott Magyarország a görög úton jár, az őszödi beszéd pedig olyan nagy figyelmet kap a világsajtóban, mint a rendszerváltás óta semmilyen magyarországi történés. A Spiegel ugyan a szocialista narratívát hangsúlyozva arról írt, hogy a baloldalnak maradnia kell, különben jön a káosz, a Neue Zürcher Zeitung rögtön arról írt, hogy ez védhetetlen. „Egy olyan helyzetben, amikor teljesen diszkreditálta magát, megpróbál morális instanciát teremteni, mely szerint neki megvan a bátorsága arra, hogy a dolgokat nevükön nevezze. Ez egész egyszerűen elfogadhatatlan, teljesen érthető a békés ellenzék széles körének haragja és undora” – írták az őszödi beszéd után.

A külpolitikai beszámolókat a legtöbb nyugati újságíró is tükörként használja Tölgyessy szerint, vagyis hazabeszélnek: a külföldi hírek végső, belpolitikai mondanivalója, a meseszövés tanulsága az érdekes igazán. Mostanában Magyarországgal kapcsolatban főleg az, hogy „ha nem vigyázunk a populistákkal, mi is oda juthatunk, mint Orbán elviselhetetlen Magyarországa”. Ez a kép főleg 2015-ben, a menekültválság kezdetével erősödött meg, majd a brexit és Trump után kezdték úgy látni a Nyugat véleményformálói, hogy a távoli kis ország ügyei róluk is szólnak. Orbán így egyre inkább bűnbak is lett, „aki az otthoni populisták helyett is kapja a pofonokat”.

A Magyarországgal szemben negatív irányba elfogult nyugati sajtó és a liberális véleménydiktatúra a Fidesz identitásának is fontos része. Korábban inkább az volt a jellemző, hogy a számukra kedvezőtlen külföldi híreket a hatalom médiájában megpróbálják elhallgatni, az utóbbi években azonban a magyar kormánypárt környékén mintha szándékosan kiemelnék ezeket.

„A Fidesz egy ideje szabályosan provokálja az ellenzék és az európai fórumok, a főirányú lapok megszólalásait, hogy aztán azok túlzásaira, a valóságnak nem megfelelő tényállításaira hivatkozva verje vissza a demokráciavédő támadásokat”

– emeli ki Tölgyessy is, és ha így van, nem nehéz látni mögötte a politikai racionalitást: ez mobilizálhatja a szimpatizánsokat, táplálhatja a Nyugattal szembeni sérelmi politikát, kiemeli a rendszerellenes vezető képét, és közben azt a képet is erősíti a választókban, hogy Orbán Viktor világpolitikai tényező.

Orbán a Nyugattal való törésre játszik

Ami alapvetően új Orbán esetében, az a külföldi figyelem nagysága. Ezt Tölgyessy Péter számszerűsítette is: a New York Times Horthyról összesen 357-szer, Kádárról 400-szor, Orbán Viktorról 862-szer írt. A magyar miniszterelnök médiajelenléte 2015 óta is csak erősödik, és az utóbbi egy-két évben minden korábbinál nagyobb. Orbán jelenléte a világsajtóban a környező államok vezetőivel összehasonlítva is kiugró: a lengyel Kaczyńskiról feleannyi cikk született, mint róla, az osztrák Kurzról alig 110, a holland Mark Ruttéról, aki Orbán Viktor mellett a másik legrégebb óta hivatalban lévő miniszterelnök Európában, szintén csak 140.

Azt, hogy a magyar miniszterelnök belépett a világpolitikába, először talán az Economist 2015 végi címlapja jelezte, amit Trump, Le Pen és Orbán arcképe uralt. Tölgyessy szerint innentől fogva a mainstream sajtó legszemélyesebb témájává vált Orbán kihívása, aki „a Nyugat régi rendje elleni támadás” egyik legkarakteresebb jelképe lett. „Most már ott tartunk, hogy az afganisztáni kivonulásról szóló nagy New York Times-os elemzőcikkben is Orbánról van szó; Orbán Viktor angolul már nem is annyira tulajdonnév, mint köznév, melléknév, ige és minden” – mondta Tölgyessy Péter a Magyar Tudományos Akadémián tartott könyvbemutatón. „Az utolsó másfél évben már-már ő az új jobboldal szimbolikus vezetője, az Orbán-kérdés pedig szinte minden európai országban belpolitikai kérdés lett. Ilyet nem is tudok a magyar történelemből. Tisza István volt egy kicsit hasonló helyzetben, abból nagy baj is lett az I. világháború végére.”

Bár a politikai vezetők nem sajtócikkekből, hanem belső diplomáciai és szakértői összefoglalókból szoktak tájékozódni, „a tartósan negatív országképnek drámai helyzetekben rendkívüli következményei lehetnek, nem csupán a hazai kormányzati elit, hanem az egész nemzet számára”. Tölgyessy szerint ettől most is bőven lehet tartani, és a tartósan rossz nyugati sajtó nem pusztán valamiféle aknamunkának vagy sima tudatlanságnak köszönhető, azért az Orbán-rendszer is keményen megdolgozott.

„Az az igazság, hogy Orbán nem fogadja el a hatalommegosztást”,

pedig az a Nyugat nagyjából a kereszténységgel egyidős eszméje, ahogy a kiszámítható jogbiztonság is, hogy a jogot nem eszközként használjuk. „Orbán Viktor viszont eszközként használja, nála a jogbiztonság alig-alig számít. Ezeket én nagyon veszélyes dolognak tartom a magyar jövővel kapcsolatban” – mondta az alkotmányjogász. Tölgyessy Péter szerint Orbán valóban a Nyugattal való töréssel kísérletezik, és bár a Nyugat tényleg nagy válságban van, Orbán beleszorult ebbe a szerepbe, és arra tette fel az ország jövőjét, hogy civilizációváltás következik a világban. „Őszintén szólva, én nem fogadnék Amerika és a Nyugat ellen. Már háromszor ezt tettük az elmúlt száz évben, és mindig nagyon rosszul jöttünk ki belőle.”

Tölgyessy szerint már nem a valódi lépések alapján történik Magyarország megítélése. „Nem tudom, hogy a miniszterelnök végiggondolta-e, hogy milyen kicsi ország vagyunk ahhoz képest, hogy világpolitikai ügyekbe keveredtünk bele. Márpedig a honfoglalás óta az igazán fontos dolgok nem itthon dőlnek el, a belpolitikai történések ehhez képest kevésbé fontosak.”