Tehenek az istállóban, nők a konyhában

2021. február 07. – 13:43

Tehenek az istállóban, nők a konyhában
A nők választójoga mellett kampányoló plakátok 1971-ben – Fotó: M. Frei / RDB / Ullstein Bild / Getty Images

Másolás

Vágólapra másolva

Ötven évvel ezelőtt tartották azt a népszavazást Svájcban, ami után végre a nők is szavazhattak és választhatóvá váltak. Ekkor már Liechtensteinen kívül egész Európában adva volt ez a jog, az ellentábor mégis elképesztő érveket sorakoztatott fel. A legkisebb, 16 ezer lakosú kanton 1991-ig ellenállt, és végül a szövetségi bíróságnak kellett kikényszerítenie, hogy a nők is szavazhassanak.

1919-et írtunk. Már egy sor európai országban, így Magyarországon is szavazhattak a nők, igaz, nálunk a férfiakéhoz képest szigorúbb feltételekkel. Svájcban az I. világháború utáni gazdasági válság általános sztrájkba torkollt, a kilencpontos követelés másodikja volt a nők általános választójogának megadása.

Két szövetségi gyűlési képviselő arra kérte a Nemzeti Tanácsot vagyis a törvényhozás alsóházát, hogy adják meg a szavazati jogot és a választhatóságot a svájci nőknek is, vagyis terjesszék ki az addig csak a férfiakat megillető jogokat. A svájci nőszervezetek összefogtak, petíciót írtak, és ennek eredményeképpen a Nemzeti Tanács elfogadta a jogok kiterjesztését. A svájci alkotmány értelmében már csak a Szövetségi Tanács, az ország vezető végrehajtó testülete volt hátra. Egy unikális szervezetről beszélünk, kormány- és államfői jogokat gyakorló kollektív hatalmi szerv egyben.

Az ügy Heinrich Häberlinhez, a tanács igazság- és rendőrségi ügyekért felelős tagjához került, aki sürgető, de nem részletezett problémákra hivatkozva elutasította a Nemzeti Tanács döntésének szentesítését. Így ment ez jó 15 éven keresztül, egészen 1934-ig, amikor a már 66 éves Häberlin nyugdíjba vonult, hogy elfoglalja jól megérdemelt helyét a Winterthur biztosítótársaság igazgatótanácsában. Amikor utódjával az átadás-átvételt bonyolította, állítólag ezekkel a szavakkal adta át a női választójoggal kapcsolatos, 15 évvel korábbi, érintetlenül hagyott dokumentumokat:

„A női választójoggal kapcsolatos anyag az íróasztal jobb oldalának középső fiókjában van.”

Talán még azt is hozzátette, hogy hajrá.

Fáklyákkal vonuló, a nők szavazati jogáért demonstráló svájci nők 1963-ban, Zürichben – Fotó: Bettmann Archive / Getty Image

Ez a kis epizód jól szemlélteti azt a gigászi küzdelmet, amit haladó gondolkodású svájci nők és férfiak folytattak több mint száz éven keresztül. Hogy megértsük, miért vált közröhejjé a progresszív Európában Svájc esete a női választójoggal, ahhoz 1848-ig kell visszamennünk. Miután egy polgárháborúban a szabadelvű erők leverték a konzervatív katolikus kantonokat, akkor radikálisnak számító, máig hatályban lévő szövetségi alkotmányt fogadtak el. Csakhogy ez az alkotmány – a kor divatjának megfelelően – nem tett említést a nők választójogáról.

Észak-Jemennel és Bangladessel

Sebaj, gondolhatnánk, az idők előrehaladtával csak egy apró kis alkotmánymódosítás kell az ügy érdekében. Csakhogy a svájci alkotmány a sorkötelezettséghez kötötte a választójogot, nők pedig nem lehettek katonák. A svájci semlegesség egyik pillére pedig a harcos semlegesség, ha baj van, nekik kell megvédeniük országukat, ahogy tették ezt 1856-ban, amikor a porosz király akarta magához ragadni az ország egy része fölötti hatalmat.

Ettől persze még nem kellett volna 1971-ig várni – gondoljanak csak bele, Svájc Észak-Jemennel és Bangladessel egy időben adta meg a női választójogot –, de volt itt más is.

Svájc félig közvetlen demokrácia, az alkotmány – amiben ugyebár eredendően nem volt benne a női választójog – módosításához népszavazás kellett. A népszavazást egy baloldali, demokratikus hatalomgyakorlási formának szoktuk tekinteni, Svájcban viszont a közvélemény eléggé konzervatív elveket vallott, ráadásul a férfiaknak kellett volna megszavazniuk a nők hatalomgyakorlásának kiterjesztését. És még egy országos népszavazás is kevés volt, mert a 26 kanton népszavazása is kellett a teljes körű választójoghoz, vagyis a helyi szavazásokban való részvételhez.

Nem volt könnyű. Volt itt petíció, amit 170 ezer nő mellett 78 ezer férfi is aláírt, volt egy Svájcot sötét foltként ábrázoló Európa-térkép, amit Svájc alapításának századik évfordulójára kapott a Szövetségi Tanács. Volt gerillaszavazás, amikor a polgári védelmi szolgálat férfiak és nők számára is kötelező jellegéről tartott népszavazáson 33 nő megjelent a szavazóhelyiségben, és külön urnában, érvénytelenül, de szavazott. (Ez a népszavazás különösen kiverte a biztosítékot a nőszervezeteknél, politikai jogok nélkül nem akartak többletterheket viselni. Ez a népszavazás el is bukott.)

Nők állnak a szavazóhelyiségben a Wallis kantonban lévő Sierre városban 1957-ben, a polgári védelmi szolgálat kötelező jellegéről tartott népszavazáson – Fotó: Jean-Pierre Grisel / RDB / Ullstein Bild / Getty Images

Tehenek az istállóban, nők a konyhában

Így értünk el 1959-hez, az első, nők választójogáról szóló népszavazáshoz, amikor a svájci férfiak 66 százaléka úgy döntött, hogy a nők ne akarjanak beleszólást közösségük ügyeibe. A szövetségi gyűlés egyik képviselője ezidőtájt így kampányolt egy szemtanú szerint: „A tehenek helye az istállóban, a nőké a konyhában van.” Ezt a szégyenteljes népszavazást sztrájkok, tiltakozások sora követte, miközben egyre több kantonban – elsőként a francia nyelvűekben – megszavazták a nők választójogát. Az 1971. február 7-i népszavazásig a 26 kantonból 9 mondott igent, a népszavazás napján pedig további négy.

Egészen széles skálán mozogtak a nők választójogával szembeni érvek, és ma már viccesnek hangzanak, de akkor ezeket halálosan komolyan gondolták, és olyan szervezetek is terjesztették, mint a gyermek, templom, konyha szentháromságában hívő Svájci Nők a Választójog Kiterjesztése Ellen nevű szervezet. A nők részvétele a politikában

  • veszélyezteti a női szolidaritást, a gyermeknevelést, a házimunkát;
  • veszélyes a demokráciára, mert a nők baloldaliak, és hatalomra juttatják a szovjetbérenc kommunistákat;
  • veszélyes, mert majd a pap mondja meg nekik vasárnap az istentiszteleten, hogy kire szavazzanak;
  • agyonnyomja a nők feleségként és anyaként betöltött szerepét;
  • vitát szül az esetleg más politikai véleményen lévő férjjel.

A fenti érvekhez hasonló színvonalú volt a választás plakátanyaga is. Egy poroló nagy, piros NEIN felirattal még ebben a mezőnyben is kirívó, de volt itt cumira szálló légy, szemmel láthatóan idegbeteg, férfias külsejű és öltözködésű nő, anyukáját visszaváró lepusztult, orrát túró kislány. Az igen mellett egy öltönyös, az arcára nemrég rúzsos csókot kapó plakátférfi kampányolt vagy egy csokor virág, amit az igennel szavazó férfiak nyújtanak át képletesen Svájc nőtársadalmának.

Otto Baumberger plakátjai (1920. Basel; 1946. Zürich) – Forrás: Zürcher Hochschule der Künste / Museum für Gestaltung Zürich / Plakatsammlung

Appenzell Innerrhoden 1991-ig ellenállt

A népszavazáson végül 58 százalékos részvétel mellett a férfi választópolgárok 66 százaléka döntött úgy, hogy bevonja a nőket is a hatalomgyakorlásba.

A kantonok többségében 1972-ig lezárultak a helyi népszavazások, volt azonban egy német ajkú kanton, Appenzell Innerrhoden, 16 ezer lakosával Svájcban a legkisebb, ahol csak 1991-ben kapták meg a nők a választójogot, miután néhány nő megnyerte a Svájci Szövetségi Legfelsőbb Bíróságon indított pert. Ez volt az az év, amikortól Appenzell Innerrhoden mellett a Csendes-óceán közepén fekvő Szamoában már nemcsak az európai, hanem a helyi nők is szavazhattak.

Az 1971-es népszavazás utáni első törvényhozó választást ugyanannak az évnek az őszén tartották, és bekerült az első 11 nő a parlamentbe. Amúgy a női választók tömeges megjelenése nem hozott politikai földrengést: ugyanúgy a szociáldemokraták, a liberálisok és a konzervatívok végeztek a többi pártot messze megelőzve az első három helyen, mint négy évvel korábban, amikor még csak a férfiak szavazhattak. A kommunisták pedig, akikhez az ellentábor szerint a nők húznak, a négy évvel korábbi 2,9 százalék helyett már csupán 2,6 százalékot szereztek.

Elisabeth Kopp beiktatása a Szövetségi Tanács tagjává 1984-ben – Fotó: Blick / RDB / Ullstein Bild / Getty Images

A legfőbb hatalomgyakorló testület, a héttagú Szövetségi Tanács első nő tagja az 1984-ben megválasztott Elisabeth Kopp volt. A nők 2010-ben voltak először többségben, jelenleg négy férfi és három nő vezeti Svájcot.

Az igazi egyenjogúság azonban még messze van. Bár 1992 óta már nem veszti el svájci állampolgárságát az a nő, aki külföldivel házasodik, 2013 óta a nők is megtarthatják születési nevüket, a fizetésük – mint a világ oly sok országában – legalább húsz százalékkal férfi társaik mögött kullog.

Források: Oxford Human Rights Hub, Dangerouswomenproject, BBC Stories, BBC On This Day, Helsinki Figyelő