Vida Gábor: A zsarnok bukása utáni első nap a legszebb

Vida Gáborral amikor könyveiről kezdünk el beszélgetni, és előbb-utóbb mindig annál kötünk ki, hogyan élünk, mi, magyarok Erdélyben. Mit mondunk el magunkról, mit hallgatunk el, és mihez kezdünk azokkal, akik ugyanitt élnek, csak más nyelven beszélnek – most már többnyire románul és cigányul, mert a német és zsidó kisebbség eltűnt Romániából. Amikor a Senkiházáról kérdeztem a szerzőt, Vida a maga egyszemélyes transzilvanizmusáról beszélt; aztán az Orbán-rezsim egyre szoruló hurkában arról, hogy miként számolta fel a politikai és anyagi függés az erdélyi magyar értelmiség önállóságát, és hogyan lett a szabadságból fikció.

Közben megjelent új regénye, A bukfenc, amely egy kisvárosi család sorsán keresztül tér vissza a romániai diktatúra utolsó éveihez és a rendszerváltáshoz. Ahhoz a törésponthoz, ahol a szabadulás közös eufóriájából pillanatok alatt lett megélhetési válság, hiperinfláció, újabb etnikai szembenállás és tömeges elvándorlás, miközben a régi hatalom emberei simán átmentették magukat az új világba. Szereplői közben disznót vágnak, szerelmesek, autót bütykölnek, szökést terveznek vagy francia vízumra várnak: a történelmi fordulat következményei ezekben a hétköznapi helyzetekben válnak kézzelfoghatóvá.

Vidával Gáborral arról beszélgettünk a Transtelex podcastjében, hogy miért ismerünk magunkra ma is a diktatúra túlélési trükkjeiben? Mi köti össze a romániai ’89-et a legutóbbi magyarországi politikai fordulattal, és hogyan boldogul egymással egy magyar melós srác meg egy román szekus tiszt lánya akkor, amikor a nagypolitika szerint gyűlölniük kellene egymást?

Kelet-Európa: a falu melletti kisváros

A történet színtere, a határ menti kisváros a szerző szülővárosának, Kisjenőnek a szelleméből épül fel: név nélkül, emlékezetmozaikokból összerakva, de a térség ismerői számára tévedhetetlen pontossággal. Vida prózájában a kisváros nem pusztán díszlet, hanem Kelet-Európa egyetemes metaforája.

„A kelet-európai élet kisvárosban zajlik – fejti ki az író. – Kolozsvár is kisváros, Marosvásárhelyről, Aradról, Váradról nem is beszélve. Egyetlen valódi nagyváros van a környéken, Budapest, de az már egy másik történet. A kisváros az, ahol a főtérről ötszáz métert mész, és máris a falu kertes, udvaros világa vesz körül, tyúkokkal, kutyákkal és a néha betévedő medvékkel.”

„Mindenki ismer mindenkit, mindenki mindent tud a másikról, és legfőképp: mindenki pontosan tudja, mi az, amiről nem szabad beszélni. Ez a mi otthonosságunk.”

Ebben a zárt miliőben él a regénybeli Tamándi család két generációja. Egy működő, egymásra utalt mikroközösséget látunk, amelyet az ellátási hiány és a rendőri önkény keretez. A Tamándi gyerekek más-más utat választanak: Elza egyetemistaként Kolozsvárra kerül, Luca a zöldhatáron át Kanadáig szökik, a sorkatonaságból hazatérő Lorenzo, a főhős pedig otthon marad, és beáll a helyi üzembe.

Vida saját lehetséges életeit osztotta szét közöttük. Elzában az egykori bölcsészkari önmagára ismer, Lorenzóban pedig arra az énjére, aki helyben maradva, kétkezi munkával kereshette volna meg a mindennapit. Ezek az utak nincsenek egymás fölé rendelve: más tapasztalatot adnak ugyanarról a tehetetlenségről, és egyik sem kínál diadalmas megérkezést.

Egy fordulat, amely után nincs visszaút

A kisvárosi mozdulatlanságot az 1989-es forradalom töri meg, az a felfordulás, amelyet a kilencvenes évek elején már sokan csak legyintve, bukfencként emlegettek, arra utalva, hogy bár a világ feje tetejére állt, végül mindenki ugyanoda érkezett vissza. Vida Gábor, bár ezt a szót választotta regénye címéül, határozottan vitatkozik ezzel az elfedő leegyszerűsítéssel.

„Valódi forradalom volt, mert nem lehetett visszalépni oda, ahonnan elindultunk – hangsúlyozza az író. – Lehet a folytatás miatt csalódottnak lenni, de ott embereket lőttek agyon. Az 1989-es felfordulásban az éhséglázadástól a lövöldözésig, a pogromtól a hatalom átmentéséig és a puccsig minden együtt volt. Bármit tett is az új elit, a Ceaușescu-rendszert intézményesen már nem lehetett visszaállítani. A folyó előre megy.”

A cím sokkal inkább a szereplők megélését tükrözi. A regényben visszatérő kérdés, hogy a bukfenc előtt vagy után volt-e jobb, a beköszönő új világ bizonytalanságából fakad. A diktatúrában legalább kiszámítható volt a rossz: ismerték a szabályokat és a határokat. A fordulat után viszont a szabadság mellé rászakadt az emberekre a nyomor, a pénz elértéktelenedése és az intézményes szorongás. A bukfenc éppen annak a lélektanát mutatja meg, hogyan élheti meg valaki kudarcként a saját felszabadulását úgy, hogy közben a diktatúra bukásának történelmi súlya megkérdőjelezhetetlen marad.

Forradalom közben sem állhat le a disznóvágás

A nagypolitika jelszavainál a szereplőket sokkal közvetlenebb dolgok foglalkoztatják: lesz-e ennivaló, mikor vágják a disznót, és mi lesz a szerelemmel. A regénybeli ideggyógyászasszony nyers diagnózisa adja meg az emberi létezés alapszintjét: az ember mindössze enni, inni, szaporodni akar, és persze, valakit meggyötörni. Ez utóbbi a politikai dimenzió, a hatalom maga.

A túlélés centruma a hús és az alkohol. A regény idejét nem az évfordulók, hanem a disznóvágások tagolják. Maga az 1989-es forradalom is a perzselés és a bontás gőzében éri a családot: miközben a tévében Ceaușescu elvtárs szónoklatába belefojtja a szót a tömeg, az udvaron hűl a belsőség, és a munkát nem lehet félbehagyni.

„A román ortodox egyházfő szakrális ünneppé nevezte ki a disznóvágást, a magyar meg alanyi joggá tette a pálinkafőzést – jegyzi meg Vida fanyar iróniával. – Ebben a gasztronómiai térben a két nemzet csodálatosan egymásra talált. Ha nincs áru a boltban, a magyar ember azonnal az evésről kezd beszélni.”

„Ha sül a hús és van pia, a baj nem lehet végzetes. Akkor van forradalom, ha elfogy a sör meg a mics.”

A mindent átitató alkohol sem egyszerű deviancia: a kiszolgáltatottság és az átmenet tompításának rituáléja. A korábbi monolitikus világ helyére lépő káoszban az ivás maradt az egyetlen biztos kapaszkodó.

Románul is történik velünk az élet

Lorenzo és Lavinia szerelme két, elvileg kibékíthetetlen családi hátteret kapcsol össze. A fiú apja egy sérelmeket hordozó, mellőzött magyar mérnök, a lányé viszont aktív Securitate-tiszt. Történetükből könnyen válhatna a nemzetiségi szembenállás sablonos drámája, Vida mégis egy működő, hétköznapi ragaszkodást ír meg, amely átvészeli a diktatúrát és az azt követő zűrzavart.

Ehhez arra volt szükség, hogy a regény lapjain a román szereplők ne karikatúrákként vagy elvont gonosztevőkként létezzenek. Vida régóta elégtelennek tartja azt az erdélyi magyar irodalmi hagyományt, amely úgy írja le ezt a térséget, mintha románok vagy épp romák nem is léteznének benne.

„A magyar gondolkodás a romániai valósággal nem tud mit kezdeni – mondja az író. – Megvannak a sztereotípiák: a szakállas pópa, a juhász meg a gonosz szekus.”

„ Csakhogy a Securitaténak az az ága, amelyik a lakosságot vegzálta, csupán a külső héj volt. A belső mag tájékozott, intelligens tisztekből állt, akik pontosan tudták, mit csinálnak, és a rendszerváltás után zökkenőmentesen levezényelték a nagyprivatizációt. Lavinia apja sem szörnyeteg: művelt tiszt, aki a maga játszmáit játssza a mélyállamban.”

Ugyanez a valóságérzék követelte meg a román vendégszavak beemelését a regénybe. „Vannak fordulatok, amelyeket nem lehet lefordítani magyarra. Románul történnek velünk, és csak románul van stílusértékük. A szerkesztőmmel sokat ritkítottunk rajtuk, hogy a pesti olvasó ne kapjon frászt tőlük, de ami maradt, annak súlya van. Ha ezt kihagyjuk, az irodalom steril, élettelen díszletté válik.”

A forradalom utáni nacionalista hisztéria – élén a marosvásárhelyi fekete márciussal – Vida szerint eltakarta az erdélyi magyarság elől 1989 valódi jelentőségét. A sérelmekre adott reflexszerű válaszok miatt elmaradt a szembenézés, miközben a román film és irodalom azóta is folyamatosan boncolgatja a fordulat ellentmondásait.

A határon túl sem lesz egyszerű

A szabadság kísértése a szökéssel és a határátlépéssel jelenik meg. Luca 1988 nyarán vág neki a zöldhatárnak, és meg sem áll Kanadáig. Vida felidézi a korszak nyers, könyörtelen valóságát: azokat az éveket, amikor a magyar hatóságok a menekülő erdélyi magyarok tízezreit toloncolták vissza egyenesen a román határőrök kezébe. Lucának sikerül az átjutás, de a határok későbbi megnyílása sem hoz automatikus feloldozást.

Lorenzo nem kapja meg a szükséges francia vízumot, mert a nyugati államok a bányászjárások után elrettenve igyekeztek gátat szabni a romániai menekülthullámnak. Lavinia ugyan kijut Párizsba, de a beilleszkedés ott is kegyetlen kultúrsokk: a nyelvtudás kevés, a kinti világ nem kér a kelet-európai nyomorból, a nőt becsapják és kihasználják. Az elvágyódás és a maradás kettősségében mindenki szembesül azzal, hogy a vasfüggöny leomlása nem jelentett egyet az azonnali megérkezéssel.

Ki mondja meg, mire kellünk?

A beszélgetés elkerülhetetlenül megérkezik a mába, és a jelenlegi erdélyi állapotok felé fordul. Vida Gábor megkerülhetetlen diagnózisa szerint a rendszerváltás óta eltelt évtizedek legsúlyosabb vesztesége, hogy az erdélyi magyarság feladta a saját felelősségre épülő, autonóm gondolkodást.

„A magyar államnak száz éve nincs koherens elképzelése arról, hogy mire kell neki az erdélyi magyar – fejti ki Vida. – Döntsék már el Pesten: maradjunk itt ingyen, vagy maradjunk pénzért? Menjünk Budapestre, vagy menjünk Spanyolországba?”

„Az erdélyi magyarság a vidéki Magyarország vidékévé vált. Mindig attól féltünk, hogy a román állam fogja felszámolni a sajtónkat és a nyilvánosságunkat. És ki konfiskálta el a nyilvánosságot a pénzével? A magyar állam. Csináltak jó lapot belőle? Nem. Szabad sajtót nem lehet így csinálni.”

A közösség számszerű fogyása folyamatos, és miközben a budapesti kormányzat által pumpált nemzeti pátosz és a kosztümös nosztalgia átmeneti érzelmi pótlékot nyújt, valódi távlatot nem ad.

Amikor a közelmúlt magyarországi politikai mozgásairól kérdeztük, Vida felidézte: az éjszakai tévézés, az egymás nyakába boruló tömeg látványa kísértetiesen emlékeztette 1989 eufóriájára. Az öröm érthető, de illúziókat nem érdemes táplálni.

„A zsarnok utáni első nap a legszebb – idézi Tacitust. – De a politikától nem szabad azt várni, hogy boldoggá tegyen minket. Az egy másik szakma.”

A bukfenc szereplői sem kapnak garanciát a boldogságra az új rendszertől. Marad a munka, a szerelmek, az étel és az ital, a túlélés makacs rituáléi. A történelem a fejük felett tovább hánykolódik, ők pedig lent, a mindennapok sarában teszik a dolgukat: éppen disznót vágnak.