Az erdélyi szabadságharcos, akit Bem József századossá léptetett elő, miután megtudta, hogy nő
„Szép, dicső és magasztos a férfi-lelkesedés szabadságharczok közepette. De dicsőbb, magasztosabb az, midőn egy nő hősi lelkesedéséről lehet szólani; a midőn egy nő nemcsak lelkesedni tud hona alkotmánya és szabadsága megmentésére, hanem fegyvert is tud karjaiba ragadni a drága, az imádott hazáért. Midőn megkondult a vész harangja, kilépve köréből, megtagadva gyöngéd nemét, oda áll ő is a küzdők közé, rettenthetlen bátorsággal küzdve, járva mindenütt, hova aratni jár a halál angyala.” – Szentkatolnai Bakk Endre: A női honvéd-százados, Történelmi Lapok, 1892
Ez az egyik felvezető Bányai Júlia történetéhez a sok közül, amelyekben mind kiemelik bátorságát, katonai kitüntetéseit, és rácsodálkoznak kora szellemét meghazudtoló kiállására a szabadság eszméi mellett, amelyekért feladta addigi életét, női szerepét, sőt még nevét is, hogy férfiruhában, Sárossy Gyula néven harcolhasson a honvédként többek között Gyulafehérváron, Piskin és Szászfenesen is.
Bányai Júliát az 1848-as forradalom „asszonykapitányaként” emlegetik, és a róla szóló beszámolókban a katonai helytállás mellett legalább ennyire hangsúlyos az a meglepetés is, amelyet egy nő fegyveres szerepvállalása váltott ki a 19. század társadalmában. Bányai Júlia története így nemcsak a szabadságharc egyik rendhagyó életrajza, hanem arról is árulkodik, milyen szűk keretek közé szorult a nők társadalmi mozgástere, és milyen kivételesnek számított az, aki ezeket átlépte.
Bányai Júlia erdélyi származású, a Szeben melletti Vízaknán született 1825-ben egy sóbányász lányaként. 17 évesen Kolozsvárra költöztették, ahol műlovarnőnek tanult, amely tudást később a bécsi nagycirkuszban fellépések formájában kamatoztatta. Időközben összeházasodott Sárossy Gyula ügyvéddel, férje 1848-as halála után pedig az ő neve alatt, magát férfinak álcázva jelentkezett besorozásra.
Ezzel egyébként nem volt egyedül, akkoriban szép számmal jelentkeztek nők is nemzetőrnek, bevonulásuk azonban még a forradalmi napokban sem jöhetett szóba. Amikor kolozsvári honleányok önkéntes felderítő zászlóaljat hoztak létre, Csány László kormánybiztos rendeleti úton oszlatta fel a nőkből álló alakulatot: „A haza nehéz napokon […] a nők fegyveres szolgálatát nem fogadhatja […], a nők ehelyett női foglalkozásokban, mi erejökhöz és nemökhöz méltó, mint például varrásban, mosásban és betegápolásban […] tudnak seregeink mellett a honnak szolgálni.” Mégis fennmaradt jó pár nő neve, akik a tiltás ellenére férfiruhában csatlakoztak a honvédekhez, ilyen Nyáry Mária, Szentpáli Janka, Jagelló Appolonia, Csizmárovits Mária, Pfiffner Paulina és a később operettfőhősként ismertté vált Mária főhadnagy, azaz Lebstück Mária is.
Bányai Júlia katonai pályájának történetét az 1848–49-es szabadságharc erdélyi eseményein keresztül lehet rekonstruálni. A róla szóló beszámolók szerint a Nagyváradon szerveződő 27. honvédzászlóaljhoz csatlakozott, és rövid idő alatt őrmesteri rangig jutott. A piski csatában, 1849 februárjában gránátszilánk sebesítette meg a lábán, ezért Nagyváradra vitték gyógykezelésre. Felépülése után visszatért a harcoló csapatokhoz, és az erdélyi hadjáratban folytatta szolgálatát.
Az egyik legismertebb történet a Gyulafehérvár ostrománál végrehajtott akciójához kapcsolódik. A korabeli, 1892-es életrajzi beszámoló szerint Bányai tíz katonával tért vissza Zalatnára, ahol elfogott tizenkét, élelmiszert szállító szekeret, amelyeket a magyar csapatoknak adott át. Később Gyulafehérvárnál két közkatonával elfogott egy osztrák őrnagyot is, aki rendszeresen kémkedett az ellenségnek. Az akció során Bányai megsebesült, de a beszámoló szerint teljesítményéért hadnaggyá léptették elő.
A szabadságharc utolsó szakaszában is a csapatokkal maradt. A Szászfenes és Gyalu közötti visszavonulásban is részt vett, és fontos szerepe volt a tábori pénztár kimenekítésében. A harcok során ismét megsebesült, a fenesi hídnál a Szamosba zuhant, majd éjszaka kijutott a folyóból, és elérte a magyar csapatokat Zsibón. Helytállásáért főhadnagyi kinevezést kapott.
A fegyverletétel után Bányai Júlia az emigrációt választotta. Törökországba került, ahol Bem József ismerte el szolgálatait, az életrajzi összefoglalók szerint századossá léptette elő, miután tudomást szerzett arról, hogy a férfinak hitt honvédtiszt valójában nő. Később Bányai férjhez ment Matta Edéhez, akivel több helyen éltek, végül Kairóban telepedtek le, ahol fogadót működtettek. Bányai Júlia 1883-ban halt meg Egyiptomban.
Akár a francia Jeanne d’Arc, akár a Disney-meséből ismert Mulan története jutott eszünkbe olvasás közben, ezeket a történeteket a popkultúrában nagyjából ugyanazon értelmezési keretek szerint dolgozták fel. A női főhősök kivételes bátorsága, hazaszeretete és önfeláldozása kerül előtérbe, a társadalmi nemi szerepek áthágása pedig a rendkívüli hősiesség bizonyítékává válik. A történetmesélés gyakran egyértelmű erkölcsi keretet teremt, ahogy itt is, a főhős egy nemes ügy érdekében vállalja a veszélyt, férfiruhát ölt, és olyan képességekről tesz tanúbizonyságot, amelyeket a korabeli társadalom a férfiakhoz kötött.
A hangsúly így a kivételes nő alakjára kerül, aki nem megkérdőjelezi a szabályokat, hanem rendkívüli teljesítményével bizonyítja, hogy azok rá is érvényesek lehetnek. Ennek a történettípusnak egy másik fontos vonása, hogy a nőnek férfiként kell megjelennie ahhoz, hogy olyan cselekvési szabadságot szerezzen, amelyet a saját korának társadalma a nőknek nem ad meg. Hiszen csak így lehetett Bányai Júliából is „asszonykapitány”, a szabadságharc oltárán feláldozva a személyes szabadságát.
