Eltűnt Tompa Gábor rendezése a Budapesti Nemzeti Színház műsoráról, de nem áll össze a hivatalos magyarázat
Amikor mindenki már a 2025-öt lezáró bulira készülődött, szilveszter előtt pár órával egy Facebook-bejegyzés hirtelen felbolygatta a magyar színházi és kulturális közeget. Csáki Judit színikritikus, a Revizor kritikai portál egyik legmeghatározóbb alakja posztjában arról írt, hogy elmaradt Eugène Ionesco A király halódik című darabjának bemutatója a Budapesti Nemzeti Színházban, noha az előadást december 14-re hirdették meg, a próbafolyamat pedig korábban már javában zajlott, és a produkció – Csáki megfogalmazása szerint – „készre volt csinálva”. A bejegyzésben a színikritikus súlyos szakmai állításokat is megfogalmazott, plágiumgyanúról, intézményi döntésekről és több tízmillió forintnyi közpénz sorsáról.
A poszt szerzője név szerint megjelölte a rendezőt, Tompa Gábort, és azt állította: az előadás azért maradt el, mert Tompa rendezése megszólalásig hasonlított egy korábbi, Silviu Purcărete által jegyzett A király halódik-előadásra. A bejegyzés szerint a hasonlóságot nemcsak maga Purcărete rosszallta, hanem az előadás dramaturgja is kifogásolta, és végül Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház igazgatója a botrány elkerülése érdekében levette a produkciót a műsorról.
Csáki Judit azt is írta: több, egymástól független üzenetet kapott a színházon belülről és kívülről is, amelyek mind megerősítették ezt a verziót. Állítása szerint a döntés következményeként „vagy ötvenmillió forint közpénz” ment el egy be nem mutatott előadásra, miközben Tompa Gábor nem vitatkozott, nem cirkuszolt, hanem „hazament”. A kritikus szerint Vidnyánszky Attila ebben a helyzetben „az egyedüli helyes megoldást választotta”, amikor levette a műsorról az előadást.
Bár a bemutatónak két héttel korábban meg kellett volna történnie, és az előadás eltűnése feltehetően már ezt megelőzően is téma volt a szakmában, ez a poszt volt az a pillanat, amikor az ügy kilépett a zárt körű beszélgetésekből, és a botrányt már nem lehetett visszaszorítani.
Egy előadás a hatalom végéről
Eugène Ionesco A király halódik című drámájának alaptörténete egyszerű és kegyetlen. Bérenger király haldoklik, birodalma széthullóban van, az idő kifogy alóla, ő azonban képtelen elfogadni az elmúlást. Kapaszkodik a trónba, a hatalomba, az élet maradék illúzióiba, miközben körülötte minden megszűnik működni. A darab nem csak az uralkodó halálát jeleníti meg, hanem általa az ő teljes világának a végét: az összeomlás egyszerre testi, nyelvi és morális. A beszéd fokozatosan szétesik, a szereplők eltűnnek, a hatalom végül jelentéktelenné válik: a király halála, az emberi lét végpontja elkerülhetetlen. A darab emiatt különösen érzékeny minden olyan közegben, ahol a státusz, a dominancia, az elmúlás és a történelmi felelősség kérdései egyszerre vannak jelen.
Nem véletlen, hogy A király halódik rendezőjeként Tompa Gábor neve eleve súlyt adott a budapesti vállalkozásnak. A kolozsvári színház igazgató-főrendezője pályája egyik első és legnagyobb szakmai áttörését ugyanis szintén egy Ionesco-darabnak köszönhette. 1992. február 14-én mutatták be A kopasz énekesnő című előadást a Kolozsvári Állami Magyar Színházban – egy olyan produkciót, amely mérföldkővé vált nemcsak az erdélyi magyar színjátszás, hanem tágabban a régió színháztörténetében is. Az előadás évtizedeken át repertoáron maradt, nemzetközi turnékon szerepelt, és Tompát az abszurd dráma egyik meghatározó kortárs tolmácsolójaként pozicionálta, aki azóta következetesen és nagy számban rendezett Eugène Ionesco-műveket. Színházi nyelvét a vizuális fegyelem, a letisztult térhasználat és az ontológiai kérdések iránti érzékenység jellemezte ezekben az előadásokban, amik közül összegyűjtöttem párat. Például Jacques vagy a behódolás 2003-as kolozsvári bemutatóját a romániai szakmai szövetség, az UNITER az év legjobb előadása díjára jelölte. De rendezett Tompa Rinocéroszokat 2012-ben a Prágai Nemzeti Színházban, majd 2020-ban a Temesvári Nemzeti Színházban is. 2022-ben a Luxemburgi Nemzeti Színházban állította színpadra A székek című darabot. Ebbe a sorba illeszkedett volna A király halódik is, amelyet a budapesti Nemzeti Színház a 2025/2026-os évad egyik kiemelt produkciójaként hirdetett meg.
Az újabb Ionesco-dráma tehát nem alkalmi választás volt Tompa Gábor részéről, hanem egy több évtizedes alkotói párbeszéd újabb fejezete lett volna. Csáki Judit december 31-i Facebook-posztjában ugyanakkor azt is felvetette: a rendező számára a budapesti Nemzeti Színházban létrejövő bemutató – Vidnyánszky Attila támogatásával – esélyt jelenthetett volna a Kossuth-díjra, amelyet szoros pályatársa, Visky András már korábban megkapott, igaz, nem színházi munkásságáért, hanem a Kitelepítés című regényéért, amelynek sikere azóta elérte a német nyelvterületet is. A poszt egyébként olyasmit fogalmazott meg, ami gyakori beszédtéma volt: szakmai körökben – és azon túl is – régóta nyílt titokként kezelték, hogy Tompa Gábor számára a Kossuth-díj fontos, vágyott szakmai elismerés.
A bejegyzés alatt kibontakozó vita azonban egy másik értelmezést is felszínre hozott. Több hozzászóló szerint nehezen elképzelhető, hogy A király halódik címmel és üzenetével egy ilyen előadás valóban színpadra kerülhetett volna a Budapesti Nemzeti Színházban, különösen négy hónappal az országgyűlési választások előtt. A darab központi témái – a hatalom végessége, az összeomlás elkerülhetetlensége, az uralkodó képtelensége az elmúlás elfogadására – ebben az intézményi és politikai közegben óhatatlanul túlmutattak volna egy „klasszikus” abszurd dráma bemutatásán, és olyan jelentésekkel telítődtek volna, amelyekkel – ahogy azt a vita résztvevői sugallták – talán maga az intézmény sem tudott volna mit kezdeni. Sokan inkább arra fogadtak, hogy a Nemzeti vezetése az utolsó pillanatban észbe kapott, és levette műsoráról a címében is már politikai üzenetként is fölfogható előadást. Tompának azonban korántsem állt szándékában ilyen kulcsban értelmezhető előadást színre vinni, tudtam meg nevüket elhallgatni kívánó forrásaimtól, akik részt vettek a produkcióban.
A meghirdetett előadástól a hallgatásig
Csáki Judit december 31-i posztja után az első lépés az volt, hogy visszanéztem: mit kommunikált addig a Budapesti Nemzeti Színház az előadásról. Ezek alapján A király halódik egyáltalán nem tűnt félkész vállalkozásnak. A színház korábban hírt adott arról, hogy megkezdődtek az olvasópróbák, a produkciót mint a decemberi műsor egyik kiemelt bemutatóját harangozták be, és fotókat is közzétettek a készülő előadás látványvilágáról.
A színház által közzétett képek alapján a látványvilág már ekkor elég markáns körvonalakat öltött. A díszlet makettje egy zárt, súlyos, falakkal tagolt teret mutatott, a jelmeztervek és inspirációs táblák szintén nyilvánosságra kerültek. Ezeken az idős, leépülő test hangsúlya dominált: kerekesszékes figurák, elhasznált, réteges ruhák, kórházi és udvari viseletek határán mozgó textilek voltak.
Az első fennakadásról is nyilvánosan lehetett értesülni: Trill Zsolt lábtörése miatt kilépett az előadásból, és a főszerepet a kolozsvári színész, Szűcs Ervin vette át. Ez önmagában nem rendkívüli helyzet egy próbafolyamat során, és akkoriban semmi nem utalt arra, hogy ez a csere az előadás egészét veszélyeztetné. A próbákon készült fotókon az látszik, hogy intenzíven zajlik a munka.
Ezzel párhuzamosan – a Csáki Judit által felvetett állítások miatt – megnéztem az interneten elérhető felvételeket Silviu Purcărete 2011-es A király halódik-rendezéséről, amelyet a Kolozsvári Állami Magyar Színház is bemutatott egy évvel később, a 2012-es Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztiválon.
Bár teljes előadás nem érhető el, egy videórészletet találtam, hiszen a rendezés az abszurd színház egyik sokat hivatkozott kortárs feldolgozása. A produkció több európai színház – köztük a luxemburgi Théâtre d’Esch és a francia Les Arts et Mouvants – együttműködésében jött létre, és számos nemzetközi fesztiválon is szerepelt.
A Budapesti Nemzeti Színház részéről az előadás ügyében az utolsó hivatalos kommunikáció 2025. december 5-én jelent meg. Ebben a színház szűkszavúan jelezte, hogy a december 12-re meghirdetett bemutató betegség miatt elmarad. Ezt követően az előadás nem szerepelt sem a januári–februári műsortervek között, és újabb tájékoztatás egészen Csáki Judit december 31-i Facebook-posztjáig nem érkezett.
Mit mondtak el az érintettek, és mit nem
Miután a nyilvános kommunikáció alapján összeállt, hogy hogyan jutott el A király halódik a meghirdetett bemutatótól a csendes eltűnésig, elsőként a Budapesti Nemzeti Színházhoz fordultam írásban. A kérdéseim nem voltak bonyolultak: miért maradt el a bemutató, miért nem szerepel az előadás a műsorban, tervezik-e a pótlását, és jelenleg milyen státuszban van a produkció. Jeleztem azt is, hogy a megkeresés nemcsak budapesti, hanem erdélyi szempontból is releváns, hiszen az előadás rendezője és egyik főszereplője is kolozsvári kötődésű alkotó.
Ezzel párhuzamosan felkerestem az előadás dramaturgját, Szabó Rékát. Nem véletlenül: Csáki Judit Facebook-posztja szerint éppen ő volt az egyik jelzője annak, hogy az előadással kapcsolatban „valami nincs rendben”. Ehhez képest a velem folytatott telefonbeszélgetésben teljesen más hangot ütött meg.
Szabó Réka már a beszélgetés elején világossá tette, hogy a Nemzeti Színházzal kötött szerződése titoktartási kötelezettséget ír elő számára, ezért az ügyről nem nyilatkozhat. A hangnem kifejezetten elzárkózó volt: nemcsak a konkrét kérdések elől tért ki, hanem azt is jelezte, hogy megtiltja, hogy bármit leírjak abból, ami a telefonbeszélgetés során elhangzott. Ez azért is hatott különösen, mert tényszerű információt nem közölt azon túl, hogy szerinte ebben az évadban már nem reális A király halódik bemutatása a Nemzetiben, részben a műsorrend összeállításának bonyolultsága miatt. A beszélgetés során az ügyet nyilvánosságra hozó Csáki Judit Facebook-bejegyzését „rosszindulatúnak” minősítette, ugyanakkor hangsúlyozta: szerződéses kötelezettségei miatt az ügy érdemi részéről nem kíván megszólalni. Konkrét állításokat nem cáfolt, és nem is erősített meg; válaszai végig a titoktartás határain belül maradtak.
Ezután az előadás újonnan bevont főszereplőjét, Szűcs Ervint kerestem meg. Szűcs készségesen elmondta, hogyan került a produkcióba Trill Zsolt lábtörése után. Elmondása szerint mindössze két-három napot töltött próbákkal Budapesten, majd visszatért Kolozsvárra. Nem sokkal később értesítették, hogy nem kell többé visszamennie, mert az előadás betegség miatt elmarad. A további kérdésekre már nem kívánt válaszolni. Úgy fogalmazott: olyan kevés időt töltött együtt a csapattal, hogy nem tartaná fairnek, ha pillanatnyi benyomások alapján markáns álláspontot fogalmazna meg.
Két nappal a Nemzeti Színháznak küldött levelem után megérkezett az intézmény hivatalos válasza. A színház kérésére ezt változtatás nélkül, teljes terjedelmében közlöm:
„Tisztelt Szerkesztőség!
Köszönjük megkeresésüket.
Tájékoztatjuk Önöket, hogy Eugène Ionesco A király halódik című előadása a rendező hosszabb ideje tartó és elhúzódó betegsége miatt ebben az évadban várhatóan nem kerül bemutatásra, ezért nem szerepel a Nemzeti Színház rövidtávú műsortervében.
Az előadás pótlása az évad jelenleg ismert menetrendje szerint – a soron következő bemutatók; Túlélő Trallalla, HOBO81, A szívem királynője, A mi kis városunk, Marx tőkéje, valamint a Madách Nemzetközi Színházi Találkozó és a Jelen/Lét Fesztivál – a szezon végéig nem lehetséges.
Amennyiben az előadással kapcsolatban változás történik, arról a szakmai nyilvánosságot a színház hivatalos csatornáin tájékoztatjuk.
A Nemzeti Színház jelen válasza csak változtatás nélkül és teljes terjedelmében hozható nyilvánosságra.”
A válasz több kérdést lezárt, de legalább ugyanannyit nyitva is hagyott. Ezt követően megkerestem a Kolozsvári Állami Magyar Színházat is, jelezve, hogy amennyiben Tompa Gábor szeretné megosztani saját álláspontját az előadás sorsáról, azt beépítem a készülő cikkbe. mindössze két kérdést küldtem neki, az egyik arra vonatkozott, hogy miért vették le műsorról a Nemzetiben, és mit válaszol a Csáki Judit által megfogalmazott plágiumvádra. Rövid időn belül megérkezett a válasz:
„1. Az előadás elmaradásának oka a három héttel a bemutató előtt súlyossá vált betegségem, amellyel már a próbák kezdete óta számolnom kellett, de a napról napra rosszabbodó tünetek lehetetlenné tették a folytatást. Mivel a gyógyuláshoz hosszas kivizsgálás, majd azt követően műtét vált szükségessé, a Nemzeti Színház vezetősége úgy döntött, hogy meghatározatlan időre elhalasztja a bemutatót. (kiemelés tőlem – szerk. megj.) A színházban közben új produkciók előkészületei indultak, ezért nehéz egyeztetni a folytatás időpontját. Közös döntés alapján az előadást Kolozsváron fogjuk létrehozni, itteni szereposztással, és alkalomadtán bemutatjuk a Nemzetiben is. (kiemelés tőlem – szerk. megj.)
2. Közel három héttel a bemutató előtt az előadás korántsem tekinthető véglegesnek, még nagyon sok minden változóban, kialakulóban van, hiszen időben ez a teljes próbafolyamatnak a fele. (kiemelés tőlem – szerk. megj.) Egyetlen színpadi próbánk sem volt, egy próbateremben dolgoztunk jelzésben, a díszletek még el sem készültek. A tér, a díszletek, a jelmezek, a fények meghatározó elemei ennek az előadásnak. Csak akkor lehet – és akkor etikus – véleményt alkotni egy produkcióról, és összehasonlítani bármivel, amikor az végleges formájában a közönség elé kerül, de legalább főpróba-szakaszáig az összes alkotóelemével együtt elkészül.”
Ha a két megszólalást egymás mellé téve vizsgáljuk meg, kiderül, hol találkoznak, és hol csúsznak el egymástól az állítások. A közös pont a betegségre való hivatkozás. Mindkét válasz egyértelműen ezt nevezi meg az előadás elmaradásának okaként. A Nemzeti Színház „hosszabb ideje tartó és elhúzódó betegségről” ír, Tompa Gábor pedig arról, hogy állapota három héttel a bemutató előtt súlyosbodott. Itt azonban már meg is jelenik az első különbség: míg a Nemzeti válasza nem említ konkrét egészségügyi beavatkozást, Tompa levelében már kivizsgálásról és műtétről ír, amelyen – megfogalmazása szerint – időközben át is esett.
Eltérés mutatkozik az időzítés kérdésében is. Tompa Gábor azt írja, hogy az előadást „közel három héttel a bemutató előtt” állították le. Ehhez képest több, nyilvánosan dokumentálható tény mást mutat. Egy hónappal a bemutató előtt – Trill Zsolt lábtörése után – új főszereplő lépett be a produkcióba Szűcs Ervin személyében, ami arra utal, hogy a próbafolyamat ekkor még nagyon is aktív volt. A közönség hivatalos tájékoztatása pedig csak 2025. december 5-én történt meg, vagyis kilenc nappal a december 12-re meghirdetett premier előtt. A három különböző időpont – egy hónappal korábban, három héttel korábban, illetve kilenc nappal korábban – nem fedik egymást, és eltérő képet rajzolnak a leállítás tényleges időrendjéről.
További hangsúlyeltolódás figyelhető meg az előadás készültségi fokának megítélésében. Tompa Gábor válaszában hangsúlyosan szerepel, hogy az előadás „korántsem tekinthető véglegesnek”, nem volt színpadi próba, a díszletek még nem készültek el, és a próbák jelzésben zajlottak egy próbateremben. Ezzel szemben a Nemzeti Színház válasza nem tér ki az előadás művészi állapotára, sem arra, hogy milyen fázisban volt a munka, csupán azt rögzíti, hogy a bemutató az adott évadban nem várható, és műsortervi okok miatt nem pótolható.
Szintén eltér a két megszólalás jövőképe. A Nemzeti Színház válasza zárt: az évadban nem lesz bemutató, esetleges változásról majd a hivatalos csatornákon adnak hírt. Tompa Gábor ezzel szemben konkrét tervet vázol fel: az előadást Kolozsváron kívánják létrehozni, ottani szereposztással, és „alkalomadtán” bemutatni a Nemzetiben is.
Mi lesz a királlyal?
Mire a történetben idáig jutottam, újabb fejleményként megjelent a Revizoron Csáki Judit cikke, amelyben a szerző nemcsak A király halódik ügyére tért vissza, hanem felidézett több, a szakmán belül régóta ismert esetet is, olyan Tompa Gábor rendezéseket, amik más alkotók munkáival mutattak feltűnő hasonlóságot. Akkora mértékben, hogy korántsem lehet csupán inspirációs forrásként felhasznált vagy a kortárs alkotásokban megszokott idézetként átvett motívumokként kezelni azokat. A cikkíró szerint, aki összerakta a képet: az ügy nem elszigetelt epizód, hanem egy hosszabb történet újabb állomása.
Ezzel nagyjából egy időben egy, a Nemzetiben zajló botrányt taglaló névtelen levél is befutott a Transtelex szerkesztőségébe. A borítékot még december közepén adták fel Magyarországon, ám a magyar vagy a román posta lassúsága miatt csak hetekkel később, január elején érkezett meg Kolozsvárra. A levél több, más forrásból már ismert elemet is megerősített, ugyanakkor olyan állításokat is tartalmazott, amelyek hitelességét nem tudtuk független forrásból ellenőrizni.
Voltak azonban benne olyan szempontok is, amelyek valid kérdésfelvetések. A szerző például arra hívta fel a figyelmet, hogy miközben a budapesti bemutató elmaradását betegséggel indokolják, és maga Tompa is azt írta válaszában, hogy műtéten is átesett, december 13-án Kolozsváron Eszenyi Enikő oldalán jelent meg, az Abigél bemutatóján, láthatóan jó erőben.
Egy másik nyilvános adat például az is, hogy a New York-i Román Kulturális Intézet New York január 16-i, a román kultúra napjához kapcsolódó programjában Tompa Gábor fellépése is szerepel. Ez önmagában természetesen nem cáfolja egy korábbi betegség tényét, de tovább árnyalja azt az időrendet és a magyarázatokat, amelyre a hivatalos kommunikáció épül.
Mindez egy olyan alkotó pályájába illeszkedik, aki 1990 óta, vagyis több mint harminchat éve vezeti a Kolozsvári Állami Magyar Színházat. Tompa Gábor hosszú ideig a progresszív, nyitott színházi gondolkodás egyik következetes képviselőjeként volt jelen a szakmában, ám a 2010-es évek második felétől egyre többen érzékeltek elmozdulást ebben a pozícióban. Ennek egyik látványos epizódja volt, amikor a kolozsvári színházban az összeesküvés-elméleteiről ismert, azóta elhunyt Drábik János részvételével terveztek beszélgetőestet – egy ügy, amelyről korábban magam is részletesen írtam.
A király halódik. Szimbolikus előadással jutottunk el oda, hogy a nyilvánosságban fel lehessen tenni azokat a kérdéseket, amelyek Tompa Gábor, a magyar színházi szakma többszörösen elismert, intézményesített „királya” kapcsán már hosszú ideje keringenek a szakmai és nyilvános térben. Kérdések a rendezői módszerekről, hatásokról, határokról, intézményi működésről és felelősségről – amelyek újra és újra felbukkantak, majd valahogy mindig eltűntek, elsimultak, a szőnyeg alá kerültek. A király halódik végül nem a színpadon vált drámává, hanem a nyilvánosságban: ott, ahol hosszú ideig nem volt meg a bátorság, az akarat vagy a nyelv ahhoz, hogy a hatalommal együtt járó felelősségről is beszéljünk.
