Ünnep „az utcák profán zajában”. Mióta állítunk köztéri karácsonyfát?

„Sohasem gondoltuk, hogy az utcák profán zajába be lehet iktatni a karácsonyi hangulat teljes szépségét, amíg a Mindenki karácsonyfája fel nem gyúlt Kolozsvár utcáján is” - írta 1928-ban a Keleti Újság. A városok főterén felállított karácsonyfa ma már olyan természetes, hogy szinte észre sem vesszük az olyan fogyasztás és élményszerzés köré épülő karácsonyi vásárokban, mint amilyen például az idei kolozsvári is. Ebben a cikkben annak jártam utána, hogy hogyan került a polgári lakások ünnepi dísze az utcára és hogyan terjedt el a köztéri karácsonyfa-állítás Erdélyben is.

Valójában a karácsonyfa története a köztereken kezdődött és a feldíszített örökzöld csak később költözött be a lakásokba, hogy az első világháború környékén visszatérjen az amerikai és európai városok tereire. A karácsonyfa a középkori keresztény Európában elterjedt bibliai játékok hátramaradt kelléke. Nick Page a Karácsony – Tradíciók, tények és totális tévhitek című könyvében, amely a Koinónia kiadónál magyarul is megjelent, azt írja, hogy a 14-15. században december 24-én, Ádám és Éva napján a helyi céhek bibliai történeteket dramatizáltak és így eljátszották az első emberpár kiűzetését is a Paradicsomból. Ehhez a decemberben elérhető örökzöld fára almákat és egyebeket aggattak A későbbiekben a színjáték feledésbe merült, de a feldíszített fa megmaradt.

Feljegyzések is fennmaradtak különböző őskarácsonyfákról. Az első ilyen feljegyzés 1510-ből származik Rigából. A történelmi Livónia egyik legfontosabb városában a Feketefejűek Testvérisége nevű kereskedőcéh azt az év végi szokást alakította ki, hogy a fát papírrózsákkal díszítették fel, körbetáncolták és -énekelték, majd felgyújtották. A rigaiak büszkék arra, hogy az övék az első olyan köztéri feldíszített fa, amiről feljegyzés is fennmaradt, és felirattal, illetve szoborral jelölték meg a helyét a városháza előtti téren.

Erdélybe a szászok hozták magukkal a karácsonyfát, ami a 19. század végére már széles körben elterjedt, ahogy arról korábbi cikkünkben már írtunk. Eleinte a karácsonyfa-állítás közösségi akció volt, templomokban és iskolákban történt, és csak fokozatosan költözött be a szász polgárság otthonaiba. Pozsony Ferenc néprajzkutató Az erdélyi szászok jeles napi szokásai című könyvében ír arról, hogy a Szeben megyei Nagykapuson 1837-ben még a templomban állították fel, akárcsak a Brassó melletti Keresztényfalván 1889-ben, amikor az iskolás gyerekek a díszes fa mellett adták elő a karácsonyi műsorukat. A 20. század elején, különösen az első világháború utáni években sok szász faluban az volt a szokás, hogy gyűjtést szerveztek a fa feldíszítésére és a gyermekek megajándékozására.

A jótékony céllal állított közös karácsonyfák ötletére sok példa van Németországban. Nick Page ír arról a karácsonyfáról, amely a németországi Freiburg Szentlélek-kórházában állt 1419-ben és almával, ostyákkal, mézeskaláccsal és valamilyen csillogó anyaggal díszítették fel. Híres Wilhelm Hoffmann weimari könyvkereskedő ötlete is, aki 1815-ben az üzlete előtt állított karácsonyfát, hogy meglepje a szegény gyermekeket. Az első világháború alatti és utáni válságos években különösen nagy igény volt a hasonló szociális intézkedésekre. Közismert Alexander Wessel evangélikus lelkész kezdeményezése, aki 1924-ben szintén Weimarban, a múzeum lépcsőire állított „mindenki karácsonyfáját”. Érdekesség, hogy az 1930-as évekre Budapesten is a nemzeti múzeum vált az akkorra már elterjedt mozgalom központi helyszínévé.

A „mindenki karácsonyfája” mégsem Németországból, hanem amerikai közvetítéssel érkezett Magyarországra és Erdélybe is.

„Amerika termelte ki magából a mindenki karácsonyfája gondolatát. Mikor a szeretet melege kilép a családi kör és otthon meghitt ségéből, zugó népáradatu világvárosok körútjaira, fényes térségeire, ez a szeretet keresi az embert, akinek talán nincs meleg otthona és annyi lélekmelege, hogy a hétköznapok ridegségéből kiemelkedni tudna. A mindenki karácsonyfáját körülállják a szegények, hajléktalanok és otthontalanok. A mindenki karácsonyfája mindenkié, mert a szeretet is önzés, mihelyt nem a mindenkié”

– írta Trefán Leonárd erdélyi ferences szerzetes 1933-ban a Keleti Újságban.

A „mindenki karácsonyfája” mozgalomra akkor figyeltem fel, amikor az Erdélyi Audiovizuális Archívum még 2017-ben kiállítást szervezett kolozsváriaktól gyűjtött, karácsonyhoz kapcsolódó archív fotókból, 100 év karácsony. Kolozsvári képtörténetek a 20. századból címmel. Ezek között volt egy képeslap is, ami az egyik első kolozsvári köztéri karácsonyfát ábrázolta.

A „mindenki karácsonyfája” a női jogokért küzdő katolikus politikus és szerzetes Slachta Margit kezdeményezésére terjedt el Magyarországon, majd több bánsági és erdélyi városban is, ahol a Szociális Missziótársulat helyi szervezetei bonyolították le az adománygyűjtést, a fák felállítását és az ajándékok szétosztását a rászorulók között. Bár részleteket nem közölnek, több erdélyi lap is utal arra az 1920-as évek végén, hogy a „mindenki karácsonyfája” szokása Amerikából származik. A Magyar Nemzeti Múzeum honlapján megjelent ismeretterjesztő írás szerint ekkoriban már Európában is volt rá példa, de Slachta Margit valóban 1927-es kanadai, illetve amerikai körútjáról hazatérve kezdeményezte a mozgalmat.

Az amerikai köztéri karácsonyfák egyébként nem csak a jótékonykodással, hanem a technológiai fejlődéssel is összekapcsolódtak, ugyanis villanyégőkkel díszítették fel őket. A New York-i Madison Square Parkban 1912 decemberében állított karácsonyfát tartják legelsőként számon. A helyi polgári elit német származású tagja, Emilie D. Lee Herreshoff kereste meg a város vezetését az ötlettel, hogy állítsanak fel egy nagy közös fát, különösen azoknak, akik nem engedhetik meg maguknak, hogy saját fenyőt vásároljanak. A polgármester rábólintott, a 18 méter magas fenyőt adományként kapták, a szállítás költségeit szintén, a fényekről pedig az Edison cég gondoskodott, amelynek valószínűleg kapóra jött a reklámfelület az új világítástechnika népszerűsítésére. A közös karácsonyfa hatalmas sikert aratott, máig kitartó hagyománnyá vált és más amerikai városokban is megismételték már a következő évben.

1928-ban Kolozsváron is égőkkel díszítették fel az első köztéri karácsonyfákat. A Keleti Újság tudósítása szerint öt helyen állították fel a „mindenki karácsonyfáját”: a főtéri Mátyás-szobor előtt, az elmegyógyintézet előtt, a Szent Péter-templom előtt, a pályaudvarnál és Monostoron – ami akkor persze még nem azt a tömbháznegyedet jelentette, mint ma, hanem kertes házakból állt. A karácsonyfa-mozgalom kolozsvári szervezője a későbbi katolikus nőszövetségi elnök, gróf Bethlen Györgyné Jósika Paula volt a szociális missziós nővérek, illetve a nővédelmi egylet segítségével. A beszámoló szerint angyalkákkal, csillogó ezüst és aranyszálakkal és „szentjánosbogárka nagyságú villanylámpácskákkal” díszítették fel az öt karácsonyfát, délután pedig „foszlós kalácsot, cukorkákat, aranyos diókat, piros almákat, mákos és diós patkót” osztottak szét az összegyűltek között.

De kik is voltak a mozgalom mögött álló szociális missziós nővérek? A Szociális Misszió Társulatot Farkas Edith alapította 1908-ban, ez volt az első magyar alapítású női szerzeteskongregáció, amelynek kiemelt célja közé tartozott a nővédelem. Az 1910-es években több erdélyi városban működött, 1917-ben regionális, erdélyi szervezete is alakult, amely az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása után is tovább élt, 1923-ban pedig a nővérek a Slachta Margit vezetésével Budapesten megalakult Szociális Testvérek Társaságához csatlakoztak, igaz, nem hivatalosan, mert a határon átnyúló szervezeti egységet az akkori romániai törvények nem tették lehetővé.

A 20-as évek végén több város lapja számol be „mindenki karácsonyfájáról”. A Déli Hírlap például 1929-ben azt írta, hogy „Romániában Temesvár az első város, ahol karácsony estéjén felgyul a Mindenki karácsonyfájának gyertyája”, bár előző évben már Kolozsváron, sőt, az Erdélyi Hírlap szerint Aradon is volt hasonló akció. „A szabadban állítanak föl karácsonyfákat, azokon gyertyák égnek, az ágakon és a fák alatt pedig sütemény, gyümölcs és más ennivaló lesz. Ehhez a karácsonyfához járulhat mindenki, akinek nincsen karácsonyfája, akinek nincsen senkije” – számol be a temesvári lap. A cikkből kiderül, hogy három téren állítanak karácsonyfát, és karácsony estéjén „kicsiny ünnepélyeket” és ajándékosztást szerveznek. Az ajándékokat előzőleg adományokból gyűjtötték össze.

1929-ben Aradon is állítottak mindenki karácsonyfáját, szintén a Szociális Misszió Társulat kezdeményezésére. „A Mindenki Karácsonyfája nem csupán a szegényeké, hanem mindenkié. Akinek hiányzik az otthon melege, akinek otthonában nem sugárzik a krisztusi szeretet fénye, azok számára állítjuk fel a Mindenki Karácsonyfáját. Nem az ajándékosztás a lényege ennek a mozgalomnak, hanem az egyedülálló, az élet által elsodort, elkeseredett emberek számára akarjuk megadni a vigaszt, meleg szivet, érző lelket óhajtunk önteni mindenkibe a szentestén” – mondta az Erdélyi Hírlapnak Steinitzer Jenny, az aradi Szociális Misszió Társulat helyettes elnöknője. A cikkből az is kiderül, hogy magyar, román és német nyelvű karácsonyi dalokból állt a műsor.

Ugyanebben az évben a kolozsvári Ellenzék marosvásárhelyi tudósítója számolt be a következőkről: „A város négy sarkán, ahol a legnagyobb a szükség és legégetőbb a nyomor, ahol az ínség még a karácsonyfa ágait is kénytelen felfüteni, áll a »Mindenki karácsonyfája«. Rajta alma, dió, csillogófényű viaszgyertya. Szépséges úrasszonyok osztják körül a jószivüek szeretetadományát, apró csomagokban édességet, süteményt, gyümölcsöt”.

Az Arcanum és a Digitéka újságadatbázisait böngészve úgy tűnik, hogy a második világháborúig vissza-visszatért a „mindenki karácsonyfája” az erdélyi városokban. Petrozsényben például 1935-ben állítottak ilyet Dr. Moga Ionel polgármester kezdeményezésére. A Petrozsényi Újság elismeri, hogy sokan gyönyörködnek benne, „a színes lámpákban és az ünnepélyes hangulatban”, mégis „paródiának” nevezi. „A fa előtt néhány néző volt, dicsérte a gondolatot, mely Európa minden nagyobb városában megszokott valami, de a fára cukorka illik s előtte nagy üstökben forr a tea, kolbász s halomba rakva van a kalács, melyből minden szegénynek jut s így nyer jelentőséget a »Mindenki karácsonyfája«... De egy karácsonyfa, mely csak a szemnek van… bocsánatot kérek… nem tölti be a hivatását, még akkor sem… ha az »mindenkié«... A gondolat szép volt, de alá kellett volna támasztani egy kis pénzzel a városi kasszából, annyi csak akadt volna ott is, hogy az akció rendeltetésének megfeleljen…” – rótta fel a cikk szerzője.

Az 1940-ben Magyarországhoz visszacsatolt területeken a „felszabadulás” euforikus-romantikus hangvételű narratívájába illesztették a lapok a „mindenki karácsonyfája” mozgalmat, és a korábbi szociális üzenetet több cikkben a nemzeti érzelmek hangsúlyozása egészíti ki. „A csíkszeredai határvadász kaszárnya és vasúti állomás előtt hatalmas, nemzetiszínbe öltöztetett fenyők hirdették az első szabad székely karácsonyt. A csíkszeredai határvadászok, alföldi és székely fiuk oszlopba állva várták a karácsonyfa színes villanykörtéinek kigyulását. Vigyázzba merevedtek a honvédek s a hires Mikó-vár udvarán 22 sötét karácsony után felhangzott a magyar himnusz” – írta a sepsiszentgyörgyi Székely Nép. Az is kiderül a cikkből, hogy a honvédek ajándékcsomagot kaptak, a városházán pedig Szász Gerő polgármester és a jótékony célú egyesületek „mindenki karácsonyfája” alatt élelmiszert és ruhát osztottak a szegényeknek.

A visszacsatolt területeken élő rászorulók külön célcsoportot jelentettek a második világháború alatti karácsonyi jótékonysági akciókban. A Székely Nép 1942-ben arról írt, hogy Budapesten „székely karácsonyfát” állítottak. „Legszebb volt azonban talán mindegyik között az a »mindenki karácsonyfája«, amelyet a főváros állÍtott fel a Pesten élő székely leányok számára, akik egyre nagyobb számban érkeznek a fővárosba, hogy itt munkát, elhelyezkedést találjanak. A székely karácsonyfának nemcsak pazar fénye szárnyalta túl a többit, hanem az ajándékoknak az értéke, melyet ugyancsak a főváros szállított a karácsonyfa alá. Két teherautón hozták a karácsonyi ajándékcsomagokat a karácsonyfához és osztották szét a körbeálló százötven székely leány között. Megható, szivbemarkoló jelenet volt, amikor a leánykák ajkán felhangzott a Székely Himnusz s szállt az egek felé könnyes, bágyadt, véres szárnyakon” – lelkesedett a lap újságírója.

Hasonló jellegű akciókat egyébként a második világháború időszakában a Kárpátoktól délre is szerveztek, 1941-ben például az észak-erdélyi menekülteknek állítottak karácsonyfát Bukarestben, a Cantacuzino-palotában. Ekkoriban már az ortodox családoknál is elterjedt volt a karácsonyfaállítás, amit még Hohenzollern-Sigmaringen Károly, azaz I. Károly király hozott magával Németországból. Bár a román korabeli lapok sokszor vitatták, hogy jó-e importálni ezt a katolikusokhoz és evangélikusokhoz köthető szokást, a két világháború között Bukarestben is megszokottá vált, hogy iskolákban vagy más intézményekben is karácsonyfát állítsanak és ajándékokat osztogassanak a rászoruló gyermekeknek.

A „mindenki karácsonyfája” mozgalomról az 1950-es években már elavult, a szegényeket megalázó kapitalista szokásként ír a magyarországi és az erdélyi magyar sajtó. „A szegényeknek rendezett karácsony, esztendőről esztendőre, csak az ünnep beköszöntéséig tartott. Az előkelőségek akkorra felhagytak a ceremóniákkal, megkönnyebbült lélekkel visszavonultak családjuk körébe, a villákba és palotákba” – írta például Vadász Ferenc a Népszabadságban 1959-ben. Visszatérő motívum a cikkekben azt is, hogy felépült a társadalom, amelyben senkinek nincs szüksége alamizsnára és mindenkinek telik saját karácsonyfára… vagy télifára, a későbbi hivatalos elnevezés szerint. A köztéri vagy gyárakban, intézményekben felállított közös feldíszített fa viszont maradt, ahogy a gyermekek megajándékozásának szokása is. Kolozsváron például az 1970-es évek elején a Széchenyi-téren felépített Gyermekvárosban nem csak óriási karton-Télapót állítottak fel, hanem égősorokkal feldíszített fát is.