„Mindenki azt kérdezi, mikor lesz gyerek. Senki nem kérdezi, miből” – akarnak-e gyereket az erdélyi fiatalok?

A Hozz a világra még egy magyart mozgalom videója néhány éve, pontosabban 2018-ban futott végig a közéleten, harsány és szélsőséges üzeneteivel pedig sokaknak máig emlékezetes maradt. Azt sugallta, hogy aki ma nem vállal gyereket, valójában csak a saját kényelmét félti, és a „Küzdesz a tengerimalacok boldogságáért, de nem zavar az abortusz?” típusú mondatokkal próbált lelkiismeret-furdalást kelteni. Budaházy Edda, a mozgalom alapítója szerint a felnőtté válás mércéje a gyermekvállalás, a mai generáció pedig „a kényelem oltárán feláldozta a nemzetet”.

A videó szélsőséges és leegyszerűsítő üzenetei után érdemes kicsit lejjebb venni a hangerőt, és megnézni, hogyan gondolkodnak erről azok, akiket legtöbbször megszólítanak: a húszas éveik elején járó fiatalok. Az egyáltalán nem reprezentatívnak minősülő kutatásunkban kilenc erdélyi fiatallal beszélgettünk a gyerekvállalásról. Tamás, Iza, Karola, Bence, Zsófi, Adolf, Balázs, Hanna és Heni különböző egyetemi szakokon tanultak, különböző utakon járnak, mégis nagyon hasonló élethelyzetben vannak. Mindannyian erdélyiek, többnyire Kolozsvár a bázisuk, kivéve Izát, aki nemrég költözött a román fővárosba, Bukarestbe. Mindannyian jártak egyetemre, közülük páran most végzik a mesterképzést, szakmájukat tekintve pedig van köztük újságíró, szoftverfejlesztő, zenész, eladási ügynök és közösségimédia-marketinges is.

Szingliket, párkapcsolatban élőket és egy nemrég házasodott pár egyik tagját is megkérdeztük arról, hogyan látják ők a gyermekvállalást, a felelősséget, amit egy kapcsolatban meg kell osztani, a támogatási rendszert, amelyre szükségük lenne ahhoz, hogy merjenek dönteni. És azt is, hogy a saját környezetükben mennyire reális ma gyereket vállalni: egy olyan régióban, ahol a hagyományok, a gazdasági kihívások és a modern élet tempója folyamatosan egymásnak feszülnek.

Egyébként az erdélyi fiatalokkal beszélgettünk már több témáról is: például arról, hogyan jutnak munkahelyhez, hogyan próbálnak lakást szerezni, mit gondolnak a lakhatási problémákról. Megnéztük azt is, hogyan boldogulnak a munkahelyi hierarchiában, miért érzik magukat koravénnek és kimerültnek, hogyan görgetik a TikTokot iránymutatásért, vagy hogy miként lavíroznak az online randizás ingoványos terepén.

Népességfogyás és gyerekvállalás

Már 2007-ben is komoly aggodalmat keltett Európában, hogy a fiatalok egyre kevésbé vállalnak gyereket: a kontinensen az emberek átlagéletkora megnőtt, kevesebbet dolgoznak, és jóval kevesebb gyermek születik, mint amennyi a népesség fenntartásához szükséges lenne. A korabeli elemzések arról szóltak, hogy az EU átlagos termékenységi rátája 1,5 körül mozog, messze elmaradva a 2,1-es szinttől, amely megakadályozná a népességfogyást. Az Eurostat legfrissebb adatai szerint 2023-ban ez az arány tovább csökkent, pontosabban 1,38-ra. Az uniós országok között Bulgáriában volt a legmagasabb a termékenység (1,81), ezt követte Franciaország (1,66) és Magyarország (1,55), de Románia is az élmezőnyben van (1,54). A legalacsonyabb értékeket Máltán (1,06), Spanyolországban (1,12) és Litvániában (1,18) mérték.

A szakértők akkor arról beszéltek, hogy Európa már demográfiai csapdába került: ahol a születésszám évtizedekkel korábban kezdett csökkenni, ott ma már egyszerűen nincsen elég nő a termékeny korosztályban ahhoz, hogy a trendet visszafordítsák. A helyzetet tovább bonyolította az is, hogy a fiatalok és a képzettebb rétegek jellemzően elhagyják a hanyatló térségeket, így egyes régiók elöregednek, mások pedig az elvándorlással küszködnek. Akkoriban arról folyt a vita, hogy a fokozódó nyugdíjterhekhez hogyan lehet alkalmazkodni: dolgozzanak tovább az emberek, fogadjon be több bevándorlót Európa, vagy próbáljon meg újra több gyermek vállalására ösztönözni? Nem mellesleg ezek mind olyan kérdések, amelyek mai napig relevánsak. A válasz azonban egyik esetben sem kínált gyors megoldást, és egyre inkább látszott, hogy a családpolitikai intézkedések csak hosszú távon fejthetik ki hatásukat.

Amíg a döntéshozók a számokkal és folyamatokkal foglalkoztak, és foglalkoznak ma is, addig a gyermekvállalás kérdése az egyének szintjén egészen másként jelenik meg. A gyerekvállalás mindenkinek mást jelent, és a kilenc megszólaló válaszaiból is sokszínű, gyakran ellentmondásos érzelmi térkép rajzolódik ki. Akadt, aki elsőre ijesztőnek érezte a gondolatot, Balázsnak a gyerekvállalás hallatán rögtön az elköteleződés jut eszébe, Heni pedig elsősorban a felelősségre és a szorongásra gondol, de a kiteljesedés lehetőségét is látja benne.

Másoknál inkább a távolság érzése dominál. Hanna például úgy érzi, még túl fiatal ehhez, nem aktuális nála a téma, semmilyen meghatározó érzés nem kapcsolódik hozzá, és egyelőre rengeteg más dolog tölti ki az életét. Zsófinak a gyerekvállalás leginkább a szorongás különböző rétegeit hívja elő: felelősség, lakhatási nehézségek, transzgenerációs traumák, iskolai bántalmazás, a közösségi médiában látható influenszergyerekek világa.

De ez a szorongás nem állandó, vannak olyan helyzetek, amikor egyszerűen eltűnnek a kételyei: például nemrég a négyéves unokatestvére magyarázta el neki, hogy a dínók valójában kedves lények, csak nekünk is kedvesnek kell lennünk velük. „Ennek tudatában könnyebb nem szorongani” – tette hozzá Zsófi.

Akadtak olyanok is, akik lelkesedéssel beszéltek a témáról. Iza például izgatott lesz, amikor a gyerekvállalásra gondol, és szerinte ő készen áll az anyaságra, ha úgy alakul. Bence gyönyörű dolognak tartja a gyermekvállalást, de kettős érzései vannak neki is. Szerinte sokan úgy gondolják, hogy az egyetlen oka az életnek a fajfenntartás, és habár nem ért egyet ezzel a kijelentéssel, érti, hogy honnan jön a gondolat.

Amikor arról kérdeztük a huszonéveseket, mit jelent számukra most, a jelenlegi élethelyzetükben a gyermekvállalás, a kép hasonlóan árnyalt maradt. A legtöbben úgy érzik, egyelőre nem adottak a feltételek. Iza például azt mondja, az egyetem és a teljes munkaidő együtt lehetetlenné tenné az egészet, ráadásul a családi segítség nélkül még több akadályba ütközne. Hanna is úgy érzi, hogy mentálisan és anyagilag sincs ott, ahol egy ilyen döntéshez lennie kellene. Tíz éve még azt hitte, a húszas évei közepére anya lesz, ma viszont ez elképzelhetetlenül távolinak tűnik. Zsófi szerint a gyerekvállalás egyszerre ijesztő és izgalmas, olyan felelősség, amelyhez nem tudja, fel lehet-e valaha teljesen nőni. Abban viszont biztos, hogy rengeteg dolgot kell még elintéznie, mielőtt készen állna rá.

Hasonló gondolatokat fogalmazott meg Bence és Balázs is: szerintük biztos megélhetés, stabil munka és lakhatás nélkül nem érdemes belevágni. Mindketten úgy érzik, a jelenlegi életkörülményeik – az egyetemi lét, a karrier korai szakasza – egyszerűen nem alkalmasak erre. Karola is úgy látja, hogy a mostani helyzetében nehéz lenne gyereket vállalni, de egyúttal abban reménykedik, hogy fél év múlva már talán tudna biztosítani olyan alapokat, amelyekkel elindulhatna ezen az úton.

Adolf például csak akkor szeretne gyereket, ha már megteremtette azt az érzelmi, mentális és anyagi stabilitást, amit elegendőnek érez. Tervei között szerepel egy kertes ház is, ahol közösen akár a reggeli rántottához is ki lehet menni a kertbe hagymát húzni és paradicsomot szedni. Heni erősebben fogalmazott: a gyermekvállalás jelenleg sem érzelmileg, sem egzisztenciálisan nem lehetséges számára, és ha most mégis bekövetkezne, úgy érzi, teljesen megakasztaná az életét.

Biztonság és bizonytalanság

A stabilitás kérdése ma talán fontosabb tényezője a gyermekvállalásnak, mint bármikor az elmúlt évtizedekben. A fiatalok jelentős része már a gyermekvállalás gondolatától is szorong, nem feltétlenül a gyereknevelés mindennapi kihívásai, sokkal inkább a körülmények kiszámíthatatlansága miatt. A válaszokból szinte azonnal kirajzolódott, hogy a huszonévesek jövővel kapcsolatos bizonytalanságát elsősorban az anyagi háttér ingatagsága, a lakhatási nehézségek és a munkaerőpiac töredezettsége táplálja. Tamás például úgy érzi, hogy a megélhetés és a lakhatás jelenti a legnagyobb kockázatot, és arról is beszélt, hogy pár nélkül még inkább kilátástalannak látja a kérdést. Izának szintén az anyagi háttér a döntő: úgy gondolja, a gyerek érkezése akkor lenne elképzelhető, ha biztos lenne abban, hogy mindent megadhat neki.

Mások inkább tágabb, társadalmi szintű folyamatok miatt aggódnak: Hanna például attól tart, hogy a világ olyan irányba halad, amelyben a gyerekek túl hamar és túl intenzíven vannak kitéve a technológiának és az online térnek, Zsófi a lakás- és árdrágulást, valamint a társadalmi érzékenység hiányát említi, Heni pedig a globális tendenciák – klímaválság, szélsőségek térnyerése – miatt érez egzisztenciális félelmet.

A bizonytalanság azonban nemcsak egyéni érzések formájában jelenik meg, hanem mérhető módon is. Tanulmányok sora mutatja, hogy nem elég egy állás, hiszen annak stabilitása legalább ilyen fontos. A rugalmas szerződések és a projektalapú foglalkoztatás olyan mértékű kiszolgáltatottságot hoz létre, ami közvetlenül csökkenti a gyerekvállalási kedvet. A bizonytalan munkaviszonyok – különösen a nőknél a tartós ideiglenesség, férfiaknál a munkanélküliség – jelentősen késleltethetik az első gyerek érkezését. A 2008-as gazdasági válság után a fiatalok egyre inkább kockázatos foglalkoztatási formákba sodródtak, ami hosszú távon halasztotta a családalapítást.

A biztonság hiánya nemcsak pénzügyi értelemben hat: a gazdasági visszaesések idején rendre csökken a születésszám, és sokszor még akkor sem áll vissza, amikor a gazdaság már helyre billent. A bizonytalanság érzete tehát sokkal tartósabban él a társadalomban, mint az objektív mutatók. A fiatalok jelentős része úgy érzi, hogy még a stabil foglalkoztatás sem garantálja a jövőt, Kanadától egészen Európáig rengeteg országban a negyvenes éveik előtt járók majdnem fele attól tart, bármikor elveszítheti megélhetését. A félelem pedig, ahogy a kutatók fogalmaznak, önmagában is késlelteti a gyermekvállalást.

Amikor arról kérdeztem őket, szerintük miért halasztják ma sokan a gyerekvállalást, szinte mindenki a pénzre és a lakhatásra utalt.

Tamás ezt kiegészítette azzal, hogy a fiatalok sokszor addig halogatják, míg már késő lesz. Iza azt mondta, a többség előbb utazni és élményeket gyűjteni akar, Hanna a kapcsolatok törékenységét és a karrierépítés elsődlegességét emelte ki. Zsófi szerint pedig ma sokkal hosszabb ideig tart eljutni a stabil felnőtt lét feltételeihez. Abban azonban mindenki egyetértett, hogy a fiataloknak az anyagi stabilitás ma jóval később jön el, mint korábbi generációknál.

Társadalmi nyomás és stigma

A fiatalok többsége ma már jóval árnyaltabban viszonyul a gyermekvállaláshoz, mint korábbi generációk. Bár a családi és társadalmi közeg még mindig jelen van a döntések hátterében, a nyomás ma már sokkal többféle formában bukkan fel, és gyakran ellentmondásos érzelmeket kelt.

Tamás például azt mesélte, hogy a székely közösségben továbbra is erős az elvárás: illik gyereket vállalni, illik „unokát adni”, és sokszor nincs kérdés, ez a dolgok rendje.

Mégis azt látja, hogy a fiatalok egyre inkább a karrier és az anyagi biztonság felé fordulnak, a gyermek pedig lassan inkább egyfajta „luxuscikké” válik, amit csak stabil háttérrel lehet vállalni. Másokhoz hasonlóan ő is összehasonlítja magát másokkal: miközben volt osztálytársai már házasok és szülők is, ő még tanul, és számolgatja a pénzt a hónap végén, hátha elég lesz.

Izánál a nyomás inkább otthonról érkezik. A szülei részéről érez elvárást, de ez számára nem feltétlenül negatív, mivel ő maga is el tudná képzelni magát anyaként, nem éli meg teherként a családi célzást.

Hanna ezzel szemben szinte alig tapasztal külső nyomást. Időnként a rokonok megkérdezik, „na, mikor jön a baba?”, de a beszélgetések gyorsan lezárulnak. Ő inkább belső, finom fajta késztetést érez: szépnek gondolja a fiatal anyaságot, de tudja, hogy önmagában a fiatalság nem elég, és túl sok minden hiányzik még ahhoz, hogy ez valódi opció legyen.

Zsófi két, egymásnak ellentmondó irányból érzékeli a nyomást. A családi oldalon, főleg a nagyszülők „megkérdezik, hogy megy az egyetem, milyen a munka, mi a helyzet a fiúkkal. És ha már itt tartunk, ugye tudom, hogy amikor anyukám ennyi idős volt, én már meg voltam születve.” A társadalmi nyomást is érzi, és feltette az egyik nagy kérdést:

„Tényleg akarok gyereket szülni egy olyan világban, ahol vannak pártok, amelyek erre építenek kampányt, és ahol közösségek hunynak szemet afelett, hogy gyerekekkel élnek vissza évtizedeken keresztül?”

Ebben a légkörben néha úgy érzi, mintha önzőség lenne gyereket vállalni egy ennyire bizonytalan világban.

Bence a nagyszülők noszogatásán kívül nem igazán tapasztal nyomást, társadalmilag pedig végképp nem. Karola egyáltalán nem érzi a környezet befolyását, Adolf és Balázs viszont inkább belső, önmaguk felé irányuló elvárást élnek meg: mindketten szeretnék, ha fiatalon válhatnának szülővé, és néha elgondolkodnak azon, hogy a szüleik az ő korukban már „túl voltak ezen.”

Ha van gyerek, ha nincs gyerek, az valakinek biztosan nem jó

A vélemények alapján a társadalmi stigma mindkét irányban létezik: megjelenik a korai gyermekvállalással, a késői szüléssel, de még a gyermektelenséggel kapcsolatban is. Tamás szerint sok közösségben a „tökéletes családi élet” számít elfogadhatónak és normálisnak, és bárki, aki ettől eltér, könnyen célponttá válik. Ha nincs gyerek, az baj; ha van, de nem elég jó, nem elég ügyes, az is baj.

Hanna hasonló kettősséget lát: aki túl fiatalon szül, azt felelőtlennek bélyegzik; aki tudatosan vállalja a gyermektelenséget, azt önzőnek tartják. Külön stigmává vált az is, ha valaki gyerek helyett inkább kutyát, macskát vagy más állatot tart.

Zsófi szerint úgy tűnik, mintha a társadalmi polarizáció ebben a témában is szélsőségeket szült volna. Az egyik oldalon a tradicionális feleségszerep (trad wife) kultusza jelenik meg, ami a folyamatos gyermekvállalást idealizálja, a másikon pedig a tudatos gyermektelenséget túlhangsúlyozó, karrierközpontú életstílus, amit gyakran ugyanolyan mértékben ítélkezve kezelnek. A kettő között nehéz egészséges középutat találni.

Adolf arról mesélt, hogy a családalapítás halogatását a helyi közösségek nem nézik jó szemmel, mintha lenne egy láthatatlan határidő, ameddig „illik”, vagy éppen muszáj megfelelni. Balázs úgy érzi, a fiatalok között már sokkal elfogadóbb a légkör, de az idősebb generációban továbbra is él egyfajta megvetés azok felé, akik tudatosan választják a gyermektelenséget. Heni ezt még konkrétabban fogalmazza meg: szerinte sok idős embernek a gyermektelenség szinte érthetetlen vagy egyenesen elfogadhatatlan döntés, mintha egy nő életének „legfőbb funkciója” kizárólag az anyaság lenne.

Meddőség, termékenység, és a tudás, ami (még mindig) hiányzik

Amikor a termékenységről kérdeztem a huszonéveseket, gyorsan kiderült, hogy a legtöbben ösztönből vagy félinformációkból tájékozódnak. A tudásuk sokszor esetleges: valaki a saját egészségi kérdései miatt igyekszik utánanézni a működésének, mások pedig csak akkor kezdtek el böngészni, amikor egy-egy ijesztő vagy kényes helyzet rájuk hozta a frászt.

A legtöbben az internetet említették elsődleges forrásként, de sokan hozzátették, hogy hiába van rengeteg tartalom, abból kevés megbízható. Volt, aki kifejezetten orvosi oldalakat keres, más ismeretterjesztő videókat néz, és vannak olyanok, akik szülőktől vagy nőgyógyásztól igyekeznek információhoz jutni, de nem rendszeresen. A férfiak közül többen egyenesen úgy fogalmaztak: fogalmuk sincs arról, milyen a nemzőképességük, és igazából még nem is nagyon gondolkodtak rajta. A nők viszont többnyire úgy érzik, legalább alapszinten tisztában vannak a reproduktív egészségükkel, még ha nem is tartják elegendőnek a tudásukat.

A szakemberekkel való konzultálás, találkozás élménye is nagy szórást mutatott: néhányan már beszéltek nőgyógyásszal vagy háziorvossal, de ezek a beszélgetések többnyire a fogamzásgátlás körül forogtak, nem pedig a termékenység hosszú távú megőrzése vagy a gyermektelenséget okozó betegségek felismerése körül.

Sokan úgy emlékeztek vissza, hogy az iskolai felvilágosítás inkább kellemetlen, esetlen és szégyenlős jelenetsorokból állt, mintsem átfogó tájékoztatásból.

Többen ma is úgy gondolják, ha akkor lehetőségük lett volna érdemi kérdéseket feltenni olyan szakembernek, aki valóban nyíltan beszél a témáról, ma magabiztosabban közelítenének a témához.

Nem véletlen tehát, hogy a fiatalok többsége úgy érzi: a termékenységről szóló diskurzus még ma is félig rejtett, óvatos, vagy kifejezetten tabusított. Többen említették, hogy sem az iskolában, sem az egyetemen, sőt gyakran még baráti társaságokban sem kerül szóba. Van, aki szerint a helyzet lassan javul, más viszont attól tart, hogy a társadalmi légkör változása éppen ellenkező irányba tolja majd ezeket a témákat: még nehezebb lesz róluk beszélni, különösen a gyermekvállalást elutasító vagy bizonytalan fiatalok számára. Hanna szerint a témát valamennyire tabunak érezzük, vagy túl privátnak. „De ez sosem volt egy népszerű téma, nem hiszem, hogy negatív irányba változna [az erről való diskurzus]. Az egészség oldalára viszont hangsúlyt kellene fektetni, mert akár vállalunk gyereket, akár nem, a problémák jelen vannak.”

Zsófi szerint a szexuális nevelés bevezetése sokat változtatna az emberek hozzáállásán, érzékenyebbek és nyitottabbak lennének a témára. „A termékenység megőrzéséről kimondottan keveset beszélünk, és ehhez az is hozzátesz, hogy nagyon keveset tudunk a női egészségről, mert az orvostudomány soha nem foglalkozott, nem fektetett eleget a női szervezet, hormonháztartás stb. megismerésébe” – kapcsolódott Heni az előző megszólalókhoz.

De van-e felső határ, olyan életkori küszöb, amit szeretnének betartani, ha gyerekvállalásról van szó? Tamás például úgy érzi, harminc előtt szeretne gyereket vállalni, noha már most tudja, hogy ez valószínűleg nem fog így történni. Izának a 26–28 éves kor jelenti a természetes küszöböt. Hanna rugalmasabban áll a kérdéshez: jelenleg harminc és harmincöt közé teszi vagy saccolja azt az időszakot, amelyben szívesen válna anyává, de ennél fontosabbnak tartja, hogy belülről érezze a megfelelő pillanatot.

Zsófinak is elsősorban a körülmények a döntőek, mégis meghúz egy felső határt: harmincöt felett már nem vállalna gyereket, különösen a terhesség és a baba egészségét érintő kockázatok növekedése miatt. Bence azt mondta, hogy férfiként kevesebb egészségügyi komplikációk, kockázatok érintik őt, ezért ő teljes mértékben a körülményekhez igazítaná döntését. Karola nem érez semmilyen életkori nyomást, Adolf viszont határozott: szeretné, ha harmincéves korára már lenne egy gyereke. Balázs ehhez képest még korábbi célt jelölt ki, legalább egy gyermeket szeretne huszonhét éves kora előtt. Heni pedig azt mondta, elsősorban a körülmények formálják majd a döntését, mégis ott lebeg a tudatalattijában a „bűvös harmincas”, amit bár nem tekint kőbe vésett szabálynak, mégis valamiféle belső mérceként van jelen.

„Munkamegosztás” anya és apa között

A megszólalók többsége szerint a gyermekneveléssel járó feladatok megosztása még mindig erősen nem egyenlő, és leginkább a nőkre hárul a felelősség. Tamás például azt mondta, hogy a legtöbb apa csupán az alapvető „apás feladatokat” látja el: elviszi a gyereket oviba, iskolába vagy edzésre, játszik vele munka után, és néha akár még többet is tesz érte, de eközben a nőkre marad a többi feladat.

Iza szerint a családjukban az anyuka van többet a gyerekkel, hiszen a férfiak dolgoznak, és többet keresnek, de amikor a férfi hazatér, átveszi kicsit a szerepet, hogy a nő pihenni tudjon. Hanna úgy vélte, hogy a gyermeknevelésben mindkét félnek egyenlő felelősséget kell vállalnia, mert a gyerekek fontos dolgokat tanulhatnak mindkét szülőtől, és szükségük van a támogatásra és szeretetre;

ugyanakkor tapasztalata szerint sok esetben a nevelés terhe az anyákra hárul, ami a későbbiekben az apa-gyerek kapcsolatot is befolyásolja, nem éppen a jó irányba.

Az egészséges környezet megteremtése miatt elengedhetetlen a felelősség egyenlő elosztása, bár a nők gyakran más ház körüli teendőkkel is terheltek, ahol már kevésbé jellemző az egyenlő feladatmegosztás – fejtette ki Zsófi. Bence hozzátette, hogy ideális világban mindkét fél hasonló mértékben vállalná a feladatokat, de a valóságban a munkamegosztás nem egyenlő, hiszen a pénzkeresés szükségszerű, ugyanakkor fontos, hogy mindenki a képességei szerint vegye ki a részét.

Adolf sok példát látott a szülők feladatmegosztására, de közel sem elegendőt, és úgy gondolja, hogy nagyjából fele-fele arányban kellene eloszlaniuk a feladatoknak. Balázs úgy vélte, hogy a gyermekvállalás mindkét felet érinti, és manapság egyre reálisabbnak látja a felelősség egyenlő elosztását, míg Heni szerint a gyerek közös ügy, amelyet mindkét szülő nevel, bár a valóságban ez a liberális, urbánus ideál szűk környezetben valósul meg, tágabb körben kevésbé.

Támogatás és állami segítség

A román állami és társadalmi támogatások hiányosak, és ez jelentősen nehezíti a gyerekvállalást. Tamás úgy látta, hogy a családok keze el van engedve, a támogatási összeg nevetséges, és a szülők nem kapnak valódi segítséget, ezért sokan a magyar állampolgársághoz fordulnak például a babakötvény miatt. Iza szerint a gyerektámogatás növelése lenne szükséges, mert az anyagi elvárások egyre nagyobbak. Hanna szerint először a pályakezdők stabilitását kellene elősegíteni, és nem szabadna a kedvezményeket közvetlenül a gyermekvállaláshoz kötni, hanem hagyni kellene, hogy a fiatalok maguk dönthessenek.

Karola azt javasolta, hogy érdemes lenne a Magyarországon bevezetett családi otthonteremtési kedvezményhez (csok) hasonló programokat alkalmazni. Adolf kiemelte, hogy a letelepedés fontos kérdés, amihez a szülők segítsége nélkül nehéz hozzájutni, talán abban kéne segítenie az államnak. Balázs kapcsolódva Adolfhoz azt mondta, egy jól működő rendszer segítene a fiataloknak akár lakásvásárlásban, akár abban, hogy valamelyik szülő „hivatásos szülőként” tudjon elhelyezkedni, ha a gyermekszám meghalad egy bizonyos határt. Heni úgy látta, hogy alapvető problémák vannak: az állam szinte semmilyen szociális hálót nem biztosít, és a gyermekvállalásnál is a kötelező minimumra hagyatkoznak, miközben felkészítő segítség, például oktatás a reproduktív egészségről, mentális és lelki támogatás szinte nincs. Az anyák rendszerint magukra maradnak, a kötelező vizsgálatokon kívül máshonnan segítséget nem kapnak, ami különösen nehéz helyzetbe hozza őket.

Zsófi szerint az oktatási rendszer és a kiskorúak biztonságát felügyelő intézkedések aktualizálása mellett fontos lenne több személyes történetet is hallani arról, hogy miért nehéz gyerekvállalónak lenni, hogy minél felkészültebben vágjanak bele a fiatalabbak.

Megannyi témát fel lehet még hozni, ami kapcsolódik a gyerekvállaláshoz, utolsó kérdésként én is megkérdeztem a kilenc interjúalanyomat, hogy van-e még valami, amiről jó lenne beszélni. És természetesen van, aki szerint az örökbefogadás lehetőségeit kellene sokkal nyíltabban kezelni. Valaki azt mondta, arról is érdemes lenne többet beszélni, hogy az sem jó, ha túl sokáig várnak a gyermekvállalással, hiszen később nehezebben tudnak teherbe esni, nőnek a kockázatok.

Persze többen is megfogalmazták: a gyerekvállalásnak mindenképp egyéni döntésnek kell maradnia, olyasminek, amit nem lehet sürgetni, kikényszeríteni vagy társadalmi elvárásokkal nyomás alá helyezni.

És volt, aki egyetlen mondatban foglalta össze a tanulságot, ami több válaszból így vagy úgy, de kirajzolódott: „korhad a korfa”.