Háy János: Istenes vers

Istenes verset nem csak öregkorban lehet írni, amikor beszartunk, hogy milyen jövő vár ránk, mondjuk úgy, nemjövő, amikor rettegünk, hogy szétszerelnek darabjainkra, és az utolsó alkatrész kivételekor végleg megáll a rendszer, és a félelemtől vezérelve egy istennel szeretnénk magunknak biztosítani a túlvilágot, amiben eddig persze még véletlenül sem hittünk. Visszatérünk őseink vallásához, mondjuk, megint zsidónak érezzük magunkat, de most nemcsak az antiszemiták miatt, hanem vallásilag is. Ha volna időnk, eljutnánk a körülmetéléshez is, de hát sajnos ez az idő szűke miatt elmarad, holott enélkül elég kétséges az a bizonyos túlvilág. Nehéz elképzelni egy olyan kapusangyalt, aki átenged ezzel a hendikeppel. Vagy megszeretjük Jézust, ezt az áldott jó lényt, aki mégiscsak meghozta a szeretetet a világba, vagy felfedezzük, hogy mindig is többre becsültük Buddhát vagy Krisna herceget a bibliai szereplőknél, például Jézusnál. Ők olyan emberiek, meg nem jönnek elő mindenféle erkölcsi elvekkel, nem kell csinálni semmit, például szexelni sem, mert arról már az én koromban tényleg le lehet mondani, mert valójában már nincs is mivel.

A második versszak tovább firtatja a nem csak akkor meghatározását. Nem csak akkor lehet írni, amikor rákosak vagyunk, és minden szalmaszálba belekapaszkodunk. Nem pusztán a kemoterápiába, a cukormentes étrendbe, azokba a csodaszerekbe, amiket a jóindulatú és egyelőre nem rákos ismerősök vagy az internetes termékpropagandisták felajánlanak, hanem istenbe is. Egy olyan szalmaszálba, amit eddig észre sem vettünk, végül is szalmaszál, kicsi és vékony, és bizonyos tekintetben azokat, akik korábban észrevették, egy elavult gondolkodás híveinek tartottuk, s legfeljebb annyi mentséget adtunk nekik, hogy amíg imádkoznak, nem robbantgatnak szerte a világon és nem ölnek embert, nem verik a gyereküket, és nem alázzák meg a munkatársaikat. Most viszont, a félelem és a fájdalom hullámai során, valamint amikor visszamegyünk a féléves ellenőrző leletekért, örökösen őt emlegetjük, ráadásul ha le kéne írni, tulajdonképpen nagybetűvel írnánk, mint egy korábbi pályatárs, Ady Endre. Néha a nagybetű után elhangzanak olyan mondatok is, hogy mért pont én, és mért nem más, itt gondolunk valakire, akit nem szeretünk, néha olyanra is, akit szeretünk. De biztosan nagyon sajnálnánk, ha vele történt volna meg az, ami velünk.

Új versszak. Nem túl statikus, hogy a versek versszakokból állnak? Nem unalmas, mert én egy kicsit már unom, csak szólok, ha más is unja, nem kell szégyellnie magát. Vagy a világnak, amit feltehetőleg az isten teremtett ősrobbanás útján az igéből, amiről tudjuk, hogy cselekvés, történés és állapot, vagyis már eleve egy teljes világ, nem volt nehéz belőle egy nagyobbat kikalapálni. Bocsánat, hogy így lekicsinylem a teremtőt, de megvan rá az okom. Ráadásul kurvára leszarja, hogy szeretem vagy haragszom rá, mert egyáltalán nem ismer. És semmit nem lehet a háta mögött csinálni, de mégis olyan, mintha a háta mögött történne minden, mert nem figyel, minden lepereg róla, tudja, hogy rajta kívül mindenkinek pereg az óra (szép rím). Szóval a világ is ilyen, statikus, meg szimmetrikus, meg rendszere van, s a vers tulajdonképpen ennek a tükrözése. Itt kicsit elmélázok a műalkotás mint tükröződés elméleten, de nem írom bele a szövegbe, mert rendkívül unalmas, bár most megleptem magamat, hogy eddigi nézeteimmel szemben arra jutottam, hogy ez bizonyos megszorításokkal igaz lehet, például a versszakok terén. Kicsit eltértem a tárgytól, bár ez is összefügg az elsődleges témánkkal, az istennel, hiszen megjelöltem őt mint a világ teremtőjét, aki a maga módján tökéletes, mert fel tudja emelni önmagát, amennyiben a teremtett világ ő maga, és ő maga tartja azt, ami ő maga. Máris sokat elárultunk róla, ez az istenes vers filozofikus iránya, de mi jobban szeretjük az életes változatokat, úgyhogy ezen az úton nem megyünk tovább.

Istenes verset, most rátértünk arra, hogy még ki írhat, tulajdonképpen fiatalon és/vagy középkorúan is lehet írni, mikor másnaposan felkelünk és szarul érezzük magunkat. Van egy fizikai rosszullét is, először rosszullátot írtam, egy ilyen betűtévesztés is tud igazságot közölni a világról, mert rosszul is lát, és vérágasak a szemei. Szóval van egy fizikai rosszullét, ami gyomor- és fejtájon fejti ki hatását, és van egy olyan, hogy lelkileg vagyunk összeomolva. Inkább ez az utóbbi, ami még pluszban mélyen kapcsolódik a bűntudat érzéséhez, amiről tegnap este persze fingunk sem volt, hogy bennünk van. Ez késztet arra, hogy isten felé fordítsuk tekintetünket. Időnként fölnézünk, és megnevezzük, mintha tudnánk ezt a sok millió éves tapasztalatot, hogy ott él, aztán lefelé nézünk, mert épp hányunk, de úgy gondoljuk, ha az isten mindenható, akkor lent is ő van, és a hányásban is ő van, mert isten minden.

Bűnösnek érezzük magunkat, és azt kérjük, néha fájdalmasan követeljük tőle, hogy bocsásson meg, máskor ezt a bűnt nem fogom elkövetni, és itt nem pusztán a rengeteg elfogyasztott italra gondolt, ami önmagában is halálos bűn, hanem a nőre, aki még mindig ott volt a hálószobában az ágyban, és persze pont nem a felesége. Mi a faszt keres még itt. Aztán megretten. Beszalad a szobába, látja, hogy alszik, egy pillanatra megkönnyebbül. Nem öltem meg. Persze az lenne a legjobb, ha megölném, mert akkor nem lenne tanúja a tegnap éjjel történt eseményeknek. Egy pillanatra ezt a megoldást, hogy egy bűnnel törölje el a bűnt, komolyan fontolóra vette, de mit csinál a testtel. Feldarabolja és lefagyasztja, de eszébe jutott, hogy elromlott a hűtőládája, vagy már megtelt. Nem, nem a korábbi nőkkel, hanem a nyári zöldségekkel. Végül becsukta az ajtót, és tovább fohászkodott egy istenes versben, ami ekkor még nem volt vers, csak egyszerű nyavalygás.

Az istenes vers végül is ezeket a nyavalygásokat foglalja össze egy rövidebb, de kifejezőbb sorokból álló költeményben. Az istenes vers legfőbb lényege, hogy az istent csalafinta módon vagy együttérzést keltve benne rávegyük valamire. Például hogy mentse meg a bűnös lelkünket, közben beígérjük, hogy soha többet ilyet nem teszünk, mert azt hisszük, az isten nem emlékszik arra, hogy pár napja ugyanezt ígértük neki. Aztán kicsit arrébb, ha már ez a megmentés kifullad, rátérünk arra, hogy ne csak mentsen meg, hanem segítsen is nekünk. Mondjuk, nem merjük elárulni, hogy miben, hogy legyen több pénzünk, jobb nőnk és autónk, hanem csak olyan általánosságokat mondunk, hogy béküljön meg a szívünk azzal, ami van, segíts, hogy ne kövessek el több bűnt, hogy legyek alázatos, tudom, milyen irgalmas vagy, és tudom, hogy csak szeretni tudsz. Ez utóbbit nem tudom, miből gondolta, biztos nem olvasta az Ószövetséget. Add meg nekem, itt mégis rátért a követelőzésre, a mindennapi kenyerünket. Mindenkiét nekem. Ez az úr imájának valódi változata, amit egy kairói könyvtárban fedezett fel a múlt században egy amerikai amatőr szentíráskutató.

Az istenes vers főszereplője mindig a vers főszereplője, és még véletlenül sem az isten. Az istenes vers főszereplője szenved, gyötrődik, észreveszi reggel az erkölcsi törvényt magában, este meg a csillagos eget maga fölött. Az istenes vers mellékszereplője az isten, akinek kötelessége szolgálni a szenvedőt, hiszen ő csak legfeljebb azért szenved, mármint az isten, mert ez az ember éjjel bűnöket követett el, de most már megígéri, hogy ilyet a jövőben nem tesz, szóval innéttől az istennek minden oké. De nekem, mondja a szenvedő, de nekem mikor hoz megbocsátást az isten. Nagyon szép mondat, azt hiszem egy korábbi versemből idéztem. Ezek különben metatextuális elemek, de nem akarok itt az irodalomelméleti ismereteimmel kérkedni. A lényeg, hogy amikor ez a megbocsátás késik, sőt olybá tűnik, meg sem érkezik, mert a szervezetben zajló kémiai folyamatokhoz idő kell, és nem segítenek a hülye regeneráló szerek, azt csak a gyógyszerhatású szerek gyártói találták ki, hogy ez a megoldás, mert pontosan tudják, hogy ilyen helyzetekben az ember istenhez nyúl és a kémiai anyagokhoz. Persze egyik sem segít, és az uborkalé, amire a kocsmában például a Herda Pityu esküszik, ezért is mondhatjuk azt, hogy isten és a gyógyszergyári lobbi (és kicsiben a Herda Pityu) tulajdonképpen egy és ugyanaz. Legalábbis közösek a céljaik, helyesebben a működésük következménye. Itt felvetődik egy olyan lehetőség, hogy az isten egy kémiai összetétel, mondjuk a szén és a hidrogén atom párosodása. Egy szén és négy hidrogén, azaz öt egység, ami lebontható három plusz két egységre, amely két szám magában rejti a mindenség lényegét, de ezt most nem fejtem ki, mert nagyon elkalandoznánk, de a piramisokban megtalálták ezeket az arányokat (CH32).

Vissza az utolsó versszakhoz, most már gyorsan le kell zárnunk, mert az istenes versek rendkívül unalmasak, hiszen nem lehet bővíteni a tartalmat, melyben egy rettegő ember előnyökért kuncsorog valakinél. Szóval, mikor ez az isten kémiai okokból nem segít, na, akkor van a végén az ócsárlás, hogy nem is vagy és nem is leszel és soha nem is voltál. A világhoz semmi közöd, mert a világ van, és ahhoz nem lehet köze egy semminek. Különben, ha semmi vagy, úgy is utállak, mert utálok minden olyat, ami nem látszik, és úgy bassza szét az ember életét, hogy észre se veszed. Dögölj meg, ez a vers utolsó sora, mert a szerzőt az indulat vezérli, és elfelejtette, hogy akivel beszél, az nincsen.

Kéne még ide egy utolsó versszak. Egy rövid zárás, amiben a versben bujkáló személy bocsánatot kér az előző versszakért, és elmondja, hogy nem úgy gondolta, és tényleg nagyon bocsánat, csak az idegei, meg nem vette be az antidepresszánsokat, szóval nem is ő volt, aki így beszélt, de a hetedik napon én sem dolgozom, bazmeg, nem csak az isten. A legjobb, ha ideképzeled, ez lesz a te részed, ez egy interaktív vers, olyan, mint a teremtés, egy csomó dolgot ránk hagyott, hogy javítsuk ki vagy rontsuk el. Képzeld ide. Ez az utolsó versszak lesz, ami te vagy: az ember.