Biró Zsombor Aurél: Gerinctorna

Senki nem kért rá, hogy morálcsőszködjél itt nekem, mondja a bátyám, és kortyol egyet a söréből, én pedig megpróbálok úgy tenni, mintha nem érteném, miről beszél, csendben szedegetem a lilahagyma-darabokat a kenyeremről, a poharam száján végigfutó repedést bámulom, milyen jó lett volna kivételesen, most az egyszer megúszni ezt a témát, erre gondolok, szépen, álmosan megiszogatni a kilépőt, elszívni egy cigit a Margit híd lábánál, nézni, ahogy a Mol-torony fénye keresztülvillog a Duna fölött úszó, hajnali ködön, és összebólogatni rajta, hogy milyen drága lett a benzin, aztán búcsúzásképp a megszokottnál valamivel hosszabban szorítani egymást a négyeshatos megállójában, így kellett volna végződjön ez a péntek esti tesós ivászat, csak hát a bátyám nem az a szőnyegalásöprős típus, neki van egy kis beakadása a kidumálatlan dolgokon, ha egyszer belekezd valamibe, alkatilag képtelen visszavonulót fújni, még azt se várja meg, hogy mit reagálok, már folytatja is, hogy semmi szükség a fancsali pofámra, anélkül is tudja, hogy kétezerhuszonnégyben nem lehet elvállalni egy pozíciót a kibaszott energiaügyi minisztériumnál, az olyan lenne, mintha beállna a saját köpése alá, és a száját is kitátaná jó nagyra, tesó, szerinted nekem full mindegy, hogy bele tudok-e nézni reggel a tükörbe, kérdezi a szaunában az unokaöcsém, majd felemeli a merőkanalat, és rálöttyint egy adag vizet a kályhára, szétserceg a kamrában az eukaliptuszolajos pára, levegőt se kapok, annyira égeti a tüdőmet, de most nem bánom, hogy elfog a köhögőroham, legalább van indokom kussban maradni, nem mintha az unokaöcsém zavartatná magát, látszik rajta, hogy eltökélte, ő ezt most át fogja velem rágni, akár akarom, akár nem, és már mondja is tovább, miközben visszaül mellém a padra, hogy nem, természetesen nem fog igent mondani az ajánlatra, mert a tulajdonosváltás után kirúgtak a csatornától minden ok nélkül vagy huszonöt embert, és velük ő ezt egyszerűen nem csinálhatja meg, hogy odamegy a helyükre, amikor még ki sem hűlt a székükön a párna, meg hát ugye nem akar asszisztálni a független sajtó elneresítéséhez, ennyi erővel akkor elmehetne rögtön Soros-plakátokat gyártani, és itt tart egy szünetet, hogy megnézze, reagálok-e valamit, de én szótlanul törölgetem a szememből az izzadságot, és próbálok minél semlegesebb arcot vágni, pedig tudom, mit szeretne hallani, biztos vagyok benne, hogy addig fogja hámozni nekem a semmit, amíg egy ponton közbe nem vetem, hogy szerintem ezek a morális dilemmák igazából nem olyan fontosak, vagy hogy fideszes tévécsatorna és fideszes tévécsatorna közt is van különbség, esetleg hogy felőlem egyenesen Rogán Antalnak is elküldheti az önéletrajzát, én akkor is itt fogok ülni vele minden kedd reggel a szaunában, csak hát nem bírom kipréselni magamból ezeket a mondatokat, hiába könyörög a tekintetével az unokaöcsém, ugye elhiszed nekem, hogy én nem akarom az arcommal és a nevemmel legitimálni ezt a rendszert, mondja a csajom, amikor visszajövök a mosdóból a vécépapír-gurigával, és letérdelek mellé a matracra, hogy megtöröljem a hasát, oldalt már lefolyt egy kicsit, sötét folt a virágmintás lepedőn, mondjuk, eleve ott kezdődik, hogy ha én most erre rábólintok, ezek egy pillanat alatt feltesznek az áruló-polcra, motyogja, aztán hirtelen felül, és fintorogva belefog, hogy el se tudom képzelni, mennyire herótja van már ezektől a frusztrált, megkeseredett, értelmiségi dinoszauruszoktól, akiket kizárólag az tart életben, hogy az erkölcsi fölény álcája mögé bújva vezethetik a feketelistáikat, pontosan ugyanúgy, mint a jobboldalon, miattuk nem lehet békében elmenni egy random castingra, miattuk kell állandóan kérdezősködni, találgatni, résen lenni, nehogy véletlenül összefideszezze magát az ember, hát gondoljak bele, teljesen nonszensz, hogy ő ezt a szerepet elvállalja, mert akkor soha többet nem hívják független filmekbe, odakerül a neve a kollaboránsok közé, ahonnan maximum akkor radírozzák majd ki, ha néhány év múlva nyilvánosan megbánja, hogy letérdelt a rendszernek, és feloldozásért esedezve végigturnézza a sajtót a kiábrándulástörténetével, akkor, csakis akkor bocsáthatja meg neki az ellenzéki mikrouniverzum, hogy el merészelte játszani Zrínyi Ilonát, úgy, hogy egyébként élete lehetőségéről van szó, huszonegy forgatási nap, női főszerep egy történelmi eposzban, még Amerikában is erről álmodik minden színész, szóval, csak hogy tudd, azért nem olyan egyszerű nemet mondani, grimaszol a bátyám, és leharapja a zsíros kenyerem sarkát, szerinted hány szaktársamnak adatott meg, hogy főállású tanácsadó legyen huszonnyolc évesen, teszi hozzá, én meg arra gondolok, hogy szépen kifelejtette a tanácsadó elől a politikait, és az is ott van még, hogy ez egy sportműsor lenne amúgy, szóval full semleges cucc, mondja az unokaöcsém, hát most az Arsenal–Tottenham, az az RTL-en is kettő-null, meg a TV2-n is, nem, tárja szét a karját, de én rá se bírok nézni, a piros vészjelző gombot bámulom a szauna falán, miközben kényszeredetten bólintok, én tényleg nem értem, miért kell minden kérdést leönteni egy nagy adag orbánviktorral, mondja a csajom, de oké, tegyük fel, hogy nem vállalom, mondja a bátyám, akkor elvállalja helyettem valaki más, mondja az unokaöcsém, és az a valaki fixen full fideszes lesz, mondja a csajom, én legalább tudnám belülről bomlasztani a rendszert, mondja a bátyám, és igen, amúgy meg élni is kell valamiből, mondja az unokaöcsém, a Dóri lassan azért ráállna a babaprojektre, mondja a bátyám, szóval hadd ne érezzem már szarul magam attól, légy szíves, ha esetleg mégis úgy döntök, hogy meghozom az észszerű döntést, mondja a csajom, és én nem felelek semmit, csak bólogatok, hümmögök, ingatom a fejem, miközben arra gondolok, hogy csendben kell most maradni, üres arc, kifejezéstelen tekintet, mert egy író nem ítélkezhet, neki az a munkája, hogy együttérezzen a karaktereivel, nem gondolhatja róluk, hogy gonoszok vagy hülyék, nem vághatja hozzájuk, hogy gyávák, seggnyalók, takonygerincűek, és nem mondhatja a szemükbe, hogy ők tehetnek mindenről, nem az Orbán-rajongó nagymamák, nem a szőröstalpazó Trianon-siratók, a szürke garbós csokapukák vagy a buziköpködő békemenetesek, de még csak nem is a pufimellényes nerlovagok miatt tart itt ez az ország, hanem miattatok, kizárólag miattatok áll a rendszer, mondja a húgom a Kopernikusstraße és a Simon-Dach-Straße sarkán, egy kávézó teraszán, aztán ad egy csókot a barátnőjének, és elmagyarázza neki németül, hogy ne haragudjon, ez most egy nagyon magyar téma, ezt ő amúgy sem tudná valószínűleg megérteni, de mindjárt visszaválthatunk angolra, majd újra felém fordul, nézd, én szeretlek, nekem te mindig a testvérem leszel, mondja, és valami lefojtott düh lüktet a hangjában, és tudom azt is, hogy szerinted ti még csak apró fogaskerekek sem vagytok a nagy egészben, de az van, ne haragudj, hogy én akkor is titeket utállak a legjobban, titeket, akik igent mondtok, amikor nemet kéne mondani, és utána kétségbeesetten próbáltok ideológiát gyártani a megalkuvásotok köré, mert nem bírjátok beismerni, hogy nincsen bennetek tartás, köpködi rám a vádakat, aztán felhajtja az utolsó kortyot a flat white-jából, én meg a kékfény-szűrő réteg lila fényét nézem a szemüvegén, és veszek egy mély levegőt, hogy elmagyarázzam neki, valójában nincs választásom, én sem akarom ezt az egészet, higgye el, nyilván nem, csak hát van ez a regény, amit most már tényleg muszáj lenne lassan megcsinálni, de a jelenlegi életkörülményeim nem teszik ezt lehetővé, mert hiába publikálok rendszeresen az ország legnevesebb folyóirataiban, a honoráriumok nem fedezik a megélhetésemet, ezért mindenképp szükségem van a civil foglalkozásomból befolyó jövedelemre, ellenben ha ezt a nyolcórás állást feladhatnám, és egy meghatározott ideig kizárólag az írásra fókuszálhatnék, minden probléma nélkül tudnám tartani a pályázati anyagban vázolt ütemtervet, az ösztöndíj által kínált anyagi lehetőséget tehát erre a munkára használnám fel, hogy legjobb tehetségemmel hozzátegyek egy keveset a magyar kultúrához, ezért kérem a tisztelt kuratórium támogatását.