Kelj már fel, légy szíves, mondja Sári, ki fognak zavarni minket. De én nem mozdulok, belefúrom a fejem a párnába, és leszívom mélyre az öblítőillatot, puha alattam a kókuszmatrac, mintha valakinek a karjában feküdnék. Jó lenne örökre ebben a szobában maradni, ki se kelnék többet az ágyból, csak hevernék a takaró alatt, és várnám, hogy hozzák nekem a kaját, kicseréljék alattam a lepedőt, takarítsanak helyettem, összeszedjék a telesírt zsebkendőket meg a bezsírosodott füldugókat, aztán kiszellőztessenek, vagy legalább betegyenek a konnektorba egy légfrissítőt, mert szellőztetni itt nem lehet, az ablak helyén egy téglalap alakú LED-lámpa szimulálja a beömlő fényt, de most még ez a csinált napsütés is kellemes, ha becsukom a szemem, olyan, akár az igazi. Átfordulok a hátamra, érzem a meleget az arcomon, valahonnan távolról lépéseket hallok, bevásárlókocsikat húznak végig a padlón, egy gyerek bömböl az anyja után, Sári beleszuszog a fülembe. Besüpped az ágy a térde alatt, ahogy odaül mellém, rákulcsolnak az ujjai a kezemre, de én nem hagyom, hogy felhúzzon, inkább lerántom őt is magam mellé ebbe a végtelen puhaságba, és arra gondolok, bárcsak tényleg elnyelne minket a matrac. Te hülye, nevet, és libabőrös lesz a nyakam a leheletétől, jól van, mondom halkan, menjünk akkor, ha menni akarsz, de most már nem bír felkelni ő se, visszahúzza őt is az ágy, a vállamba temeti az arcát, hozzám bújik a napsütésben, és úgy szorítja a csuklómat az ütőeremnél, mintha attól félne, hogy hirtelen eltűnök mellőle.
Órákon át bolyongunk szobáról szobára, minden hálót megnézünk, de nem hagyjuk ki a konyhákat meg a nappalikat se, végigjárjuk az összes közös otthont, amiben együtt élhettünk volna. Pedig nem hosszú a bevásárlólista, húsz perc alatt le lehetne zavarni ezt a kapcsolatzáró IKEA-zást, nekem egy szennyeskosár kell, egy kuka és egy szappantartó, ezeket Sári hozta magával a koliból, neki meg lábas, serpenyő, kávéfőző, vízforraló, ezeket anyámtól kaptuk az összeköltözés után. De mi szándékosan elsétálunk a konyhai eszközök mellett, mintha nem is látnánk őket, hogy később még muszáj legyen visszajönni értük, és a fürdőszobai részleg keresése helyett leragadunk a gyerekszobáknál, Sári táskás szemekkel nézi a rácsos babaágyakat, nem tudom, hogy hozzám ragaszkodik ennyire, vagy a gondolathoz, hogy mellette biztos jó apa lett volna belőlem, én meg a falra szerelt játékvasút-pályát bámulom, apró kattanásokkal zakatol rajta a kismozdony, és várom, hogy mondjon már végre valamit, adja meg a jussomat, jelenetet, nagy mondatokat, cirkuszt. De ő meg se szólal, csak bebújik térden kúszva egy gyereksátorba, majd int nekem, hogy menjek utána, percekig csókolózunk a sárga sötétben, valaki otthagyott a földön egy Snickers-papírt. Amikor kimászunk, valahogy már minden más egy kicsit, észre se vesszük, hogy elhagytuk a gyerekszobákat, felszabadultan röhögünk a hülye prolikon, akik boldogan viszik haza a hatalmas, pop-artosított Mona Lisa-posztereket, és fintorogva nézegetjük a dombornyomott Monet-festményt a falon, ha elég közel megyek a szétecsetelt tájhoz, látszanak a pixelek. Sári negyedórán át tépelődik, hogy sötétbarna vagy szürke szőnyeget vegyen magának, pedig nem is szereti a szőnyegeket, arra gondolok, milyen cipők fognak rajta taposni, és hogy vajon azokra majd rászól-e, aztán inkább hagyja az egészet, és választ nekem egy szobanövényt, kellene oda valami az ablakod alá, nyomja a kezembe a cserépbe ültetett anyósnyelvet, de én megrázom a fejem, nem akarok virágokat tenni azokra a helyekre, ahol eddig szétszórt füzetek, fésűk és hajgumik, tamponos csomagok voltak. Egy szál műrózsát viszont lekapok neki a polcról, és akkor már le is térdelek elé a poén kedvéért, sörnyitót húzok az ujjára gyűrű helyett, és egy hosszú pillanatig nem tudom eldönteni, hogy most mindjárt szájba rúg vagy inkább elsírja magát. Végül csak egy kis könnyes nevetés tör ki belőle, most ezt miért kellett, te pszichopata fasz, bokszol bele a karomba, aztán ráengedi a homlokát a kulcscsontomra, és érzem, hogy átnedvesedik az ingem, még hetek múlva is erre a pillanatra fogok maszturbálni, te faszszopó, suttogja a vállamba.
Elácsorgunk egy fél órát a szobanövényeknél, nem bírunk innen továbbmenni, mert a leanderek és a buzogányvirágok mögött már ott a bútorönkiszolgáló, a plafonig érő polcok és a pénztárak. Inkább visszafordulunk a fürdőszobákhoz, nézegetjük a tükröket meg a csaptelepeket, mintha mosdófelújításra készülnénk, és bedobunk nekem a kosárba egy lefolyórácsot, majd takarítsd ki néha a zuhanyt, mondja Sári, ha nálad alszik valami csaj, az lesz az első, amit nézni fog, hogy van-e haj a lefolyódban, és hányféle színű. Mondja még tovább is, valami zuhanyrózsáról beszél, de én már nem hallom a hangját, ízlelgetem ezt a mondatot, elrakom az agyam leghátsó sarkába, látni se látok semmit, csak a papírt, amire majd leírom, meg a kezét, ahogy matat a fogkefetartók közt, mályvaszínű a körme, a hüvelykujjáról lekopott a festék, mi lenne, ha nem is szakítást írnék ebből a délelőttből, ez jut eszembe, miközben nézem azokat a hosszú, vékony ujjakat, lehetne ebből még békülős jelenet is akár. Mintha megérezné, hogy mi történik a fejemben, olyan szomorú arccal fordul felém, már nem sír, csak a szája remeg, tudom, hogy elbasztam, mondja halkan, és még el se kezdtél hiányozni. De én nem felelek, pedig ott a nyelvemen a válasz, egyetlen szóba kerülne most, hogy visszacsináljunk mindent, mégis inkább elfordulok, nehogy véletlenül kinyissam a szám, a digitális órákat bámulom a falon, Sanghaj, hat negyvenegy, én nem akarok ebből az egészből semmit visszacsinálni, mert akkor elveszítem, akkor nem lehet az enyém. Letéved a tekintetem egy ovális tükörre, sápadt az arcom, pattanások a nyakamon mindenhol, talán még a saját anyám is letagadna, olyan csúnya vagyok, nem baj, ha meggondolod magad, olvasom a feliratot az árcédulán, 365 napod van, hogy visszahozd a megvásárolt terméket.
Külön fizetünk. Sári kezében remeg a leolvasó az önkiszolgáló kasszánál, alig bírja eltalálni vele a vonalkódokat, én már kész vagyok, pötyögöm a jegyzeteket a telefonomba, dolgozom fel az elmúlt órákat, pedig tudom, hogy most kéne beledögleni a fájdalomba, de nincs bennem semmi, még a torkom se szorul össze, mintha a testem is tisztában lenne vele, hogy tartani kell az érzéseket, elrakva, leszorítva, hogy majd akkor jöjjenek ki, amikor hazaérek, mert egy író csak a laptop előtt sír. A kijáratnál várom Sárit, és nem is bánatot látok a szemében, ahogy odajön hozzám, hanem valami félelemszerűt inkább, talán már ő is erről a jelenetről gondolkozik, amit írni fogok majd, nyirkos a keze, összeizzadja az enyémet, így vágunk át az Örsön, az aluljáró lépcsőjén sajtburgert eszik egy csöves, még beülhettünk volna húsgolyózni egyet, ez jut eszembe, az IKEA éttermében még lophattunk volna magunknak egy kis időt. Együtt érünk le a jegyautomatákhoz, én nem is akarom ezt megírni, erre gondolok, amikor utoljára megérintem a nyakát, de most már nincsen mit visszacsinálni, annak a pillanatnak vége, egyedül jövök fel a fényre az aluljáró túloldalán, szembezúdul velem az embertömeg, kajafoltos kockás ingek és kávészagú leheletek, menekülnöm kell, kiverekedem magam a peronra, odacsípi a hátizsákom a metróajtó, nem érzem a saját szemem, még a pupillám is zsibbad, és csak akkor kezdek újra látni, amikor a Pillangó utcai megálló után beszáguld a szerelvény a föld alá. Itt már sötétség van, jólesik, ahogy körbezár a hideg, zörög az alagút és rázkódik a testem, kavarognak a fejemben a mondataink, és sikítanak a sínek, mintha a koponyám belsejéből jönne ez a csikorgás, olyan.
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .
