Háy János: Nyaralás

Megint nem velem megy, holott már hányszor mondtam, hogy ez nekem mennyire megalázó. És mindig az a hülye hivatkozás, hogy a gyerek miatt. Tényleg annyira átlátszó minden. Persze nem történik semmi, mert már nem olyan a viszony, és ebben biztos lehetek. Tényleg ennyire hülyének néz.

Amikor valaki mesélte rég, hogy van ilyen, azt mondtam, hogy te tényleg ennyire hülye vagy, hogy ezt elhiszed, s hogy nem, én soha nem kerülnék ilyen helyzetbe.

Küld három esemest, az első, hogy megérkezett, a második, hogy mennyire hiányzok, aztán egy hét csend, és a visszaút előtt egy harmadik, ami arról szól, hogy hamarosan újra találkozunk. Ezzel akarja előkészíteni, hogy örüljek annak, hogy visszajött, hogy zökkenőmentesen folytatódjon ott, ahol abbamaradt két hete vagy tíz napja. Az egész persze csak arról szól, hogy dugjak vele. Tényleg semmi másra nem vagyok jó, hiába mondja, hogy minden másra, végül csak ez marad, fáradtan az ágyban.

Bocs, most hallom. Megérkezett az első, tudom, mi van benne, mindig ugyanaz, hogy megérkeztem. Egyes szám első személyben, hogy ezzel is jelezze, tulajdonképpen csak ő ment el, a többiek, akik vele vannak, mintha nem is érkeztek volna meg, vagy nem oda.

Tényleg nem gondoltam volna, hogy tudok ilyen hülye lenni, sodródni egy olyan akarattal, ami nem az én akaratom, hanem egy másik emberé, és ez az akarat soha nem lesz az én akaratom, hiszen az ő akarata nem szól semmiről, csak arról, hogy megtartson. S ez a megtartás nem rólam szól, hanem épp arról, hogy amíg vagyok, nem kell éreznie, hogy milyen rettenetes az a kapcsolat, amiben az a hivatkozott gyerek benne tartja. Majd én is szülök neki, és akkor lehet gondolkodni róla, hogy kit választ, mert akkor épp olyan leszek, mint az, aki szintén megérkezett arra a nyaralóhelyre, de az esemes hallgat róla.

Lefekszem, felkelek, nem szeretem, ha jön az esemes, és mégis örülök, amikor megjön, épp azzal a szokásos szóval. Tudom, mi van a másodikban, csak az, hogy hiányzom. Nem locsog túl sokat, mégiscsak esemes. Legalább mosolygós fejecskét nem küld.

Vajon hová bújt, amikor írta, és mit mondott, hogy kinek küldi, ha látták. Valami munkahelyi dolog, de mégis milyen, tényleg nem érdekes, mondja, mert hirtelenjében nem jutott eszébe, hogy melyik munkatársat mondja, nehogy olyat mondjon, aki épp valami távol-keleti úton van, és még véletlenül sem foglalkozik munkahelyi ügyekkel. Végre kiböki, hogy a Lacinak. Azt nem kirúgták már, kérdezte a nő. Nem tudja, mit mondjon, hogy de még mindig érdeklik a munkahelyi dolgok, vagy azt, hogy ez egy másik Laci. Végül a másik Laci mellett dönt.

Minden nap eltelik, az is, amikor olyan gyűlöletet érzek, hogy azt hiszem, ezt a napot örökre megtartja ez az indulat, hogy ez lesz a soha el nem múló idő, pedig ez a nap is eltelik. Kimerülök éjjel kettőre a dühtől, elnyom az álom, elkések a munkahelyemről. Szinte mindennap. Azért nem ír most, ezt fogja mondani, amikor majd újra itthon lesz, hogy jobb úgy csinálni, mintha nem is lennénk egymásnak, akkor kevésbé fáj. Inkább ne gondoljunk arra, hogy vagyunk, és épp nem együtt. Pedig nem lehet másra gondolni, s ha én csinálnám, biztosan nem bírná idegekkel. Ahogyan annak a hülye nőnek a szeretője, mert azt gondoltam, hogy neki is van valakije, hogy az is milyen dühös leveleket küld neki. Pedig nem volt neki szeretője, ezt már megtudtam, mert kicsit nyomoztam. Ha találtam volna valakit, akkor most nyugodtabb lennék, mert a nők nem olyanok, hogy lefekszenek bárkivel, aki mellettük van, mert nyaralnak, és épp azzal nyaralnak, aki ott van, vagy mert a gyerekük apja. A nők csak olyanokkal fekszenek le, akiket szeretnek.

Arra gondoltam, és ezt meg is írtam, vagy majdnem megírtam, hogy felhívok valakit, aki velem akart volna az utóbbi időben, vagy régen. Rengeteg ilyen van, de nem mentem el velük, mert nem akartam megcsalni a szerelmet, amit érzek. De most felhívom valamelyiket, és olyan fájdalmat okozok ennek a jókedvű nyaralónak, akinek csak egy rövid esemesig jutok az eszébe, amit soha nem fog kiheverni. Már össze is raktam a címeket, melyikkel kezdjem.

Kár, hogy csak bosszúból akarom, s persze akivel végül találkoztam, rögtön észrevette, hogy valójában nem akarom, mert csak egy játszma része, és épp olyan típusú férfi volt, aki így nem akart szeretkezni. Nem akarok pótlék lenni, mondta.

Most vagyok ott, hogy várom azt a levelet, hogy már csak két nap, és újra együtt lehetünk. Te tényleg azt gondolod, hogy így lehet, majd azt mondom neki, ha újra itt lesz. Bocs, most abbahagyom. Megjött a levél. Mi van benne, persze épp az, ami szokott lenni, hogy már csak kettőt kell aludni, és a harmadik már velem lesz.

Kinyitom. Azt hiszem, igazad van, olvasom. Mi van, miben van igazam? Azt hiszem, igazad van, nincs értelme. Mi van, minek nincs értelme? Tényleg ezért vártam tíz napot? Ő nem tudja azt csinálni, amitől nekem jó lenne, mert nekem más az életem akarata, iránya… Tényleg mi a fasz van? Nem volt a csak kettőt kell aludni, nem volt, hogy mindig rád gondoltam, az a sok faszság, amit soha nem hittem el, de mégis örültem neki. Egy tavalyi esemesben ez még mind volt, de itt már nem, nem volt szó a harmadik napról, amikor újra feltámadhat a szerelmünk. Mintha tengerár futott volna át rajtam, de utálom ezt a hasonlatot. Ez az én nyaralásom, gondoltam, hogy valami ömlik a szememből.