Grecsó Krisztián: Megélni az idei karácsonyt

2021. december 25. – 07:47

Grecsó Krisztián: Megélni az idei karácsonyt
Illusztráció: Fillér Máté / Telex

Másolás

Vágólapra másolva

Már kapható a Telexshopban a Telex első könyve, A fukusimai búvár és más novellák című válogatáskötet, amelyben a Telextárcák rovat szerzőinek művei olvashatóak, 23 író 28 novellája, köztük öt eddig még sehol nem publikált írás.

Megunt engem a nosztalgia, vagy én vagyok mostanában túl sokat beteg, és emiatt eszembe jutott a valódi gyerekkorom. Igazából mindegy, melyik, a lényeg, hogy most itt állok csupasz szívvel, nosztalgia nélkül, és nyakamon a karácsony. Egyébként egyik bölcsődés vírustól a másikig szépen, okosan és beosztóan élek, jól bánok pénzzel és idővel, nem etetem a gyereket kakaószármazékokkal, se pizzával, és mindig igazat mondok, szóval, várhatom, hogy jöjjön hozzám is a Jézuska.

De ünnepekkor a jelen idő észlelésében rutintalan vagyok.

Mi legyen? Hogyan kell ezt csinálni? Csak nézek, mint fenyőfa a raschel zsákból, mi lesz velem múltba vágyás nélkül, a gyerekkorom szénfüstszagú, falusi karácsonyi utcáját akarom akarni. Ahogy ott baktatok anyuval meg apuval, az öcsém a babakocsiban ring, vonulunk Juszti mamáékhoz, szenteste van, jönnek a betlehemesek. Nincs egyetlen kültéri karácsonyi fény sem az utcán. Nem létezik még olyasmi. A karácsonyfákat az ablakhoz hozza az angyal, és a telepi népek nem húzzák el a függönyt. Bentről ragyognak kifelé az intim terek, karácsonyfák a konyhában, „közlekedőn”, a nagyszobában.

Mióta felnőtt vagyok, az elvágyódás számomra az ünnep.

Hogy oda kívánkozom, ahol még nem akartam máshol lenni, és emiatt néha sajnálom magam, eszem és iszom, előbbit nem akkurátusan, de az utóbbit választékosan, szívesen, jó ízléssel. Délután pezsgő vagy koktél, kora este fehérbor, este vörös, bővebben nem részletezem – talán ezzel bizonyítva valamit az emlegetett gusztusból.

Néhány hete, Mikulás estéjén, ahogy oldalaztunk a gyerekkel hazafelé a jeges dunai szélben, az első, a feleségemmel együtt töltött Mikulásunk jutott eszembe. A feleségem akkor még persze nem volt a feleségem, Miskolcon élt, én meg a Duna-parton húztam meg magam, és mint a teremtés hete, rohant a közös hétvégék delikát ideje. Igazából minden a helyén volt, bár a közös jövő korlátlan fényáradatába néhol már belelógott egy lakásfelújítás otromba árnyéka, de szerelmesek voltunk, és még éppen fiatalok. Ezt, mondjuk, nem tudtuk, mármint azt, hogy a fiatalságnak ilyen szakadékszerűen érünk majd a végéhez, hogy egy lépés, és ott már nem az van, ami előtte volt, még pontosabban, azt sem hittük, hogy egyszer majd a végéhez érünk, azt meg végképp nem, hogy így – de ez most nem tartozik szorosan, ahogy mondani szokás, a tárgyhoz.

Az én Mikulásom nem készült, eszembe sem jutott, hogy december hatodikán dolga lenne. Olyan pezsgő, zsúfolt és felnőtt volt az élet, annyi ünnep és öröm, lemondás és próbatétel vett körbe minket, hogy a cipőmet sem pucoltam ki. Abban a néhány hete vásárolt és kipakolva valahogy lelakottnak tűnő Gogol utcai kégliben még rutinom sem volt, hová rúgom le a bakancsom magamról. Vasárnap este volt, hétfőn hajnalok hajnalán keltünk, de még bírtuk, feltettem egy bakelitlemezt, kimentem a poharamért, és véletlenül valamiért kinéztem a konyhából az előszoba apró terébe. És ott, a csapzott bakancsomban üldögélt magában egy piros szalagos, víg kedélyű, hízott unicumos üveg. A keresztje piros volt, a hasa fekete, ő maga szemérmes és szerelmes, a sálján piros Mikulás-szánok.

Egy pillanatra megállt az idő, de tényleg. Mint amikor úgy néz oda az órára az ember, hogy valamiért nem vált a másodpercmutató. Nem tudtam értelmezni, mit látok, hogy az a jókedvű, sármos, kövér palackocska azért várakozik ott, mert jól viselkedtem, mert itt járt a Mikulás. Fel kellett fognom, mit látok. Gondolkodnom kellett rajta. Ez – elvileg – a spontán érzések ellen való dolog, a rágódásnak tér kell, nem marad hely az érzéseknek, de ez csak elmélet, mert a gyakorlatban abban a pillanatban (és ekkor már sejthettem volna, hogy közel az ifjúság vége, mert ez már egy „középkorú” reakció, de ez megint csak témaidegen mellékmotívum itt), egyszerre tört ki belőlem a meglepettség hozta boldogság, és kezdtem el zokogni. Pontosabban minden finomabban történt: nem volt harsány a nevetés, de bugyogott, forrt, habzott, és ahogy anyámtól láttam – és soha, de soha nem értettem, miként lehetséges ez –, szimultán, diszkréten sírtam is. Karácsonykor le lehet írni: annyira meghatott, hogy engem valaki, akivel szemben ráadásul én is így érzek, szeret. Nem is tudom, örültem-e már meglepetésnek ennyire.

Amikor ez a régi történet eszembe jutott, éppen a dermesztő decemberi utcán magyaráztam a lányomnak a Mikulásról, és egy másodpercre átjárt a melegség, de hamar elsodortak a kihívások, hogy bemenjünk-e ma is a virágoshoz, vagy ne, feltörjük-e végre az ügyvédi iroda hívogatóan tömött postaládáját, vagy várjunk holnapig, hány emelet gombját nyomjuk meg a liftben egyszerre, és ma melyikünk nyalja össze ott a tükröt. Szóval, el is felejtettem, hogy volt nekem egy felnőtt Mikulásom, amikor olyan boldog voltam, mintha önmagam (gyerek) lennénk, amikor ott voltam, ahol lennem kellett. Nem kísértett a múlt, alternatív valóság, se más illúzió. És ahogy az idilli pillanatokkal az már lenni szokott: tulajdonképpen nem történt semmi. Csak néztem a fekete hóembert a cipőmben, és azt szerettem volna, hogy ilyenek maradjunk, hogy ez legyen örökre, és ez akkor is áldott adventi emlék, ha egészen mások vagyunk, és ha mindig, újra és újra tanulnom kell figyelni a mostra, szeretni azt a fahéjillatú pillanatot, amit idén ad majd nekünk az Isten.

A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .