Amikor nagyapám meghalt, nem éreztem semmit, csak szégyent. Magyar ember megméri a szót, ezt mondta nekem mindig, sokszor napokig nem beszélt, csak morgott egyet, ha a jegyzetfüzetéből kiderült, hogy kevesebb bikavér ment el a negyedévben, mint tervezte, és az érzéseit sem úgy fejezte ki, mint mások, néha jól megszorongatta a nyakamat hátulról, így nézett ki nála a szeretet.
Néhány nappal a halála előtt jelent meg a novella, amit belőle írtam, azokról a hónapokról, amikor végleg elvesztette önmagát. A végén már be kellett költöznöm hozzá, mert darált kávéval fűszerezte a gulyáslevest, megkóstolta a mangóillatú tusfürdőt, vagy éppen a nappali sarkába pisilt, én pedig mindezt megírtam, nem hallgattam el semmit, és azzal nyugtattam a lelkiismeretem, hogy úgyse tud már olvasni. Komoly, sokrétű szöveg, amely a kegyetlenség és az együttérzés terrénumait igyekszik feltérképezni, ezt írta nagyapám megaláztatásáról az irodalmi folyóirat szerkesztője, tizenötezer forintot kaptam a publikációért, és abból a pénzből egy hétig írónak képzeltem magam, kenyeret vettem, szalámit, sajtot, üdítőt, olyan dolgokat, amikre a fizetésüket elköltik az emberek.
Na és találtál valami melót? – kérdezte apám, amikor két héttel a temetés után beültem mellé az autóba. Aha, most nemrég, feleltem, de ő csak sóhajtott egyet, aztán beindította a motort, és még arra se vette a fáradságot, hogy belekérdezzen a hazugságomba.
A pohártartóban ott gőzölgött a kávéja, korán indultunk Egerbe lederíteni a muskotályt, előző nap hiába mondtam neki, hogy nem kell jönnie, elintézem én egyedül, ő nem akart rám bízni egy ilyen fontos feladatot, pedig tényleg szívesen megcsináltam volna, már kiskoromban is azt szerettem a legjobban az egri nyaralásokban, amikor nagyapámmal lekéneztük a tölgyfahordókat, vagy a címkéket ragasztgattuk a palackokra.
Szótlanul haladtunk a sztrádán, csak a rádió beszélt, okoskodtak valami idióták Messiről meg a Barcáról, egyetlen értelmes mondat sem hagyta el a szájukat, de nem kapcsoltuk ki, kellett közénk valami zaj, mert amióta apám elkezdte olvasni a novelláimat, nehezen találtuk a közös hangot, nem akarta visszalátni a saját mondatait valami újságban, ezért inkább megmérte előttem a szót, én pedig hiába mondtam neki, hogy amit írok, az fikció, és hogy az irodalomban muszáj őszintének lenni, ő csak fintorgott erre, leszarom az irodalmadat, velem legyél már egyszer őszinte.
A földút két oldalán hosszú sorokban álltak a szőlőtőkék. Nagyapám a dűlőbe vájatta húsz évvel ezelőtt a pincét, apám próbálta meggyőzni, hogy a felszínre építkezzünk, de az öreg hallani sem akart az új-zélandi technikai újításokról, ő a hagyományos megoldásokra esküdött, a bor, az föld alatt érik, mondta, én se szólok bele, hogyan dobjad a gólt. A traktor mellett parkoltunk az udvaron, apám kiszállt, és átnézett rám az autó felett, van egy régi haverom, mondta, csinál most valami sportújságot, oda betolhatlak, ha akarod. Felvonta a szemöldökét, és vékony vonallá préselődött a szája, de én nem feleltem neki, csak kinyitottam a pinceajtót, elindultam lefelé a lépcsőn. Hideg volt odalent, elnyelték a nyirkos falak a napfényt, felkattintottam a villanyt, és mintha egy kriptába érkeztem volna, olyan érzésem támadt, ahogy sorban gyulladtak ki előttem a hajólámpák, az első járatban hatalmas fémtartályok csillogtak, a távolban alig lehetett látni a penésszel benőtt palackkupacokat meg a hordókat.
A muskotály érési ideje három hónap, nagyapám nekem így tanította, ezalatt ötkannányi söprő rakódik le a bor aljára, nyolcvan liter üledék, amit időnként ki kell tisztítani. Apám felmászott a létrára, és leemelte a fémtartály tetejét, az ujjával megkavarta az aranysárga folyadékot. Én bedugtam a kábelt a konnektorba, a szivattyúcső egyik végét odadrótoztam a derítőkádhoz, a másikat meg feladtam neki a létrára, vagy felvehetlek ide is, szólalt meg, amikor összeért a kezünk, kelleni fog most ide valaki. Bekapcsoltam a motort, a zúgás elnyomta a válaszom, állítólag nagyapám soha nem mondta neki, hogy büszke rá, valamiért ez jutott akkor eszembe. Nekidőltem a derítőkádnak, néztem a szivattyúból csorgó muskotályt, szemcsés volt még a bor, apró darabkák úszkáltak benne, úgy örvénylett a félhomályban, mintha engem is el akarna nyelni.
Biró Benedek, borász, nagyapám így mutatkozott be mindig, erős volt a kézfogása, de nem akart megalázni a szorításával senkit, mélyen belenézett a másik szemébe, apró bólintással nyugtázta a nevét. Megvártuk apámmal, amíg kiürül a tartály, akkor visszaszámolt, és egynél megdöntöttük, óvatosan engedtük le a földre. Nem volt már benne semmi, csak a borkő csillogott az oldalán, a fenekéről meg csorgott ki a sűrű, sárgás üledék, néztük egy darabig a takonyszerű folyadékot, apám a hátam mögött zihált, pont úgy kapkodta a levegőt, mint az öreg, nagyokat ugrott hozzá a válla, aztán a kezembe nyomott egy rongyot, és biccentett, mire vársz? Letérdeltem, úgy másztam be négykézláb a hengerbe, felszívta a nadrágom a nedvességet, elkezdtem kitörölni a belsejét, és miközben nyikorgott a fém a rongy alatt, az öregre gondoltam, ahogy hetvenhat évesen is itt térdel a söprőben, a munka az, amit a kezeddel csinálsz, ezt mondta nekem mindig, és büszkeség volt olyankor az arcán, úgy érezte, valami fontosat tanít az unokájának, akiből, ha már az apjából nem is, biztosan borász lesz.
Benyomtam a szivattyút, köpte vissza a cső a muskotályt a derítőkádból a megtisztított tartályba. Apám a fémnek döntötte a fejét, úgy hallgatta csukott szemmel a falakról visszaverődő zúgást, én meg nagyot nyeltem a dohos levegőből, aztán elindultam kezet mosni nagyapám irodájába. Üres kannák és műanyag edények hevertek a földön az ajtó mögött, soha nem dobott ki semmit az öreg, az íróasztalon kupacban álltak a lefóliázott papírok, a sarokban ott gyűjtötte a port a jugoszláv szivattyú, aminek tízéves koromban leégettem a motorját. Szappant nem láttam sehol, a pólómba töröltem a kezem, találomra nyitottam ki a felső fiókot az asztalon, ott volt benne a fantasy regényem kézirata, amit tizenkét évesen írtam, meg egy doboz is, a dobozban fekete bőrtárca, a fekete bőrtárcában nagy köteg húszezres. Hátranéztem a vállam felett, mint akit rajtakaptak valamin, aztán csak bámultam a pénzt a kezemben, és arra gondoltam, miközben lecsorgott a hátamon egy izzadságcsepp, hogy vajon kétszáznyolcvanezer forintból hány hétig képzelhetném magam írónak.
Apám az udvaron várt, rendeltem pizzát, biccentett felém, nincs nálad egy cigi? Csendben üldögéltünk a napon, úgy nyelte a füstöt, mint valami kiskamasz, látszott, hogy nem dohányzik. Az ereszen nyomta el a csikket, én csak aggódom érted, hogy mi lesz így veled, mondta, most már talán el kéne kezdeni valamit. Nem tudtam, mit feleljek, szürkének tűnt az arcán a borosta, pedig a temetésen még barna volt neki, ha nem hagytad volna abba a kézit, folytatta, és közben már a szőlőt nézte, akkor most kint játszanál Kaliforniában valami egyetemi csapatnál.
Zúgás hallatszott az út felől, felverte a port a robogó, ahogy a futár lefékezett a kapunál, apám benyúlt a zsebébe, és elővette a tárcáját, de én megráztam a fejem, meghívlak, intettem neki, megjött az első fizum. Leengedte a kezét, és követett a tekintetével, ahogy odamentem kifizetni a srácot, jó hangosan mondtam, mennyi borravalót adok. Evés közben is engem nézett végig, úgy vizsgálta az arcomat, mintha valami egészen újat talált volna rajta, de nem kérdezett semmit, nem tudakolta meg, mit dolgozom, hol és mennyiért, pedig én szünet nélkül pörgettem magamban a hazugságaimat.
Este indultunk vissza Pestre, sötét volt már, mire rákanyarodtunk a sztrádára. Száznegyvennel száguldottunk végig az M3-ason, most nem beszélt a rádió, apám halkan fütyült, és lazán fogta a kormányt, én meg próbáltam minél jobban elsüllyedni az ülésben. Üres volt a város, félálomban néztem, ahogy az autó fényszórója keresztülvág az utcalámpák sárga csíkjain, görcsösen szorítottam nagyapám pénzét a zsebemben, miközben gurultunk át az Árpád hídon, összeizzadták az ujjaim a papírköteget. Apám hazavitt egészen a kollégiumig, a kapu előtt felhúzódott a padkára, és leállította a motort, halvány mosoly ült ki az arcára, úgy vette elő a kesztyűtartóból nagyapám karóráját. Beletartotta a fénybe a régi, fémszíjas Seikót, legalább negyven éve járt benne körbe-körbe a három mutató, de egyetlen karcolás volt csak az üveglapon. Büszke vagyok rád, mondta, és segített rácsatolni a csuklómra. Jó szorosra húzta, hogy ne lötyögjön.
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .
