Haász János: Néha még álmodom arról a meccsről

2021. június 12. – 16:07

frissítve

Haász János: Néha még álmodom arról a meccsről
Illusztráció: Fillér Máté / Telex

Másolás

Vágólapra másolva

Néha még mindig álmodom arról a meccsről.

Semmire nem emlékszem abból a meccsből. Homályos emlékekből kovácsolok múltat magamnak. Képekből gyúrunk múltat. Mintha a hajnali álmokat akarnám megragadni, ahogyan kúsznak ki az agyamból a redőny résein át betóduló napfény elől. Múltakból gyúrunk képet.

A szögletzászlónál ülünk, jó magasan. Örülök, hogy innen mindent fogunk látni. Apa nem örül, mert semmit se fogunk látni. Igaza lesz, semmit se látunk.

Apának mindig igaza van.

Amikor hazajön, hogy megvan a jegy, megyünk a meccsre, fel se fogom, milyen meccsre.

Hogy meccsre megyünk, az természetes, a világ eleve úgy van elrendelve, hogy az ember meccsre jár.

Kéthetente, vasárnap délután, a világoskék-fehér színekben rozsdásodó városi sporttelepre. Olajos szotyi, ismerős arcok, kézfogások. Apát mindenki ismeri, ezen meg se lepődöm, hát hogyne ismernék, fontos ember, a piacon is azt a vásárcsarnokot hogy felépítette.

Egyébként is a városban, bár ezt akkor még nem tudom, két-három nagy munkahely van, ha nem vizes vagy, akkor kolbászgyári, ha az se, akkor a kórházban dolgozol. Vagy nyáron a strandon. Hol dolgoznak vajon, akik a strandon dolgoznak, amikor nem dolgoznak a strandon? Ez is csak most jut eszembe. Mindegy, azóta már kolbászgyár sincs, vízügy sincs. Vagyis mindkettő van, de egyik se úgy, ahogy volt.

Szóval meccsre megyünk, oké. Az ember szeptembertől májusig meccsre megy, kivéve a téli szünetben, mert a téli szünetben nincs meccs. A téli szünet a mi hétfői adásszünetünk, hogy olyankor mit nézünk, nem tudom. Olyankor az ember nem néz semmit. Olyankor disznót vág, mondjuk. Hajnalban kelünk, a férfiak pálinkát isznak, a nők forró vizes lábosokkal szaladgálnak, mi, gyerekek, megfoghatjuk a disznó farkát, ha ügyesek és gyorsak vagyunk, nem úgy, hogy összeszarjon. De ritkán vagyunk ügyesek és gyorsak, én pláne.

Most se vagyok az. Hogy ez a meccs nem csak a szokásos meccs, azt egy május hajnalon tudom meg. Kedd van, mégse megyek suliba, miért nem megyek suliba, ez is olyan dolog, hogy ha kedd van, az ember suliba megy. Ha vasárnap van, akkor meg meccsre. De most kedd van, és meccsre megyünk. Korán kelünk, az állomásra kocsival, onnan vonattal megyünk.

Van egy hajnal, egy autóút az állomásra, hatalmasra dagadt hidegben, nyúlós-nyálkás, novemberies ködben. Hajnali vagy éjszakai ködben. Ki tudja, hajnal van-e egyáltalán azon a májusi kedden, és nem napközben, netán délben indulunk-e útnak. A vonat, az biztos.

Ringatózunk az álmaink felé.

Sosem voltam még válogatott meccsen. Bizony, Morzsám, ezt most kell elkezdeni – csap a térdemre apa, vagyis úgy képzelem, hogy a térdemre is csap, a Morzsát biztos mondja. Morzsa, Morzsi, hát milyen kutyanév ez, nem tűröm senkitől, csak tőle meg anyától meg tatáéktól. A Jancsikát, azt tőlük se, azért mindennek van határa, és ezt a határt a Jancsikánál húzták meg, vastagon, és az se érdekel, hogy van a Fradiban egy balbekk, a Jancsika, mert neki a vezetékneve az. Szóval a Morzsa, az biztos van a mondataiban, és az is van, legalábbis ebben a most megszülető, újrakonstruálódó valóságban, hogy apa a térdemre csap, aranyfogak nevetnek a szájából, nagyot harap a kolbászos szendvicsből és a boldogságból. Biztos bont egy sört is, sörnyitó nélkül, kulcs nélkül pattintja le a pasztőrözetlen Kőbányairól a kupakot, az én apám erős ember, majdnem mérnök, de betongerendákat emel a családja fölé, a kezén nemcsak hogy megvastagodott a bőr, hanem talán a bőre helyén is izom van.

Ezt most kell elkezdeni, hogy válogatott meccsre jár az ember, mondja apa, és tudom, hogy az ember, az itt most én vagyok, ültömben is kihúzom magam, gerincem keménysége egy kapufáé, nem gyerek vagyok, hanem ember. Szurkolótárs.

Tudom-e, mi az, hogy aranycsapat, hogy londoni hathárom, hát hogyne tudnám, vembli stadion, puskásék, bólogatok, de nem is kell neki a megerősítés, grosicsbuzánszkylórántlantos, ömlik a szájából a névsor, meg az, hogy Puskás, hogy hátrahúzós gól, de főleg az, hogy ez most ugyanaz. Hogy a múlt megismétlődik, és nem azzal, hogy én, Morzsa, ezt újraírom majd harminc év után, ezt ő honnan is tudhatná, ő se tudja, én se tudom, hanem azzal, hogy ő újraéli a saját harminc éve után. Hogy amikor ő gyerek volt, akkor volt egy aranycsapat, és most, abban az akkori mostban, az 1985-ösben, abban, amiben neki gyereke van, ismét fénykorba borul a magyar foci. Szemünk láttára lengedezik bele a szebb jövőbe.

Még nem tudjuk fejből a névsort, csak a neveket, hogy Disztl Péter, Sallai, Róth, Garaba, ezeket tudom abban a biztosan megtörtént múltban, meg hogy Andrusch, hogy Nagy Antal, meg hogy Nyilasi, Détári, Esterházy, Bodonyi, Kiprich. Meg tudjuk a Videotonét is, Szabó, Burcsa, Májer, Csongrádi. Sok név van, van kiknek a nevét tudni. Ez jobb is, mint ha csak tizenegyet tudnánk, nem, kérdezem, apa mosolyog, azt mondja, okos vagyok. Lehet, hogy ez a mosoly is csak most születik meg, kihúz, javít, (plagizál), biztos, hogy a mosoly akkor is ott volt, boldogság vett körül minket abban a kupéban, boldogság és a kolbász fokhagymás szaga, lehet, hogy kérdés se volt, anélkül is mosolygott. Amikor azzal a meccsel álmodom, a vonaton ülve mindig mosolyog.

Aranykor jön, ez az új aranycsapat, mondja apa, és ha apa mondja, hát az úgy van. Az apa, az olyan, hogy az nem téved.

A tévében végignéztük a vébéselejtezőket, öt meccs, öt győzelem, idegenben vertük a hollandokat, osztrákokat, már az utolsó forduló előtt eldőlt, hogy kijutottunk a vébére, a Videoton közben döntős az UEFA-kupában, sose láttunk ilyet, én legalábbis nem, apa talán igen, bár sose mesél róla. Már majdnem felnőttfejjel tudom meg, hogy kedvenc csapata, a Fradi egyszer megnyerte az UEFA-kupa elődjét, meg hogy 1975-ben a KEK-ben volt döntős, szinte falun éltünk még, hogy volt-e tévénk, nem tudom, gyerekkori első emlékeimben már volt, de azok az első emlékek biztosan nem egyéves koromból valók. Akkorról még kreált emlékeim sincsenek, elhitetni se akarom magammal, hogy vannak.

Apa kezében a Sport, a Népsport, a pályaudvaron vette, amikor befutottunk. Vagy amikor elindultunk. Délután van, hogy lenne még ilyenkor Sport meccsnapon? Délután van, az biztos, kimegyünk a pályaudvar elé, szembesüt a nap, emberek tömege, a bőröndök majdnem elsodornak, apa megfogja a kezemet, most nem vagyok szurkolótárs ember, jó esetben is csak nagyfiú vagyok, de inkább kisfiú. Lemegyünk az aluljáróba, esti a hírlaaap, italautomaták, felmegyünk az aluljáróból, felszállunk egy villamosra, aluljáró, italautomaták, villamos, én ebben a városban akarok élni. Valami kisvendéglőben ülünk a Thököly út környékén, a nagykörúti önkiszolgálókban szoktunk, de ez más, ez rendes étterem, pincértől rendelünk, a kerthelyiségben ülünk, kockás abrosz, a hajamat fújja a szél, apa hamuját fújja a szél. Megadjuk a módját.

Apa keze szürkésbarna, a hamutól és a Népsport címlapjának olcsó nyomdafestékétől, fog az újság, apja fogja az újságot, ami megfogja őt, mondja. Ezen nevetünk. Már nem mint apa és fia, hanem mint szurkolótársak. Lehet, hogy nem is mondja, lehet, hogy nem is nevetünk. De apa olyan, aki ilyeneket mond, és akkor nevetünk.

Mutatja az újságot, hogy a Sport szerint, nem Népsportnak hívjuk, ahogy most se Nemzetinek, a Sport, az Sport, ha azt kérünk az újságostól, akkor nem Képes Sportot ad, mert az Képes Sport, meg nem is Labdarúgás magazint, mert az meg Labdarúgás magazin, amit egyébként nagyon szeretek, tele van színes csapatképekkel, nagyon jól lehet belőle fejeket kivágni a gombfociba. De a Sport, az a Népsport. Szóval mutatja a Sportot, nézd, a dicsőségért játszanak ma a fiúk, gálázni fognak, nincs rajtuk teher. Lehet, hogy ezt se mondja, vagyis nem akkor mondja, de ilyeneket gyakran mond, amikor a kombinációs totó fölé görnyednek Janival vagy Imivel, száll a cigifüsttel kevert sörszag, a magyar futballtudomány legnagyobb koponyáinak egyike apa, efelől nincs kétségem ilyenkor. Se.

A stadionban ülünk. Apa a barnás színű ballonkabátjában van. Kezében a Népsportot gyűrögeti, a foltok szinte feketére izzadnak a tenyerén az elmosódott újságtól. Nincs meleg, mégis izzad a tenyere. Körülöttünk rengeteg ember, a gyulai focipályán mindig csak pár százan vannak, és bár az a pár száz néha egy-kétezer, mégse sok tízezer. Ebben a stadionban többen vannak, mint ahányan a mi városunkban laknak, ilyet mond apa, ez is egy olyan emlék, ami most vált valósággá, de kellett, hogy ilyet mondjon, mert apa olyan, aki ilyeneket is mond. A gyulai focipályán, ha már untam a meccs végét, hátramehettem a betonosra rugdosni a labdát, a kapufát eltalálni, itt nem mehetek sehová, mondjuk, most már nem gyerek vagyok, ember lettem, szurkolótárs ember, ha unnám, se mennék, már ha lehetne, akkor se. De hát hogy is unnám, hát ezek válogatottak, a válogatottnál meg nincs jobb, nem, dehogynem, hát azért válogatott.

A szögletzászlónál ülünk, jó magasan. Én örülök, apa nem, igaza lesz. A pályán apró kis hangyák a játékosok, a kapusunkat megismerni a szakálláról, a csapat a meggypiros mezben, a számokat nem látom. Álmomban sem. Mert néha még álmodom azzal a meccsel. Apa idegesen tördeli a kezét. Nyerni akar. Mindig. Kijutottunk a vébére, de az mindegy, ennek a csapatnak nem szabad kikapnia, ez a csapat a világbajnokság egyik esélyese lesz, sőt, már az. Sorolja, hogy Nyilasi a legjobb korban, hogy Détári lesz az új Puskás, és hogy az az Esterházy meg a Kiprich micsoda klassziscsatárok. Mindenki boldog. Nem létező emlékeimet filmhíradók képeiből építem, képekből aranyfogú, mosolygó tömegről, a ráncos arcok mögött remény van, hogy a filmhíradókban nem emlegetett, nem emlegethető fájdalmak, némán viselt áldozatok mind megérték, hogy ez az ország épül, szépül, bontakozik, fejlődik, szemünk láttára lengedezünk bele a szebb jövőbe. Ha máshol nem, most itt, a zöld gyepen.

A szögletzászlónál ülünk, de pont nem annál a kapunál, nem azon az oldalon, nem annál a szögletzászlónál. Az én valóságomban egy bal oldali beadás után kaptuk a gólt, egy bizonyos Wim Kieft fejelte be. Nem tudom, miért álmodom ezt. A gólt, nem mintha nem lenne mindegy, De Wit szerezte, ezt nagyjából egy hete tudom, egyetlen hete vették el azt a gólt Kiefttől, és ha tőle, akkor tőlem is, a Népsport archívuma vette el, és aztán minden más archívum, fellapoztam őket, amikor ezt a tárcát írtam. Azóta tudom, hogy túl sokat álmodtam erről a meccsről, és abban az én megkreált valóságomban örökké és kitörölhetetlenül Kieft fejesével kaptunk ki. Még van húsz perc, de vesztésre állunk. És ez már így is marad.

Onnantól kezdve szürke üresség van, a lelátón mindannyian apa összemaszatolt ujjai vagyunk.

Onnantól kezdve minden így marad. Bár minden így maradna.

A vonaton ülünk. Fekszünk. Én fekszem. A vonat ülése hideg, nyirkos. Épp csak lecsukom a szemem, apa felráz, leszállunk. Mi van, mégse megyünk haza, pengeéles az emlékkép, azt gondolom akkor, hogy valami főhatalmasság szólt, intézkedett, jelzett, hogy itt valami nincs rendjén, hogy egy szurkolóember nem kezdheti úgy a válogatottmeccs-nézős életét, hogy nullegy, hogy fesztivál helyett kudarc. Hogy apa tévedett, pláne úgy nem kezdheti. És hogy akkor most visszamegyünk, és újrajátsszuk, a holland kapus nem védi ki a szemünket, a rengeteg szögletből egy bemegy, Détári belövi, Nyilasi belövi, Kiprich belövi, valaki belövi, befejeli, beszerencsétlenkedi, De Wit nem áll be, Kieft sem fejeli be, helyreáll az igazság, mert az életben igazságnak kell lennie, a magyar futballtudomány legnagyobb koponyájának egyike nem tévedhet, mert pláne, hogy az a futballkoponya, az az én apám.

De nem, vagy még álmodom, vagy már tényleg a végállomáson vagyunk. Voltunk. Ülünk a kocsiban, párás hideg nyálka kísér minket hazafelé. Apa vigasztal, így kell lennie, biztos dühöng magában, nem bír veszíteni, biztos dühöng, de azért vigasztal, hogy ez végül is a hollandoknak volt fontos, és hogy majd a világbajnokság, ha szerencsénk van, kijutnak, összekerülünk, és bosszút állunk rajtuk, ezeket mondja, ezeket kell mondania, az én valóságomban így vigasztal, és aztán azzal zárja le, mielőtt újra elalszom, talán még a Wartburgban, talán már otthon, az ágyamban, hogy nyugodjak meg, egy csomó győztes meccsen szurkolunk még együtt, végig az egész vébén. Ezzel vigasztal, én megnyugodva alszom el, úgy kell elaludnom, ebben a most újraírt múltban megnyugodva alszom el, még ha azóta is sokat álmodom arról a meccsről, megnyugodva alszom el, és talán boldogan is, hogy mostantól akkor mennyi válogatott meccset fogunk még megnézni együtt.

Nem tudom, nem tudhatom, hogy apa ebben is téved, ő se tudja, senki nem tudhatja.

Apa nem tévedhet, apa mégis téved. Egy év se telik el, és ő már nem lesz, se a cigije, se a szürkére sportozott ujjai, se a bőre helyén nőtt izmok, és nem leszünk szurkolótársak. És mire ő nem lesz, már nem lesz a magyar focinak se új aranykora. Ha ő él, minden másképp történik, ezt álmodom, ezt a valóságot konstruálom újra és újra. Akkor nincs Irapuato, nincs nullhat, nincs bundabotrány, nincs Nyilasi-sérülés, Détári se pazarolja el az életét. De ő akkor már nincs, és mindez van. Egy aranykor ért véget, és maradtunk, akik nem voltunk soha: apa összemaszatolt, szürke ujjai.

A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók.

A Telex csak tőled függ. Legyél a rendszeres támogatónk!
Támogatom!