Bíró Zsombor Aurél: Hogyan térdeljünk

2021. március 20. – 10:59

frissítve

Bíró Zsombor Aurél: Hogyan térdeljünk
Illusztráció: Fillér Máté / Telex

Másolás

Vágólapra másolva

Egy jelenet

Apám ingatja a fejét, már négy perce kések. Cukrot pakol a presszóba, rámarkol a csészére, felhajtja. Hurkákba gyűrődik a bőr a tarkóján. A feje sima és fehér, hetente lenyírja kopaszra, néha szoktam neki mondani, hogy legyen végre férfi, és hagyja meg a hitlerbajuszt. Jó a humorod, fiam, feleli ilyenkor, kitől örökölted? Vagy: ha zsidó lesz a feleséged, ígérem, felvarrom a horogkeresztet. Nagyot nevetünk ilyenkor. Így viccelődünk mi egymással.

A kávézóban ücsörög, háttal a bejáratnak, hogy ne kelljen kinéznie a Vas utcára. Az úttest túloldaláról figyelem, arcomon maszk. Mögöttem az egyetem, oszlopok közé kifeszített, piros-fehér szalagok, néhány fémkordon meg torlasznak használt, ütött-kopott iskolapadok. Több mint egy hónapja találkoztunk utoljára. Már hat perce kések, jóleső érzés, hogy rám vár.

Negyven perc múlva jön értem a taxi, visz majd a tévébe. Negyven perc apámmal. Veszek egy mély levegőt. Átmegyek az úttesten. A kávézó ajtajában meggondolom magam, lehúzom az arcomról a kék, orvosi maszkot, és felteszem a helyére a sárgát. Ez nem provokáció, ismételgetem némán, miközben lenyomom a kilincset.

Egy elhallgatott monológ

Jó buli, tudom én. Szalagozgatunk meg énekelünk, nagy piálások. Be is szívtok, mi? Megmondhatod, sárgamaszkost nem viszünk be, szerelmesek belétek az őrsön. De csak finoman megjegyzem: ez nem forradalom, fiam. Ez hiszti. Nyivákolás, rinya. Fölétek küldte a hatalom ezt a Kancsalt, na és akkor? Félre mindent, és átmegyünk csecsemőbe? Ugyan már. Ne szórakozzunk. Isten hozott az életben! Még az is lehet, hogy igazatok van. De ez nem fontos. Aki már az első akadálynál elhasal, abból ne legyen színész. Még színész se. Az egyetem kispályás bajnokság, a tehetségtelenek kiesnek, meg a lusták is. De tehetségesből is van bőven. Küzdeni kell, bazmeg. Teperni, túlélni. És illúzióid ne legyenek. Már most tudja mindenki, hogy kinek van esélye a felnőtt ligára. Érzi az ilyet az ember. Érzik, hogy te csúcsra juthatsz, ők meg kiszorulnak a kispadra még a kezdő sípszó előtt. És most hisztiznek. Erről szól az egész, kiéli magát a lázongásban a sok közepes. És te beállsz közéjük. Hagyod magad belerángatni a politikába. Térj már észhez! Vagy ha tényleg ezt akarod, nekem az is rendben van. Jó, legyen. Elmúltál tizennyolc, mi köze hozzá apádnak. De akkor ne a tévében osszad az észt, hanem álljál bele! Keményen, férfiasan. Molotov-koktélt csinálni egyszerű: kétharmad benzin, egyharmad gázolaj, rongy a szájába, ha keversz bele padlólakkot, tapad a tűz. De te ezt már úgyis tudod. Te forradalmár, te. Ha komolyan gondolnád, akkor nem itt beszélgetnénk, hanem az őrsön. És ez nem fenyegetés. Én szeretlek. De a cirkuszolás, az a gyerekek dolga. A férfiak eldöntenek valamit. Most még van visszaút. Olvastam tegnap, megígérték, ha leszeditek a szalagokat, nem lesz senkinek semmi baja. Na ez fenyegetés. De egyben ígéret is. Lehet választani.

Egy jelenet

Jónapot, elvtárs, szalutálok apámnak, erőt, egészséget! Leülök vele szemben. A Mester mindig azt mondja, hogy egy színész akkor kezd el vicceskedni, ha kifogyott belőle az anyag. Apám bólogat, szótlanul nézi a maszkomat. Fáradtan pislog. Próbál nyugodt maradni, erre a gondolatra kellemes melegség árad szét a gyomromban. Gyorsan emlékeztetem magam: az önáltatás nem vezet sehova. Ez az ő mondata, ezt a mondatot tőle örököltem.

Kitalált a színpadról a művészúr? szólal meg végül. Mosolyog, én is mosolygok. Provokálásban jók vagyunk. Egy kettesben eltöltött reggeli olyan, mintha színpadon lennék: egy pillanatra sem engedhetem meg, hogy lehulljon az arcomról az őszinteség jelmeze, de azt se, hogy kibukjon alóla a valódi őszinteség. Lehúzom a maszkot a nyakamra, és megvonom a vállam. Azért nem vártál sokat, remélem, nézek rá ártatlanul. Zöld szeme van, felette szigorú, egyenes szemöldök. Az íriszében apró, barna anyajegyek úsznak, az enyémben is van pár. Filmen hasznos, ráizgulnak az operatőrök. Ugyan, fiam, ráérek, feleli. Elnyúlik közöttünk a csend. Na és jól vagy? kérdezem tőle, rég láttalak. Karba teszi akezét. Remekül, remekül, mondja, hát te? Sok a dolog mostanában? Bólintok. Ránézek az étlapra. Csillog rajta a fólia a zsírtól, a sarkán felkunkorodik a papír. Ezt a párbeszédet egy színdarabból kihúzná a dramaturg.

Sonkás-sajtos melegszendvics, olvasom, ham and eggs, tejfölös bundáskenyér. Apám hangosan szuszog, eszembe jut, hogy már nem is emlékszem, mikor volt utoljára fulladásom. Még az egyetemfoglalás előtt, talán. Lenyúlok a zsebembe, kitapintom a fúvókát. Reflexmozdulat, de le kéne szokni róla, a pánik generálja a fulladást. Akkor a születésnapom is ezért felejtődött el? kérdezi hirtelen. Rámarkolok az étlap szélére. Nem merek megmozdulni. Tejfölös bundáskenyér, tejfölös bundáskenyér.

A Mester egyszer azt mondta nekünk, hogy az életben törekedjünk az ellentétek feloldására, a színpadon viszont legyünk undorítóak, kaparjuk ki a konfliktus közepét. Felemelem a fejem, és elmosolyodom.

Próbálok előhívni egy fenyegető vigyort, de a Mester erre csak annyit mondana, hogy világít az arcomon a kamu,

vagy megfenyegetne, hogy kivág innen félév végén, mint macskát szarni. Apám zavartan néz vissza rám. Nem érti. Aztán felkapja az étlapot. Valami húsosat egyél, morogja, olyan vézna vagy megint. Most már őszinte a mosolyom. Meg se kell szólalnom, magától rájött a stratégiai hibára: ha elkezdjük felfejteni az évek alatt elfelejtett születésnapok szálait, abból nem ő jön ki jobban.

Egy huszonnégy órával korábbi dialógus

Szolgálatban vagyok, fiam.

Nem tudok menni holnap ebédre, csak ezért hívlak.

Nem tudsz?

Megyek az ATV-be tizenegyre. Interjút adok.

Igen? És miről?

Hát, erről-arról.

Valami díjat kaptál?

Nem.

Előadás?

Nem, nincs most semmi.

Értem. Értem.

Tíz perc az egész, apa. Nyugi.

Menjen helyetted valaki más!

Maszkban leszek, nem fogják látni az arcomat.

És a neved nem lesz kiírva? Ne szórakozz velem, bazmeg!

Vigyázni fogok, hogy mit mondok.

Reggel ráérsz? Holnap reggel?

Nem tudom.

Reggeli, fél tíz. Odamegyek a Vas utcátokba.

Reggelizni?

És nehogy nekem kitaláljál valamit!

Egy jelenet

Apám szuszog. Orrsövényferdülése van, nekem asztmám. Van egy emlékem vele, Minimaxot nézek a kanapén, ő meg váratlanul rám veti magát, és leteper a földre. Még nem kopasz, még nem pocakos, mellkasa barna dzsungel. Dörzsöli a hátamat a szőnyeg, dezodorral keveredő izzadságszag az orromban, nevetek, ez a nevetés a legtisztább. Ötletem sincs, meddig birkóztunk, de ő unta meg előbb, fogta magát, és rám feküdt, összepréselte a tüdőm. Azt hitte, élvezem a játékot, de én mozdulni se bírtam, üvöltéssé torzult a nevetés, aztán meg már nem maradt bennem semmi, amit elüvölthetnék.

Jó lenne elmondani neki, hogy az egyetemfoglalás kezdete óta nem volt fulladásom. De mi ilyeneket nem mondunk egymásnak. Az étlapot tanulmányozza, francért nem eszel rendesen, morog, csak az instant leves, meg ezek a szarok, mi? Azt se mondtam neki soha, hogy még harmadévben is voltak olyan rémálmaim, amikben a színpadon kezdett sípolni a tüdőm.

Nézem az anyajegyeket az íriszében. Eszembe jut a Mester, a színészet csupaszodás, villogott a szeme mindig, amikor ezt mondta nekünk, akkor tudják majd használni a testüket, ha a kimerültség lekoptatja magukról a manírt. Vállat vonok. Nincs pénzem rendes kajára, felelem.

Apám higgadtan néz, nem kapja be a csalit. Irigylem a magabiztosságát. Az én játékomból pont ez hiányzik,

növesszen végre pöcsöt, paskolta meg a tarkómat másodévben a Mester egy próba végén. Apám eljött megnézni az előadást, utána csak annyit mondott, hogy büszke rám, de ezt a szart ne reklámozzuk. Molière, megszenvedtünk vele, hoztuk a kisrealizmust. Tényleg szar volt. Ezt is jó lenne elmondani neki. Meg azt, hogy azóta nem érzem magam tehetségesnek, amióta a Mester az első óránkon kijelentette: ebből a tizenkét emberből a képzés végére hatan maradnak.

Apám elvigyorodik, nem úgy volt, hogy hordja nektek az ingyen kaját a sok balfasz? Összerándul a gyomrom. Tehát tudja, mire megy ki a játék. Szépen belegyalogoltam a csapdába. Tényleg rengeteg adományételt kapunk, hordják a bejárat előtt ücsörgő őrségnek a kaját a nénik meg a bácsik, akik tőlünk várják az elmaradt rendszerváltást. Apám felvonja a szemöldökét. Kivont kard, csőre töltött fegyver. Miért van az, hogy csatatérnek képzelem a közöttünk elnyúló csendet?

A pincér ment meg a válaszolástól. Fiatal, szeplős lány, szőke haja rálóg a farmerkötényre. Apám megbámulja a mellét. A csöcsét, ő így mondaná. De igazságtalan vagyok, én is megbámulom. Tényleg nagyok. Ő magyaros rántottát rendel, én vegán melegszendvicset és mandulatejes latte macchiatot. Kitágul az orrlyuka, de nem szól. Most tűzszünetet tartunk. Amúgy nem is vagyok vegán. A lány felírja a rendelést, aztán észreveszi a nyakamon a sárga maszkot. Az egyetemfoglalóknak tíz százalék kedvezmény jár, mosolyog. Halk horkanás az asztal túloldaláról. Lesütöm a szemem, felmegy a vér az arcomba. Nem kérjük, köszönjük, felel helyettem apám. Hangja nyájas, de határozott.

Egy elhallgatott monológ

Nehogy azt hidd, hogy érdekel, fiam. A te életed a tied, az enyém meg az enyém, ha úgy kívánod, holnaptól nem is kell közünk legyen egymáshoz. És ez nem fenyegetés. Én szeretlek. A felelősség engem terhel, én voltam, aki hagyta, hogy ilyen közegben nevelkedj. Ripacsok, bohócok között.

Jó érzés, hogy rajtatok csámcsog az ország? Dorombol az egó, mi? Különben csináljátok. Nem tetszik valami, hát tessék tüntetni. Demokráciában élünk, még ki is megyek veled, ha akarod. De ez a forradalmasdi nonszensz.

Abszurdum, rossz vicc. Közben csak finoman jegyzem meg: magatok alatt vágjátok a fát. Szerinted nem listáznak? Olvastam valami barom újságban, hallgatók vagytok, akkor hallgassatok. Ezen lehet hisztizni, de csak azok nem látják a demagógia mögött az igazságot, akik nem akarják. Nem azért kell kussban lenni, mert még nem értél el semmit, hanem azért, hogy ha egyszer majd megszólalsz, legyen súlya a szavadnak. Térj észhez! Nem kell térdelni, csak csendben maradni állva. Hogy a Kancsaltól kapod a diplomát, az csak annyit jelent, a munkád a fontosabb, nem a bohóckodás. De nem akarlak győzködni. Csináld, amit a szíved diktál. Mi köze hozzá apádnak. Azt viszont jobb, ha tőlem tudod, hogy nem fog már sokáig rajtatok csámcsogni az ország. Megunnak, kész. De ha most bemész a tévébe okoskodni, arról tíz év múlva is meg lesz a videó. És magas lovon ülni csak addig kényelmes, amíg négyszáz lájkokat kapsz a sárgamaszkos profilképedre.

Egy jelenet

Leszedi a rántottáról a salátalevelet, fegyelmezetten eszik. Én kedvetlenül piszkálom a gombakrémes szendvicset. Beleböfög a szalvétába, toljad befele, szól rám. Jó lenne elmondani neki, hogy az asztmás rémálmaim sosem úgy érnek véget, hogy megfulladok a színpadon, hanem úgy, hogy nem kapok levegőt. Az én szalvétám darabokban hever az asztalon, nem tudom, mikor tépkedtem össze.

Kiszed a nyelvével egy darab kaját a fogai közül. Nagy levegőt vesz, kifújja. Miért csinálod ezt velem? kérdezi. Kidagad a homloka közepén egy nagy ér. Van arcod, bazmeg, hogy szerinted még az egyetemfoglalás is rólad szól. Persze hangosan ezt nem mondom. Beleharapok inkább a szendvicsbe, tényleg, megkapod azt az előléptetést? kérdezem. Elfintorodik. Úgy néz, mintha bele akarna kezdeni egy monológba, aminek elfelejtette az első mondatát. Aztán csak megrántja a vállát. Engem az nem minősít, fiam, hogy te hülye vagy, mondja.

Egy begyakorolt monológ

Jónapot kívánok, köszöntöm én is a nézőket. Ötödéves színészhallgató vagyok, és azt hiszem, az egyetemfoglaló közösség nevében beszélek, amikor azt mondom, hogy történjen bármi, nem fogjuk feladni a blokádot. Tegnap a kormány megtriplázta az egyetem költségvetését, ez egy nyilvánvaló lefizetési kísérlet. De nekünk nem a költségvetéssel van problémánk. Jogszerűtlennek tartjuk, ahogy eltiporják az otthonunkat, ezért foglaltuk el az egyetemet. Jogi kérdésre pénzügyi válasz nem válasz, üzenném a döntéshozóknak: minket nem lehet megvásárolni. Mi kiállunk az elveinkért, nem vagyunk gyávák és kishitűek. Nem fogjuk beletörődő mosollyal ismételgetni, hogy ebben az országban ez így megy. Elmondtuk, hogy mit akarunk: a tanulás és az oktatás szabadságát. Amíg követeléseink nem teljesülnek, addig itt maradunk.

Egy jelenet

Az órámra pillantok. Letelt a negyven perc, vége a játéknak. Kaphatok egy kis pénzt? kérdezem. Apám felém fordul, elrántom a tekintetem, de tudom, hogy mosolyog. Máris menned kell? Távolinak tűnik a hangja, bólintok, nyúlnak a másodpercek, csak a szuszogását hallom. Szóval kaphatok? ismétlem, kirak a főbérlő, ha nem fizetek. Felnézek, már nem mosolyog, mennyire volna szüksége a művészúrnak? kérdezi. Nyolcvan, felelem. Füttyent, pedig minden hónapban ennyi. Nem hetven volt eddig? Lassan ejti ki a szavakat, ingatom a fejem. Vigyorra húzódik a szája, egy légy szíves talán kijárna, nem gondolod? Benyúl a zsebébe, előveszi a pénzt, kétszer átszámolja. Átnyújt négy darab húszezrest az asztal felett, én meg tépném ki a kezéből, de nem hagyja, elfehérednek az ujjai a papíron. Elkapja a tekintetem,

pénteken behívott a vezérőrnagy, mondja, eddig két szót váltottam vele életemben, de most megkérdezte, hogy állsz a tanulmányaiddal. Rándul egyet a szemöldöke, én elgondolkoznék a helyedben, fiam, hogy beleszarok-e a kézbe, ami etet.

Elengedi a pénzt, begyűröm a zsebembe, és felugrom, magamra kapom a kabátot. Köszönöm a reggelit, préselem ki, és rohanok az ajtó felé, de elkapja a csuklómat, erősen szorít. Mélyen belenéz a szemembe, ugye nem a tévébe sietsz? kérdezi halkan. Csak akkor ereszt el, amikor megrázom a fejem.

Egy elhallgatott monológ

Büszke vagyok rád, fiam. Nem egyezik a véleményünk, de egy férfi az elveiért menjen el a tűzig. A kérdést viszont látnod kell. Az igazi kérdést. Nem tartozol senkinek. A megalkuvás nem azt jelenti, hogy az elveiddel ellentétes döntést hozol. A megalkuvás a gyáva emberek eszköze arra, hogy ideológiát építsenek a rossz választásaik köré. Nagyapád azért lett orvos a szocializmusban, hogy távol maradhasson minden morális dilemmától, és kizárólag magának feleljen. Ugyan már. Ne szórakozzunk. Ha egyetlen dolgot tanulsz tőlem, az ez legyen: az ideológia a gondolkodás halála. Rendőrként is csak magadnak felelsz. Politikusként, színészként is. A magyarázkodás kényszere csak annyit jelent, hogy nehéz volt a döntés. Finoman megjegyzem: nagyapád újságíró szeretett volna lenni, ezt nagyanyád csak halkan merte mondani. Suttogva, titokban. Azt hiszed, változik bármi? Győzni nem fogtok. Kiabál egy kicsit az értelmiség a Kossuth téren, aztán hazahúzzák a belüket, gőz kieresztve, felelősség letudva. Akkor mégse olyan szar itt, nem? Tiszta szívemből kívánom, hogy ne olyan érvek mentén hozd meg a döntésed, mint nagyapád. A valódi dilemma itt nem a gerincről szól. Egy férfi az elveiért elmegy a tűzig. De a lángok közé már csak a barmok lépnek be.

Egy jelenet

Kilököm a kávézó ajtaját, hűvös szél söpör végig a Vas utcán. Kifordulok a Rákóczira, beszürkült az ég odafent, a Blahán rám köszön egy rendező szakos csaj, de én felhúzom a maszkom az orrom tövéig, és elsietek mellette. A Keletinél lefordulok, ordibálnak a csövesek a CBA előtt, a Fiumei úton áll a dugó, a villamossín feltúrva, pattog a bontókalapács zúgása az épületek között, mintha belülről verné a koponyámat ez a robaj, nem akarok már gondolni semmire, csak pakolom egyik lábam a másik után, és minél jobban rohanok, annál tompább belül minden. Lassan kopnak el a tájról a betontömbök, kiérek a külvárosba, a Kőbányai úton már csend van, egy-egy busz döcög csak el mellettem. Negyedórás késéssel esek be az ATV-be, a portás elkéri a személyimet, de meg se nézi, a sárga maszkomat bámulja, hajrá fiúk, biccent, basszatok oda a Vidnyánszkynak! A cipőmet nézem, úgy teszek, mintha nem hallanám, aztán felbukkan a sminkes, keskeny folyosókon vezet az öltöztetőbe, nem kérek semmit, mondom neki, jó lesz így az arcom. Leültet a stúdió elé, két parlamenti képviselő ücsörög a kanapékon, a műsorba jöttek ők is, kivénhedt, öltönyös disznók, rám köszönnek, de oda se nézek, hogy kerültem én ide és mit keresek itt? Nyílik a stúdió ajtaja, a nevemet kiáltják, sötét van odabent, kamerák és állványok mindenhol, árad a maszkos emberekből az izzadságszag. A műsorvezető az asztalnál ücsörög, kopasz férfi, hasonlít apámra, csak zakót visel, és nincsenek a szemében anyajegyek. Bátrak vagytok, szorítja meg a kezem, és én arra gondolok, hogy milyen jó érzés lenne letépni a bőrt az arcáról. Rám csíptetik a mikrofont, odaültetnek az asztalhoz, fél perc! kiáltja valaki, aztán felkapcsolódnak a lámpák. Kisüti a szemem a sok reflektor, köszöntöm ismét a kedves nézőket, hallom a műsorvezetőt, de már nem bírok figyelni rá, mert ahogy beszívom a levegőt, meghallom azt a vékony sípolást.

Összerántja a testemet a félelem, beindul a pánik, csak zihálok és zihálok,

következő vendégünk a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatója, aki arról fog beszélni, hogy vajon folytatódik-e az ellenállás. Rám szakad a csend, didergek a fényben, hirtelen bevillan, hogy ez lehet az a csupaszság, amiről a Mester beszélt, a pillanat, amikor lehullik az őszinteség jelmeze. Élőben vagyunk, nevet rám a kopasz férfi, valami gond van, fiam? Szűkül össze a stúdió, lenyúlok a zsebembe, de nincs ott a fúvókám. Belenézek a fénybe, válaszra nyitom a szám. Nem kapok levegőt.

Telextárcák

A Telex tárcarovata egy küldetés. Küldetés, hogy a magyar sajtóban jelentős hagyományokkal bíró, de a közéleti lapokból jórészt kikopott, az online médiában pedig meg sem honosodott tárcanovella műfaját új életre keltsük. Célunk a kortárs szépirodalmat közelebb vinni az olvasóhoz, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem a lehető legszélesebb körben: olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas – ahogyan az 1900-as évek első felében még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt olvashatók.

Már egy éve van Telex! 🎉

Ez azt is jelenti, hogy sok támogatónk regisztrációja lejárt. Ha e-mail-címed megadásával kéred, megnézzük, hogy tartozik-e regisztráció az e-mail-címedhez, és ha igen, milyen támogatási adatokkal.

A Telex csak tőled függ. Legyél a rendszeres támogatónk!
Támogatom!
A Telex csak tőled függ. Legyél a rendszeres támogatónk!
Támogatom!