A fák is hallgatják a madarak énekét

Összefagyott ujjaim lehelgetem, szorosabbra vonom mellkasomon a gyapjú kardigánt, vacogok az égig érő feketefenyők árnyékában. A szürke völgyek között megülő sűrű köd átgomolyog a mozivásznon, beborítja az Uránia nagytermét. Az erdő zenéje című francia természetfilm vetítésén ülök, de teljes valómat elragadja a táj, meredek sziklák kiszögellésein kaptatok, nedves avar nehéz illata száll.

A fák között gerendaház, bentről tűz fénye világít, egy asztal körül három alak beszélget. A rendező, Vincent Munier az édesapjával, Michel Munier természetvédő madarásszal és kamasz fiával, Simonnal üli körül a kopott faasztalt. A nagypapa kedvenc madaráról, a siketfajdról beszélgetnek, ami a '60-as években még nem volt olyan ritka madár az Elzász és Lotaringia határán lévő Vogézek ködbe burkolózó erdeiben, mint manapság.

Fenyőkérgen pásztáz lassan a kamera, mögüle sűrűn kalapáló, hajlott csőr bukkan elő. Mintha dobverőket csapkodnának össze, úgy dürrög vörös szemöldöke alatt félig lehunyt szemmel a film ritkán látható főszereplője. Farktollait pávaként szétterpesztve, peckesen magasra emelt nyakkal lépked – így mutatják lassítva, hogy jól megnézhessük, mit nem láthatunk ma már.

Ahogy Michel mondja, „50 éve nézem, ahogy kihal”. Pedig a siketfajd az utolsó jégkorszak óta, több mint tízezer éve élt már a Vogézekben – ahogy egyébként nálunk is, olyannyira, hogy az Őrségi Nemzeti Park Igazgatóság korábbi címerében is szerepelt. Nálunk 1985-ben, Szalafőn látták az utolsó példányt. A klímaváltozás, a fenyvesek visszaszorulása és a nagyüzemi erdőgazdálkodás őket sem kímélte. Nem véletlen, hogy a film második felében a német határhoz közeli hegyekből elindulnak Norvégiába siketfajdlesre, ugyanis északon még stabil állomány van. Addig azonban még bőven van időnk elmerülni a francia vadonban.

Már kora hajnalban elindulnak, a természetfotós és filmes apa sűrűn vizslatja az erdőt. A nagypapa komótosan lépked, ráncos kezével végigsimít egy hatalmas kidőlt fán. Holtában is szolgál, gombáknak, rovaroknak nyújt otthont, lehulló kérge táplálja a talajt, mellette apró csemetefa növekszik. A fiú még álmosan bóklászik, szemében mégis látszik a meghatottság, ahogy megosztják vele a természet katedrálisának titkait.

Egy hatalmas fenyő alsó ágai alá bújnak el, álcatakaró rejti őket, a hidegben kicsapódik a leheletük. Apró lények szívdobogása hallatszik a távolból, riadt gombszemeken szempillák verdesnek. Az erdő akusztikájába belesuttogott, lágy francia szavak külön nyelvi réteggel vonják be a ködbe burkolózó képnyelvi varázslatot.

Hol egy erdei szalonkát, hol egy odúban gubbasztó baglyot vesznek észre a rejtekből. Bolondozó mókusok rohangálnak az ágak között, egyikük bebújik egy odúba, a fa túloldalán egy harkály feje bukkan elő – apró humor a komor, őszi erdőben. Tőlük alig pár méterre egy szarvas orrából magasba gomolyog a pára ahogy felbőg, majd összeakasztja agancsát ellenfelével, szarvasbőgés ideje van.

Végtelen mohaszőnyegen lépkednek, a lebukó nap súrlófényei arannyal vonják be az ágakat, szélfútta pókhálókon remegnek a foglyul ejtett esőcseppek. Befogadhatatlan méretű, többezres madárraj vijjog az égen, rikoltozásukat visszhangozza az erdő. A föld alól borzok bújnak elő, hiába a harcias fekete csíkok a fejükön, tőlük nem retten meg senki.

Sűrű éjszaka van, a házban nosztalgiázik nagypapa és fia. A rendező az első beavatásáról mesél, amikor 12 évesen először egyedül otthagyta az apja madárlesen egy fa alatt. Pár száz méterre távolodott el csak tőle, mégis milyen nehezen találtak újra egymásra. A közös füttyjeleiket próbálják felidézni, és azt, hogy az élmény nem tántorította el, azután is folyton kiment az erdőbe az apjával. Akkora volt, mint most a fia, Simon, aki a történettől kissé megriad, nem csoda, ha most nem akarja, hogy felébresszék a baglyokat fülelni.

Nem baj, a rengetegben rengeteg idő van, ráérnek az idősebbek Simont hangmérnöknek kiképezni. Miközben a kamera olyan közelről mutatja az erdei textúrákat, hogy elsőre el sem lehet dönteni, fák kérgét vagy egy madár tollazatát látjuk-e, a fiú fülhallgatóval a fején és szélvédő kosaras mikrofonnal hangokat keres. Énekes rigó trillázik, hiába lopakodna halkan, rekedt nyervogása leleplezi a vadmacskát.

Vannak nála nagyobb és titokzatosabb szellemek is a vadonban. Vincent komoly lest rendez be, hogy megmutathassa apjának az egyiket. Előző nap látta, ahogy zsákmányának felét elrejtette egy hiúz, hosszas várakozás után meg is pillantják, amint minden neszre fülelve visszalopakodik érte. Michelnek – bár önéletrajzi könyve szerint 800 éjszakát töltött lesben a természetben, hogy megfigyelhesse a siketfajdot – ez az első hiúza.

Lágyan, puhán érkezik a tél, hókristályok csillámlanak az éjben, a fények, a formák álomszerűvé válnak. A természet több millió éve változatlan liturgiájába hirtelen repülő zaja rondít bele a magasból. Michel meg is jegyzi, hogy manapság 10 percenként három is elszáll, még éjszaka is, míg nem is olyan régen legalább esténként csend volt.

Már a messzi északon a havas hegyoldalakon csúszkálunk, amikor a 93 perces film alatt először eszembe jut, hogy milyen nehéz dolga lehetett Vincent Munier-nek úgy filmet forgatni, hogy ő maga és a fél családja is a vásznon van. Mennyire finoman kellett egyensúlyoznia, hogy természetfilmként és háromgenerációs családtörténetként is működjön a mozija.

Amikor lemegy a stáblista, az én lábamat bársonyszék helyett még mindig bársonymoha tartja, a karfa helyett göcsörtös ágakba kapaszkodok. Az utcán károgó varjak ébresztenek fel az ámulatból.

Az erdő zenéje nem hangos, hivalkodóan barokk oratórium a klímaváltozásról, csupán csendesen neszező szimfónia a szemünk előtt eltűnőben lévő természetről, amit – ahogy ők mondják – csodálnunk kell, amíg csak felkel a nap.

Az Erdő zenéje elnyerte idén a Legjobb dokumentumfilm és a Legjobb hang César-díját is.