A HUN-REN ideiglenes elnöke: Biztos vagyok abban, hogy nem az MTA a kutatóintézetek optimális irányító szervezete
„Én magam is az MTA tagja vagyok, és határtalan tisztelet él bennem az Akadémia intézménye és tagjai iránt. Az már más kérdés, hogy vajon az MTA arra lett-e kitalálva, hogy például a matematikai kutatóintézetet irányítsa” – mondta a Magyar Hangnak Stipsicz András, akit Tanács Zoltán szeptemberben kért fel a HUN-REN Magyar Kutatási Hálózat ideiglenes elnöki tisztségének betöltésére. Stipsicz addig tölti be a posztot, amíg a végleges működési forma létrejön, és a később meghirdetendő elnöki pályázat lezárul.
A Tudományos és Technológiai Minisztérium korábban már jelezte, hogy ősszel lecserélik a kutatási hálózat teljes vezetését, Horváth Péter innovációs államtitkár azt mondta: megszakadt a kommunikáció a hálózat és a vezetőség között, amire megoldást kell találni. Nem volt annyira nehéz kitalálni, hogy milyen megoldásra gondolnak, Tanács Zoltán ugyanis korábban már javasolta az elnöknek, hogy mondjon le. A HUN-REN Irányító Testülete októberben jelentette be, hogy október 21-ei határidővel távozik posztjáról a HUN-REN Magyar Kutatási Hálózat akkori elnöke és vezérigazgatója.
Stipsicz szerint az MTA tagjait nem azzal a céllal választották ki, hogy a kutatóintézeteket irányítsák. „Ezért biztos vagyok abban, hogy nem az MTA a kutatóintézetek optimális irányító szervezete” – fűzte hozzá.
Megkerülhetetlen kényszerítő körülménynek nevezte ugyanakkor, hogy a kutatóintézetek ingatlanjainak az MTA a tulajdonosa, emiatt szerinte meg kell találni az egyensúlyt, hogy az Akadémia vezetése kontrollt gyakorolhasson a kutatóintézetek felett, „ha a dolgok félrecsúsznának, de azért ne kelljen a beleegyezésük minden egyes döntéshez”. Ehhez szerinte alapvető fontosságú a bizalom: „a kutatóintézeteknek bízniuk kellene abban, hogy az MTA céljai mögött a jó szándék áll, és az Akadémiának is bíznia kellene a kutatóintézetekben”.
Szóba került a bölcsészeti és társadalomtudományi intézetek lecsatolása a HUN-REN-ről, amire az ideiglenes elnök azt mondta, hogy az teljesen egyértelmű, hogy a humán tudományok abszolút hátrányos helyzetbe kerültek, amikor az ELTE részeivé váltak, „részben anyagi szempontból, részben pedig azért, mert e kutatóintézetek egy egyetem szervezetében egyszerűen működtethetetlenek. Én már az elcsatolás pillanatában is meg voltam győződve arról, hogy itt nem az átcsoportosítás, hanem az elporlasztás volt a valódi cél.”
Stipsicz András a gondolatmenetet azzal folytatta, hogy nem tud elképzelni olyan forgatókönyvet, hogy ezek az intézetek most az ELTE-nél maradjanak. „Én azt szeretném elérni, hogy újra egy ernyő alá kerüljön az összes intézet – minden szempontból ez lenne az előnyösebb. Úgy érzem, pillanatnyilag ez a leg
valószínűbb forgatókönyv” – mondta. Arra, hogy elképzelhetőnek tartja-e, hogy két párhuzamos kutatóintézet-hálózat legyen, azt felelte, elképzelhető, de szerinte „nagyon rossz döntés lenne”, mert sokkal kisebb lenne úgy a tudományos közösség érdekérvényesítő képessége és könnyen ki lehetne őket játszani egymás ellen. „A tudósoknak tudomásul kell venniük, hogy nem mindig pontosan az történik, amit ők szeretnének, hanem kompromisszumokat kell kötni.”
Kitértek az interjú során arra is, hogy jelentős véleménykülönbség és nézeteltérések vannak az intézetek között például a teljesítményértékelésben és a minőségbiztosításban is, mivel a humántudományi kutatók gyakran mondják, hogy ha a tudományminősítés nemzetközi numerikus értékelési módszereit alkalmazva ők rosszul járnak. Stipsicz András szerint a különböző tudományterületeket nem egymáshoz, hanem a nemzetközi normákhoz kellene mérni, és ha nagyon sok lenne az idő, akkor az alapjaitól kezdve kellene átalakítani a teljes értékelést, „de szorít az idő”.
Úgy véli, a különböző tudományágak teljesítményét majdnem képtelenség objektíven összehasonlítani, mindig rengeteg szubjektív tényező torzítja az értékeléseket, de a minisztériummal igen nehéz szubjektív értékítéletek alapján megállapodni, így szükség lesz számszerűsíthető indikátorokra is. „Én azt várom minden intézettől, hogy nemzetközi összehasonlításban állja meg a helyét. Erre helyezném a hangsúlyt akkor, amikor majd a hálózaton belül a költségvetési források belső elosztásáról döntünk.”
