Az út szélén fehéren világító fák azt üzenik, baj van

Az extrém hőségben fehéren világító lombú hársfák sora nem különös természeti látványosság, hanem a hőstressz jele: a fák a fény visszaverésével próbálják védeni leveleiket. Víz nélkül azonban hamar kimerülnek a növényi védekezés lehetőségei. Koncz Péter, a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont ökológusa, projektmenedzsere a Másfélfokon azt írta, hogy a meglévő erdők vízmegtartó képességének és ellenálló szerkezetének helyreállítása annál is égetőbb probléma, mint hogy mennyi új fát ültetünk.

A 40 fokot közelítő hőségben gyakran láthatunk az út szélén olyan fákat, amelyek lombkoronája mintha fehéren világítana. Jó eséllyel hársfákról van szó: leveleik fonákját felfelé fordítva próbálnak minél többet visszaverni a túlzottan erős napsugarakból. Ez azonban csak egy a fák számos védekezési módszere közül. Az út szélén fehéren világító fák azt üzenik: baj van.

A hőstressz tünetei az ország számos pontján láthatók: koronaszáradás, száraz ágak, idő előtti lombhullás és ritkuló erdőállományok jelzik, hogy a fák túlélési stratégiái egyre gyakrabban merülnek ki. A növények a lombkorona külső leveleivel árnyékolják a belsőbb leveleket, fényvédelmi mechanizmusokat kapcsolnak be, a fölösleges fényenergiát pedig hőként vagy visszavert fényként vezetik el, hogy megóvják sejtjeiket a károsodástól.

Koncz Péter szerint ezek a védekezési módszerek akkor működnek igazán, ha elegendő víz áll a fák rendelkezésére. Ilyenkor intenzív párologtatással akár több fokkal is hűthetik lombkoronájukat, miközben gyökereik egyre mélyebbre hatolnak a talajban. Ha azonban a talaj kiszárad, a levelek bezárják a gázcserenyílásaikat, hogy mérsékeljék a vízveszteséget. Ezzel együtt a párologtatás is leáll, a levelek gyorsan felmelegszenek, és beáll a „nyári ősz”: a korai lombsárgulás és lombhullás.

Az aszály által legyengített fákat ráadásul könnyebben támadják meg invazív rovarok, például a kőrisrontó karcsúdíszbogár, amely júniusban jelent meg Magyarországon. A talajban megtartott víz ezért kulcskérdés lehetne a Kárpát-medence egyre forrósodó nyarai során, de ma még keveset teszünk azért, hogy megállítsuk az elszivárgását.

A vízmegtartás alapja nem elsősorban egy-egy műszaki beavatkozás vagy új, déli szaporítóanyagok alkalmazása, hanem maga az erdő szerkezete. A folyamatos erdőborítást biztosító örökerdő-gazdálkodás, a többkorú, elegyes állományok és a kisléptékű fakitermelés mérséklik a párolgási veszteséget, javítják a mikroklímát és növelik az erdők ellenálló képességét.

A nagyvadállomány növekedése nemcsak gazdálkodási és természetvédelmi, hanem vízgazdálkodási probléma is. A túlzott vadnyomás akadályozza a természetes felújulást, elszegényíti a fafajösszetételt, megritkítja a cserje-, gyep- és mohaszintet, csökkenti a talaj árnyékolását és a víz beszivárgását. A klímaadaptív erdőgazdálkodás egyik alapfeltétele ezért a nagyvadállomány jelentős, területenként eltérő mértékű csökkentése.

Az erdők vízháztartását a fafajösszetétel is befolyásolja. A termőhelyhez kevésbé alkalmazkodó fenyvesek és akácosok fokozatos átalakítása őshonos, elegyes lombos erdőkké javíthatja a csapadék visszatartását, kedvezőbb mikroklímát teremthet, csökkentheti a tűzveszélyt, és stabilabb vízháztartást adhat. Ugyanakkor vannak olyan területek, például a Kiskunság egyes részei, ahol a klímaváltozás miatt a zárt erdők fenntartása már nem reális; ott a nyílt erdőssztyepp vagy a gyepvegetáció megőrzése lehet a hosszú távon fenntartható irány.

A hegyvidéki erdőkben korábban természetes módon alakultak ki kisebb tavak és időszakos vízállások, amelyek lassították a víz lefolyását, segítették a beszivárgást és hűtötték a mikroklímát. Ezek helyreállítása ma egyre több helyen zajlik.

Ugyanilyen fontos az erdészeti utak átgondolása is: a lejtő irányába futó utak összegyűjtik a csapadékot, majd csatornaként gyorsan kivezetik a vizet az erdőből. A használaton kívüli utak megszüntetése, a víz visszavezetése, valamint rönkgátak, rőzsegátak és hordalékfogók létesítése egyszerre lassítja a lefolyást, növeli a beszivárgást és mérsékli az eróziót.

Az elmúlt két évtizedben legalább 20, erdőkhöz kapcsolódó vizesélőhely-rehabilitációs projekt valósult meg Magyarországon. A Kaszó-LIFE projektben mintegy 290 hektáron javították az erdők vízellátását, aminek hatására a talajvízszint 40–50 centiméterrel emelkedett. A Táti-szigeteken mintegy 195 hektáron, a Fényi-erdőben közel 300 hektáron történtek vízmegtartó beavatkozások, a LIFE4OakForests projektben pedig hegyvidéki tölgyesekben vezették vissza az erdészeti utakról lefolyó vizet az erdőbe.

A projektek tanulsága, hogy a leghatékonyabb megoldások nem egyetlen beavatkozásra épülnek: a vízmegtartást az erdőszerkezet helyreállításával és a természetes folyamatok támogatásával együtt kell megvalósítani. A változtatás nemcsak erdészeti, hanem társadalmi feladat is, amely az erdészet, a vízügy, a természetvédelem, a mezőgazdaság, a vadgazdálkodás és az energiapolitika együttműködését igényli.

A klímaváltozás hatására az erdők kiszáradnak, szénmegkötő képességük romlik, és egyre inkább szén-dioxid-kibocsátókká válhatnak. A hőkupolák alatt még védekeznek, de egyre gyakrabban kimerülnek. A kérdés az, hogy képesek leszünk-e időben segíteni az erdőknek, hogy azok továbbra is segíthessenek rajtunk.