Százmilliók tévés nagypapája, aki a bolygó élő lelkiismeretévé vált

Május 8-án százéves lett David Attenborough, aki minden bizonnyal a világ legismertebb és legnagyobb hatású természetfilmese. Egy ideje már a Föld élő lelkiismerete is, próbálja felhívni a figyelmet a klímaváltozás és a természetpusztítás visszafordíthatatlan következményeire.

„Láttam a Timesban egy rádiós álláshirdetést, jelentkeztem rá, de még az interjúig sem jutottam el. Aztán néhány hétre rá kaptam egy levelet, amiben azt írta valaki, hogy van ám itt egy új dolog is, amit úgy hívnak, televízió, érdekelhet-e ez engem” – emlékezett vissza Attenborough, hogyan is csöppent bele szinte véletlenül a televíziózásba. Addig még tévéadást sem látott, készüléke pedig még a családjának sem volt. A BBC-hez egy tévés képzés elvégzése után 1952-ben csatlakozott, de először nem számoltak vele képernyősként, mert mentora, Mary Adams szerint túl nagyok voltak ehhez a fogai. Így kezdetben inkább produceri feladatai voltak ismeretterjesztő műsoroknál, amibe kvízek éppúgy belefértek, mint a folkzene.

Attenborough-t minden arra predesztinálta, hogy természetfilmes legyen. Kisgyerekkora óta megbabonázta a természet, élénken él emlékezetében az, amikor nyolcévesen egy kődarabot kettéhasítva egy ammonitesz lenyomatát találta meg. Lélegzetelállító pillanatnak élte meg, hogy ő láthatta először egy 200 millió éve elpusztult állat fosszíliáit.

„Azt hiszem, igaz, hogy ez volt életem egyik kulcsfontosságú pillanata. Egész életemben újra és újra átéltem, és az izgalom még mindig nem múlt el” – mondta. Aki valaha látott egyetlen Attenborough-filmet is, az megtapasztalhatta ezt, ahogy a legváratlanabb pillanatokban a kamera látóterébe kerülő tévés szenvedélyesen, gyermeki lelkesedéssel magyaráz teljesen banális dolgokról éppúgy, mint bonyolult tudományos összefüggésekről.

Attenborough egyik szerencséje volt, hogy tudásvágyát könnyen kielégíthette. Miután az apja volt az igazgató, a Leicesteri Egyetem campusán laktak, így az ottani múzeum és könyvtár is segített neki tájékozódni. A fiatal Attenborough túrái és csatangolásai közben mindent összegyűjtött, fosszíliákat, ásványokat, lepkéket, madártojásokat és elhagyott fészkeket, siklók levedlett bőrét, de még római kori téglafaldarabokat is hazavitt. Kincseit aztán nagy büszkeséggel mutatta meg a hozzájuk betérő tudósoknak.

Ezek után magától értetődő volt, hogy geológus lesz, 1945-től a Cambridge-i Egyetem ösztöndíjasaként geológiát és zoológiát hallgatott, és az ott szerzett ismereteket aztán filmjeiben is felhasználhatta. Egy másik fontos inspirációs forrása a Szürke Bagoly néven alkotó, indiánok között élt író volt – itthon talán A két kicsi hód a legismertebb műve –, aki könyveiben gyakran feszegetett természetvédelmi kérdéseket is. Attenborough tízévesen hallgatta meg az egyik előadását, és bátyjával, a későbbi Oscar-díjas színésszel, Richarddal együtt teljesen a hatása alá került.

Attenborough azt hitte, hogy majd a paleontológia kutatója lesz, és a fosszíliákból fog megélni, majd ahogy egyetemre ment, már azt látta magáról, hogy olajgeológusként fog dolgozni, és jut el így a világ számos pontjára. Egy darabig foglalkoztatta a gondolat, hogy tudományos pályára megy, de az egyetem elvégzése és a haditengerészetnél eltöltött katonai szolgálata után már inkább a családalapításon gondolkodott. Kételkedni kezdett abban is, hogy megvannak az intellektuális képességei a tudományos a pályához. Egy tudóssal talán kevesebb lett így, de a világ nyert egy szenzációs ismeretterjesztő tévést. „Amikor látom, hogy mit kell tennie egy etológusnak most, nap mint nap egy odúban ülve és arra várva, hogy egy állat kidugja a fejét, én ezt nem tudnám megtenni. Nagyon csodálom őket. Olyan elkötelezettségük van, ami nekem nincs” – mondta egyszer.

Attenborough először 1954-ben került képernyőre, akkor is némileg kényszerűségből. A Londoni Állatkert hüllőházának vezetőjével, Jack Lesterrel forgatták a Zoo Quest című sorozatot, ami vadállatok eredeti élőhelyükön való befogásáról szólt, de Lester az egyik afrikai expedíció után súlyosan megbetegedett, és az eredetileg producerként dolgozó Attenborough ugrott be a helyére narrátorként. Ezután további műsorokat készített, de sokszor a háttérben maradt, nem vált még a dokumentumfilmjei állandó szereplőjévé.

A hatvanas évek elején kicsit el is távolodott a filmkészítéstől, szociálantropológiát ment tanulni a London School of Economicsra, de még be sem fejezte a kurzust, amikor új feladattal találták meg. Felkínálták neki, hogy vezesse a helyét kereső, a nézők között nem túl népszerű új csatorna, a BBC Two vezetését. Attenborough fejest ugrott a feladatba, és merész átalakításokat hajtott végre. A csatornán természettudományos és kulturális műsorok éppúgy megfértek, mint a drámák, üzleti élettel, utazással foglalkozó adások vagy a komédiák. 1969-ben már mindkét BBC-csatornának ő volt a programigazgatója, de a folyamatos egyeztetések, a személyzeti politika, a költségvetés tervezése kevéssé illettek a karakteréhez, és amikor 1972-ben felkínálták neki a főigazgatói posztot, visszautasította azt, és 1973-tól már újra csak a műsorkészítéssel foglalkozott.

Sokan csak természetfilmesként gondolnak Attenborough-ra, pedig a tévézés egyik nagy innovátora is volt a BBC-nél betöltött vezetői pozíciókban. Ő felügyelte például Európa első színes adásait 1965-ben, három héttel megelőzve a német műsorszolgáltatókat, de a világ részben neki köszönheti a Monty Pythont is. Ő volt ugyanis az, aki 1969-ben megrendelte programigazgatóként a komikusok agyament szkeccseiből felépülő sorozatot, a Monty Python’s Flying Circust, ami azóta is kitörölhetetlen a kollektív tudatból. Miután megjelentek a színes televíziók és adások, Attenborough szervezte meg az első snookerközvetítéseket. A színes golyókat így már a tévében is könnyen meg lehetett különböztetni, és Attenborough ezzel sokak szerint hozzájárult a sportág felvirágzásához és népszerűségének növekedéséhez is.

A televíziózás történetében ezek jelentős mérföldkövek voltak, de Attenborough nemzetközi elismertségét és hírnevét azért a dokumentumfilmjeivel szerezte meg. A nagy lendülettel magyarázó, ősz hajú fickó, akit sokan elfogadtak volna nagybátyjuknak vagy nagypapájuknak, százmilliók ismerőse lett a tévéképernyőn keresztül. A politika által emelt falakon is áthatolt, Kínába és a Szovjetunióba is eljutott a sorozataival már akkor is, amikor ezek az országok igyekeztek mereven elzárkózni a nyugati világtól. Legnagyobb hatású sorozata az Élet a Földön lett, ami az evolúció történetét dolgozta fel tizenhárom epizódban. A 1979-ben adásba került sorozathoz Attenborough három év alatt keresztül-kasul bejárta a Földet, több mint száz országban forgatott, és a műsort még inkább hitelessé tette, hogy az elkészítésében több mint ötszáz tudós működött közre.

Az Élet a Földön a természetfilmezés egyik alapkövévé vált, és ez hozta meg Attenborough-nak a globális áttörést is, miközben a brit kultúra megkerülhetetlen alakjává is vált. A sorozatra egymillió angol fontot költöttek, és a hatalmas költségvetés meg is látszott rajta, képi világában és technikai megoldásaiban is újszerű volt. Az egyik operatőr például több száz órát várt arra a pillanatra, hogy egy Darwin-béka kiköpje a szájában kiköltött utódjait, de forgattak denevérekkel szélcsatornában, és építettek mesterséges alagútrendszert vakondpatkányoknak, hogy amikor azon végigfutnak az állatok, mindig kamera előtt legyenek.

Az aprólékos, mindenre sok időt hagyó hozzáállás számtalan filmtörténeti pillanatot is eredményezett, több állatról Attenborough-éknak köszönhetően készült először felvétel. Ekkor alakult ki az az egyik védjegyszerű megoldása is, hogy a Föld egyik pontján elkezdett magyarázni valamiről, majd több ezer kilométerrel és néhány hónappal később befejezte a gondolatot, miközben a néző a folytonosság és a spontaneitás élményét kapta. A sorozat forgatása közben élte meg élete egyik legizgalmasabb pillanatát, amikor Ruandában gorillák közelében forgattak, és a második nap egy nőstény és két fiatal gorilla kurkászni kezdte, majd játszottak is vele.

Az Élet a Földön után is számos kereskedelmileg is sikeres, nagyívű produkciót hozott létre. Az Élő bolygó fókuszába az ökológia, az élőlények alkalmazkodási képessége került, míg az 1990-ben megjelent Az élet megpróbáltatásai az állati viselkedésről szólt. Az élet (life) hívószót Attenborough sokáig megtartotta, a legtöbb sorozata címébe belekerült. A növények magánélete, A madarak élete, Az emlősök élete vagy Az élet a növények között képileg is figyelemre méltó alkotások, köszönhetően az olyan technikáknak, mint a time-lapse felvételek, az infravörös kamerák vagy a föld alatt mászkáló rovarokat bemutató makrókamerák. Az életsorozatát Attenborough 2008-ban a kétéltűekkel és a hüllőkkel mint addig kimaradt állatcsoportokkal zárta le.

„Az evolúció története befejeződött. A törekvés teljes. Ha húsz évvel ezelőtt megkérdezted volna, hogy vállalkozunk-e egy ilyen hatalmas feladatra, azt mondtam volna: »Ne légy nevetséges!« Ezek a műsorok egy adott történetet mesélnek el, és biztos vagyok benne, hogy mások is jönnek majd, és sokkal jobban elmesélik, mint én, de remélem, hogy ha az emberek ötven év múlva megnézik, akkor is lesz mit mondania arról a világról, amiben élünk” – mondta életművének konglomerátumáról.

A Life-sorozattal persze nem zárult le Attenborough életműve, közben is számtalan másik sorozatot készített, és a kétezres évek után is aktív maradt. Egyik nagy klasszikusa a 2001-es A kék bolygó, de szintén figyelemre méltó a 2006-os Bolygónk a Föld, ami a BBC első HD felbontásban felvett természetfilmes sorozata volt. A tévés 90 éves kora után is aktív maradt, természetesen már közel sem utazik annyit, mint korábban, de a hangját továbbra is adja műsorokhoz. A közreműködésével készült sorozatok már nemcsak a hagyományos tévés felületeken jelennek meg, hanem streamingcsatornákon is. Az Our Planet – Bolygónk csodái című 2019-es sorozata például a Netflix megrendelésére készült, ahogy az öt évvel későbbi A hangok titokzatos világa is, aminek szintén ő a narrátora.

Az elmúlt bő hét évtizedben Attenborough önálló márkává vált, és sikeresen elkerülte, hogy ismertségét és befolyását aprópénzre váltsa, rendre elutasította azokat a felkéréseket is, hogy kereskedelmi célú reklámokhoz adja a nevét és a hangját. „Ha azt kezdem mondani az embereknek, hogy margarint vegyenek, ne vajat, akkor egy szavamat sem fogják elhinni” – mondta egyszer.

Attenborough a történetmesélős, látványos képi világú sorozataival kivívta a népszerűséget és a kritikai elismerést, de később egyre több támadás is érte azért, mert a természetet általában érintetlen szépségében mutatta csak meg, miközben az azt fenyegető környezeti válságról, ökológiai katasztrófáról vagy az ember klímaváltozásban játszott szerepéről nem sok szót ejtett. A természetfilmes képes volt az önkorrekcióra, és egyre hangsúlyosabban jelentek meg ezek a szempontok. Például a Kék bolygó II-ben, ami 16 évvel jelent meg az első rész után, már jelentős problémaként ábrázolja a műanyagszennyezést, és a tengeri ökoszisztémák védelméért tett lépéseket sürget.

Azóta Attenborough még markánsabb szószólója lett a környezeti és ökológiai válságnak, sokan a bolygó nem hivatalos nagyköveteként tekintenek rá. Az elmúlt években olyan fontos csúcstalálkozókon szól a világ vezetőihez, mint az ENSZ klímakonferenciája (COP26) vagy a Világgazdasági Fórum, és sürgős fellépést sürget a klímaváltozással kapcsolatban. Emellett az Egyesült Királyság kormánya kinevezte a biodiverzitás gazdaságtanáról szóló felülvizsgálat nagykövetévé is. Filmjeiben is erőteljesebb hangot ütött meg, 2019-ben külön dokumentumfilmet is szentelt a klímaváltozás hatásainak, 2020-ban pedig a globális felmelegedés egyik következményéről, a fajok tömeges kihalásáról szóló filmjével sokkolta a közönséget. Ezekkel a műsorokkal cselekvésre szólítja fel a jövő generációit, hogy tegyenek valamit a bolygót sújtó problémák megoldásáért.

Ismeretterjesztő munkájával és természetvédelmi elkötelezettségével sokak tiszteletét kivívta, nem véletlen, hogy több mint ötven állat- és növényfaj neve is Attenborough-ra utal, olyanok, mint a bordó csiga (Attenborougharion rubicundus), egy kihalt törpeszöcske (Electrotettix attenboroughi), egy zsizsik (Trigonopterus attenboroughi), egy béka (Pristimantis attenboroughi) vagy egy kancsóka (Nepenthes attenboroughii). A lista várhatóan még bővülni fog, a legfrissebb fejlemény, hogy születésnapja alkalmából a londoni Természettudományi Múzeum róla nevezett el egy újonnan felfedezett parazita darázsfajt, az Attenboroughnculus taut.