Megfejthették, miért termelnek a varázsgombák pszichedelikus vegyületeket
Az emberiség évezredek óta használja a pszichedelikus hatású varázsgombákat különböző célokra – korábban a sámánok fogyasztották rituális szertartásaik közben, mostanában pedig egyre inkább a mentális problémák potenciális kezelésére kísérleteznek velük. Kutatók számára azonban eddig rejtély volt, hogy evolúciós szempontból miért került pszilocibin pszichoaktív összetevő egyes fajokba – egy friss kutatás viszont most választ adhat a kérdésre.
A New Scientist azt írja: a Plymouthi Egyetemen dolgozó Jon Ellis azt kutatta, hogy miért alakult ki számos gombafajnál az a képesség, hogy az állati neurotranszmitterekhez hasonló vegyületeket állítsanak elő. Felmerült, hogy a pszilocibinnek védekező szerepe lehet a gombákat fogyasztó gerinctelenekkel szemben, de ezeket a feltételezéseket soha nem tesztelték – eddig.
Hogy kiderüljön, mennyi igaz a hipotézisből, Ellis és kollégái szárított, porrá őrölt varázsgombát (Psilocybe cubensis) kevertek ecetmuslicák lárváinak adott táplálékba. A fiatal lárvákat a teljes életciklusukon keresztül követték, hogy megfigyeljék, hányan élik túl a begombázást, milyen gyorsan fejlődnek, illetve hogy a kifejlett egyedek kisebbek-e az átlagnál, vagy mutatnak-e fejlődési rendellenességeket.
A kutatók emellett folyékony kivonatokat is készítettek a gombákból, ezekhez szacharózt adtak, majd a lárvákat egy órára „megfürdették” ezekben a kivonatokban, miközben felvették a mozgásukat. Azáltal, hogy mérték, milyen gyorsan kúsztak, és milyen távolságot tettek meg, számszerűsíteni tudták az idegrendszerre gyakorolt rövid távú hatásokat.
Azok a lárvák, amelyeket varázsgombát tartalmazó táplálékon neveltek, jóval kisebb arányban élték túl a fejlődést, mint a normál táplálékon cseperedő lárvák. Alacsonyabb dózisoknál a felnőttkorig való túlélés több mint a felére csökkent, magasabb dózisoknál pedig a lárvák mindössze körülbelül egynegyede maradt életben.
A kutatók megfigyelték, hogy még azoknál a lárváknál is, amelyek túlélték a fejlődést, egyértelműek voltak a hatások: a kifejlett muslicák kisebbek voltak, rövidebb volt a testük, és aszimmetrikus a szárnyuk, ami a fejlődési stressz klasszikus jele. Rövidebb távolságokat tettek meg, és kevesebb időt töltöttek mozgással is, mint a be nem gombázott társaik.
Nem valószínű azonban, hogy a rovarok az emberekhez hasonlóan pszichedelikus élményeket tapasztalnának, a kutatók kiemelték: az eredményeik inkább arra utalnak, hogy az olyan vegyületek, mint a pszilocibin, az alapvető rovarélettani folyamatokat és viselkedést zavarják meg.
A kutatócsoport hét gombafajt is gyűjtött az Egyesült Királyság területén, majd elemezték a mintákon jelen lévő gerinctelenek DNS-ét. Ez a kutatás kimutatta, hogy a pszilocibint termelő gombák eltérő rovarcsoportokat „hordoznak”, mint a legtöbb más vizsgált gombafaj, ami arra utal, hogy a pszichedelikus vegyületek szerepet játszhatnak abban, mely rovarok képesek megtelepedni bennük vagy táplálkozni belőlük.
Akadtak azonban váratlan eredmények is, amelyek arra utalnak, hogy a pszilocibin szerepe összetettebb, mint ahogy elsőre tűnik. Például azok az ecetmuslicák, amelyeknél csökkent a szerotoninreceptor szintje – amelyre a pszilocibin normál esetben hat –, súlyosabb károsodásokat szenvedtek el.
A muslicákat emellett egy olyan kontroll gombafaj kivonatai is károsították, amely egyáltalán nem termel pszilocibint.
A kutatásból feltételezhető, hogy ezek a gombafajok azért fejleszthették ki a pszilocibint, hogy elriasszák és hátráltassák a rovarokat abban, hogy belőlük táplálkozzanak.
