Nem igazán tudtam, mire számítsak, amikor azt mondtam, hogy egy magát túlvállaló kolléga helyett majd én elmegyek az idei Napszarvas fesztiválra tudósítani. Kívülről még azt is nagyon nehéz behatárolni, hogy pontosan milyen hitvilágú, világképű emberek járnak ide, azt meg pláne nem tudtam, hogy kedves, tűz körül üldögélést, vagy kecskeáldozós szertartásos hangulatot várjak. Mindenesetre érdekes emberkísérlet volt teljesen ateistaként, brutálisan földhözragadt emberként beszabadulni egy ilyen helyre.
A Napszarvast (angolul Sundeert) 2015 óta rendezik meg minden évben, idén a szokolyai Királyréten tartották, „gyermekkorunk meséinek varázserdeit idéző természeti környezetben”, ahogy a honlapon írják. Ez gyakorlatilag két fő helyszínt jelentett: az egyik egy kisebb, elkerített terület volt egy magas fenyőfával, izzasztókunyhóval, a szertűzzel, illetve a nagy jurtával, és itt kempingeztek sokan. A másik fő helyszín pedig a Fáradt Vándor étterem mögötti, tényleg mesebeli környék, fák között vezető ösvényekkel, kiszáradt, romantikusan gazos szökőkutakkal, és a Hangvölggyel, ahol végül a legmaradandóbb élményeket sikerült szerezni. A Hangvölgy szomszédságában egyébként van egy gyönyörű tó is, bár ezt csak futólag sikerült megnézni.
Amikor megérkeztünk, rögtön belecsöppentünk Jeremiah Wolf ceremóniájába, aki a móhauk törzs tagja. A fenyőfa tövében hosszú monológot hallgattunk meg arról, hogy a móhauk indiánok mennyire békeszeretők, és megtanított minket egy rituáléra is: három részre, klánokra osztotta a közönséget (lehettünk nagyjából 50-60-an), farkasokra, teknősökre, illetve medvékre. A farkasoknak fel kellett kérniük a többieket a békefa-ceremóniára, nekünk pedig el kellett fogadnunk a felkérést. Békefa, béketánc, békeceremónia – egyértelműen minden a világbéke körül forog.
Aztán Wolf megtanította nekünk az egyik rituális táncot, amit a törzse évezredek óta művel. Kicsit kiábrándító volt, ahogy előkapta az okostelefonját a farkasszőr szütyőjéből, hogy megmutassa a táncmozdulatokat, de szemlátomást a többieket nem zavarta ez a hirtelen technológiai váltás. A tánc első körében a nők, a másodikban a férfiak ülhettek a fa tövébe, hogy befogadják a gyógyító energiákat, közben Wolf vízdobot ütögetett, mindenki más körbetáncolta a fát. Kicsit egy szeánszra emlékeztetett a helyzet, ahogy a nők a fa tövében csukott szemmel próbálják befogadni a befogadnivalót, a többiek pedig énekelve araszolnak körülöttük.
A ceremónia előtt megkérdeztem egy hetijegyes karszalagos nézőt, hogy mégis mire számítsak a fesztiválon, mi fog történni, jó-e a hangulat, de azonnal letorkolt: ide nem azért jönnek az emberek, hogy jól érezzék magukat. „Ez kőkemény önismeret, a befelé fordulásról szól. De ha erre azt érted, hogy jó a hangulat, akkor igen, az” – mondta a férfi. Ennél egy fokkal kedvesebb volt velem a mellettem ülő hölgy, aki azt magyarázta el, hogy mögöttünk ég a Szertűz, ami az ima, csend, lelki elmélyülés, tisztelet és a hála helye. Ide nem lehet csak úgy belépni, be kell hogy engedjék az embert a kapun, ezután csak az óra járásával megegyező irányba indulhat el, fordítva nem. „A Szertűzhöz elvihetjük a problémáinkat, elmélyülhetünk, megszentelhetjük, ami nekünk fontos – mondta a szomszédom. – Én mindig az ékszereimet szentelem meg a füsttel.”
A Szertűz egyébként 5 napig ég, nem alhat el, a Tűzőrzők feladata táplálni. A Napszarvas honlapja szerint itt a Tűzapával lehet beszélgetni, és felajánlásokat tenni neki.
„Engem először be sem akartak engedni a Szertűzbe, azt mondták a Tűzőrzők, hogy nagyon durva negatív energiáim vannak” – mesélte egy másik nő vacsora közben. – „Igazuk volt, hetek, hónapok óta érzem, hogy valami nyomja a vállamat, alig kapok levegőt rendesen. Nagyon sokáig tisztítottak, mire bemehettem a tűzhöz, azóta sokkal jobban érzem magam. El is sírtam magam odabenn.”
Ő egyébként az Everness fesztiválra járt korábban, ott ismerkedett meg ezzel a közösséggel, és most van először a Napszarvason. „Az Evernessen mindent megtalál az ember, amivel a neten, Facebookon találkozhat, minden gyógyítással, hitvilággal. Ez itt már szűkebb, inkább ez az ősmagyar–táltos–sámán vonal van a középpontban. Nem tudtam, mire számítsak, de eddig nagyon tetszik” – mondta.
A vele vacsorázó fiatal lánynak az izzasztókunyhó volt a legnagyobb élmény, amikor beszéltünk, éppen oda készült vissza, az esti etapra. Ez az egyetlen egyébként, amit nagyon sajnáltam, hogy ki kellett hagynom: egy maratoni, kétórás szaunázásról beszélünk, persze több etapban – négyben, hatban, attól függően, ki tartja a szertartást. A kunyhót megszentelt kövekkel fűtik, amelyeket hét irányba áldanak meg: a négy égtáj felé, a föld és az ég, illetve a szív, lélek felé – ezt a folyamatot végig is nézhettük a kora esti üresjáratban.
A délutáni izzasztás végére pont odaértünk, és meghallgathattuk, ki hogyan élte meg a szeánszot: volt, aki tiszta tudatosságról számolt be, volt, aki tiszta szívről és elméről, más közelebb érezte magát a természethez, vagy éppen „újra otthonra lelt”. Utóbbi, otthonra lelt hölgy egy füves ciginek látszó dolgot adogatott körbe, ami biztosan segíthetett megélni a más tudatállapotot a szaunában, annak ellenére, hogy a Napszarvason szigorúan tilos mindenféle tudatmódosító szer – így az alkohol és a drog is, amit plakátok hirdetik a fesztivál területén.
Kicsit csalódott voltam, mert szívesen végignéztem volna például egy ajahuaszkaszeánszot, de még a gyógynövényes előadás is csak arról szólt, hogy milyen gyógyító erejük van a növényeknek, a legdurvább rész pedig az volt, amikor a brazil gyógyító körbejárt, és gyógynövényes vízzel locsolta a jelenlévőket.
Hangulat terén is kicsit másra számítottam: a neten fellelhető infók alapján családias, elfogadó légkört vártam, de inkább különálló, néha egymással beszélgető csoportokat láttam, nem egy nagy, összetartó közösséget. Persze nem volt senki különösebben barátságtalan (kivéve talán az indián szertartásnál megkérdezett férfit), de nekem még egy Sziget Fesztiválon is befogadóbbnak tűnik a légkör, mint itt. Persze ha hinni lehet Barátságtalan Férfinak, akkor itt nem is az a lényeg, hogy mindenki jól érezze magát, hanem az, hogy befelé forduljanak, és ehhez meg nem kell barátkozni.
Sokan vannak mezítláb egyébként az erdőben is, sétálgatnak, üldögélnek, békés a hangulat, és kicsit közelebb érzi magát az ember a természethez ebben a környezetben.
Viszont az egész fesztivál iszonyú lassan zajlik, a szeánszok másfél órásak (kivéve a Teremtés körét, ami, ha jól számoltam, több mint háromórásra nyúlt), és közöttük sem igazán van mit csinálni a befelé forduláson kívül. Persze lehet, hogy ez inkább az én gyors életritmusomra kritika, hogy nem tudok lelassulni, de sokszor kaptuk magunkat azon, hogy sétálgatunk a különböző helyszínek között tanácstalanul, hogy most mit kéne csinálni.
Mindenki, akit megkérdeztünk arról, hogy mi a legizgalmasabb program a fesztiválon, az izzasztókunyhón kívül az esti naptáncot emlegette, főleg, amikor a fenti aggályainkat elmondtuk. Azt mondták, hogy annak van az a „sámánhangulata”, amire egy laikus számítana, amikor egy ilyen rendezvényre érkezik. Egyértelmű, hogy erre el kellett mennünk.
A táncot Sólyomfi-Nagy Zoltán, a Napszarvas szervezője tartotta, és a Hangvölgyben került rá sor. Ez azért különösen jó színtér erre, mert kicsit távolabb van a többi helyszíntől, majdnem a korábban emlegetett tó partján, gyönyörű környezetben. Egy félkörösen kialakított mélyedésről van szó egy apró völgyben, a fák alatt, ahol középen tüzet raktak, és egy oltárt is felállítottak a félkör egyik szélén. Itt esteledett ránk, egy idő után már csak a tűz fénye és a szomszédos – kicsit lelombozó – nyilvános vécé lámpája adott bármi fényt.
„A tánc célja, hogy egyszerű, monoton, de intenzív mozgás által tudatmódosulást tapasztaljunk – mondta a többiek által csak Sólyomként emlegetett férfi. –Megváltozott tudatállapotot sok úton lehet elérni, a sámáni technikákat két nagy csoportra lehet osztani: az egyik az, amikor használnak mesternövényeket, a másik az, amikor nem.” Elárulta, hogy soha nem lépett kapcsolatba mesternövényekkel, még egy füves cigit sem szívott el soha, alkoholt is ritkán iszik. „27 évvel ezelőtt a naptáncos útra léptem, tettem egy fogadalmat. Emiatt nem használhatok tudatmódosítókat.”
A tánc célja az, mondta, hogy kapcsolatba lépjünk az őseinkkel: ezek lehetnek a nemrég elhunyt nagyszülők, lehetnek olyan felmenők, akiknek még a nevét sem tudjuk. Elmondta, hogy lesz, aki egyszerűen eldől majd tánc közben, de megkérte őket, hogy befelé dőljenek, hogy a többiek körbe tudják őket táncolni, és csak akkor álljanak vissza a körbe, ha az ősök által közvetített képek eltűnnek. Kérdés persze, hogy mennyire szerencsés ezt így előre elmondani – nekem hitelesebb lett volna az egész, ha senki nem tudja, hogyan „kell” transzba kerülni, hiszen akkor nem tudja magának előidézni sem. Mindenesetre itt most nem ez történt: Sólyom részletesen elmondta, hogy korábban miket tapasztalt, ő hogyan került ebbe a módosult tudatállapotba, és mire kell számítani a nagyjából félórás tánc során.
A ceremóniát nagyon szigorúan vette mindenki, az nem is vehetett részt rajta, aki nem volt jelen a beszélgetés elejétől. A tánc maga pont annyira egyszerű, hogy ne kelljen rajta gondolkodni, viszont fárasztó is, úgyhogy az embernek nehezebben terelődik el a gondolata arról, hogy mi történik tulajdonképpen. A fél óra alatt rendesen elfáradtam, valószínűleg a vacsorára elfogyasztott lángos jelentős részét sikerült lelépegetni, amire korábban azért nem adtam volna sok esélyt.
A táncmozdulat amúgy annyiból állt, hogy bal lábbal balra kellett egyet lépni, akkor felemelni mindkét kezünket, majd amikor jobb lábbal felzárkóztunk a bal lábhoz, előrehajolni. Mindezt másokkal kézen fogva, egy nagy körben, a tűz körül kellett kivitelezni. Szinte mindenki mezítláb volt, én is, mondván, ha már lúd, legyen kövér, és igyekeztem mindent beleadni a táncba, hogy ne rajtam múljon, ha esetleg nem jön a transzállapot.
Sajnos úgy tűnik, hogy a saját őseim nem igazán akarnak velem szóba állni, ami vagy azt jelenti, hogy nagyon jó úton haladok az életemmel, vagy azt, hogy annyira rosszul csinálom, hogy már felesleges terelgetni, nem dőltem el ugyanis, de még csak a saját fejemből sem sikerült kiszakadnom ideiglenesen sem. Viszont nagyon jó – furcsán jó – élmény volt negyven idegennel együtt, kézen fogva táncolni a tűz körül, és sámánszertartás helyett inkább olyan érzésem volt, mintha boszorkánytáncot járnánk.
Ha az 1600-as években ezt a jelenetet bárki látta volna, biztosan máglyára kerülünk, kevesebbért is égettek már embereket, mint amit mi itt csináltunk.
Más szerencsésebb volt, mint én, olyan 9-10 ember végül bedőlt a kör közepére, volt, aki remegett, volt, aki zokogott, aztán olyan is, aki hangosan kacagott, valószínűleg őt vitték volna először máglyára annak idején. Nem tudtam megállapítani, hogy a transzba esett emberek mind különbözők voltak-e, vagy akadt, aki többször esett ki a táncból, de a mellettem álló nő esetében inkább úgy tűnt, hogy a fizikai megpróbáltatást nem bírja, és nem a módosult tudatállapot miatt esett össze. Ő kétszer is földre került, de a többiekről nem tudnám megmondani, ekkor ugyanis már olyan sötét volt, hogy csak a sziluetteket lehetett biztosan kivenni.
A félórás tánc kicsit soknak bizonyult egyébként, jólesett már a végén megállni, és leülni a tűz köré. Sólyom sámándalokat énekelgetett, egy éjszakai madár hangosan rikoltozott valahol a fák között, mi meg csak néztük a parázzsá szelídülő tábortüzet. Az egész naptáncból ez volt a kedvenc részem – egyébként is szeretem az ilyen zenéket, bár nagy technós vagyok, ebből a műfajból is a kántálósabb vokálos dalok jönnek be igazán, úgyhogy abszolút éltem a hangulatot. Valójában az elektronikus zene is egy nagyon egyszerű dallamra és jó ritmusra épül, a sámándaloknak is nagyjából ez a receptjük. Éjszaka kétségkívül szebb az egész tábor, a fákat kivilágítják, az utakra is fényjátékot vetítenek.
A sámántánc nélkül valószínűleg nem maradt volna meg különösebben nagy élményként a fesztivál, de így van mit elraktározni későbbre. Persze nem tértem meg, nem lettem ősmagyar szkíta, a spiritualitás sem talált meg magának, de az biztos, hogy érdekes élmény volt belelátni abba, milyen hitvilággal és világképpel élnek azok, akiket viszont igen. A naptáncot pedig egész szívesen végigcsinálnám még párszor, hátha egyszer nekem is sikerül elérni a módosult tudatállapotot.