A WWF Magyarország csütörtökön mutatta be a Szendőfi Balázs által jegyzett Eltékozolt vizeink című kisfilmet. A mozis premiert egy szakmai beszélgetés követte, amin a felek megvitatták, hogy milyen lehetőségek vannak arra, hogy a jelenleginél több víz maradjon a tájban.

Szendőfi 23 perces filmjében jól összefoglalja, hogy milyen lépések vezettek Magyarország kiszárításához, a vizes élőhelyeink 90 százalékának eltűnéséhez: a nagy folyószabályozások talán mindenki számára ismertek, de arról kevesebb szó esik, hogy az 1950-60-as években a szocialista rezsim milyen nagy elánnal állt neki a mocsaras, belvizes területek lecsapolásának, és ásatott ki több ezer kilométernyi csatornát. Ezek a munkálatok azóta is meghatározzák az alföldi területek vízhiányos állapotát, amelynek egyik mementója a fotón is látható Kondor-tó vízmércéje, ami ma egy pusztaság közepén áll.

A vizek elvezetésének gyakorlata azóta sem veszett ki: míg korábban a gabonatábláknak csináltak így helyet, addig most az is előfordul, hogy napelemparkok miatt szárítanak le területeket. Sok kisvízfolyásunk egyenes, kibetonozott medrekbe kényszerítve veszíti el ökológiai potenciáljának jelentős részét, miközben megnő a károkozási képességük. Szendőfi a rossz példák, megkövesedett gyakorlatok mellett azért reményt is ad, bemutat néhány olyan projektet is, ahol az elsőre talán ellenérdekeltnek tűnő felek közösen gondolkodva elérik a vízmegtartást. A látványos drónfelvételekkel is operáló filmet, infografikák színesítik, amelyek jól tudják szemléltetni a felszíni és felszín alatti vizek összefüggő rendszerét, és azt, hogy akár egyetlen beavatkozás is milyen katasztrofális láncolatot tud megindítani.

Szendőfi Balázs a beszélgetés elején azt mondta, hogy a forgatás miatt nagyon sokat utazott, és amíg eljutott egy-egy víztesthez, szinte végeláthatatlan nagyüzemei szántóföldek között haladt, ambivalens érzései támadtak, mert az őseink biztosan nem ilyen környezetben éltek. Szendőfi megjegyezte, hogy ő nem szeret pozitív végkimenetelű filmeket készíteni, mert annál jóval súlyosabb a helyzet, de miután előre nem tervezetten belebotlott a példaértékű kezdeményezésekbe, nem lehetett azokat sem kihagyni.

Farkas Viktor Mátyás, a WWF éghajlatvédelmi szakértője, a film producere arról beszélt, hogy ugyan a csatornák nem igazán szexi témák, de eddig a belvizekre sokkal kevesebb figyelem hárult, mint a nagy folyók szabályozásaira, pedig belvízlevezető rendszer kiépítése is ugyanolyan léptékű beavatkozás volt a vízrendszereinkbe. Szerinte azért is érdemes fókuszba hozni ezeket a csatornákat, mert ezeknél sokkal könnyebb jó eredményeket elérni, ha sok helyen nyúlnak bele a belvízelvezetők üzemeltetésbe, nagy területen jobb lehet a vízellátottság, míg egy folyó esetén pedig egy egész ártéri rendszert kéne átalakítani, ami nagyon nehézkes.

Gacsályi József, az Országos Vízügyi Főigazgatóság főigazgató-helyettese úgy kezdte, hogy tudja, hogy ebben a beszélgetésben nem lehet pozitív hős, de azért szeretné bemutatni, hogy a támadások kereszttüzében lévő vízügy milyen problémákkal küzd. Szerinte azt is látni kell, hogy a klímaváltozás szélsőségekben fog megjelenni, ahogy a 2024-es szeptemberi dunai árvíz is megmutatta, így erre is készülni kell. Azt érzik, hogy a vízkészletek fogynak, és csak akkor tudnak ezekkel jobban gazdálkodni, ha közösen tesznek lépéseket az érintett szereplők.

„Felborult a vízháztartási egyensúly, amikor bekerültem a vízügyhöz, víztöbblettel küzdöttünk, sorozatosan voltak árvizek a 2000-es évek elején a Tiszán, a Dunán, aztán 2010 óta mintha bekattant volna valami, azóta komoly vízhiánnyal kell küzdeni, és fontosabbá vált a vízvisszatartás, ami már nem is kezelhető a határainkon belül” – mondta Gacsályi József.

Ő úgy látja, hogy a problémák egyik oka, hogy

„annyira túl lett tolva a szabályozás, hogy a klímaváltozásból következő kitettséget már nem tudja kezelni.”

A vízügyi vezető hangsúlyozta, hogy szabályozásra szükség van, mert anélkül az árvízvédelem stabil, biztonságos infrastruktúrája sem működhet, de bizonyos területeken vissza kell venni belőle. Ugyanakkor megjegyezte, hogy az ősállapothoz, amit a pocsolyatérképpel szoktak leginkább szemléltetni, nem is lehet és nem is szabad visszatérni.

„Én területben, térfogatban tudok gondolkodni, a víz az jön, és nem is feltétlenül akkor, amikor mi várjuk. De akkor kell megfogni, és az egyensúlyt megtalálni, tájhasználat-váltással akár. Az nem elég, ha a csatornákban megtartjuk a vizet, de rövid távon lehet eredménye” – mondta Gacsályi, aki elismerte, hogy a vízügyön belül is szükség van a szemléletváltásra, át kell alakítaniuk az üzemeltetést, és akár magasabb kockázatot is bevállalniuk a vízvisszatartás érdekében.

Az egyik kitörési lehetőséget az árhullámok megfogásában látja, persze nem a rendkívüli árvizeknél, hanem az olyanoknál, amikre a legtöbb ember fel sem kapja a fejét. Úgy vélte, hogy ezekből sokkal nagyobb mennyiséget, több millió köbmétert ki tudnának vezetni, igaz, a Tiszánál erre nincs is hozzá elég helyük.

Farkas Viktor Mátyás felhozta, hogy sokszor a hazai szabályozási környezet az egyik akadálya a vízmegtartásnak, és lassúak a folyamatok, Domaszéknél, ahol egy 8 hektáros szikes tavat tettek újra élővé, egy évig dolgoztak ezen. Azt is látja, hogy az érdekelt felek kompromisszumkészségén is sok múlik. Példaként Franciaországot hozta, ahol például a gazdák vízgyűjtő közösségekbe állnak, és közösen határozzák meg a vízigényüket a szabályozó felé, ötévente aztán újratárgyalják, hogy hogyan üzemeltessék a területet érintő zsilipet, mert nem feltétlenül jár mindenki jól. „Nálunk inkább biztonsági játékot látok, inkább az összes vizet elvezetik, mert abból nem lehet baj.”

Gacsályi József is egyetértett, hogy sokszor a szabályok a vízmegtartás ellen dolgoznak, de egyre több olyan példát lát, hogy ennek érdekében a jogi kereteket is átszabják. Egy friss kormányrendelet szerint például nem jár mezőgazdasági támogatások elvonásával Natura 2000-es területen, ha a területre vizet juttatnak.

Szendőfi tapasztalatai alapján a generációs különbségek meghatározóak a gazdatársadalomban, hogy hogyan állnak a vízhez, az idősebbek inkább a gyors elvezetés mellett vannak, és nem érdekli őket a klímaváltozás. „Túl kéne lépni a kapitalista berendezkedésen, mindenki a pénzét félti, hogy nem lesz támogatása. Igaz, ha nincs víz, gyümölcse se lesz, de úgy van vele, inkább száradjon ki a terület, csak jöjjön a támogatás. A pénzt persze nem lehet megenni.”

A beszélgetést résztvevői utolsó kérdésként azt kapták, hogy mit kívánnának, ha kifognának egy kívánságukat teljesítő aranyhalat. Szendőfi azt mondta, a bolygó fájdalommentes, nagyarányú népességmérséklődését, és hogy ezzel párhuzamosan legyen helye a természetnek, és minél több terület vaduljon vissza.

Gacsályi fenntartható vízkészlet-gazdálkodást kívánt, amiben minden szereplő, gazdálkodó, vízügyes, természetvédő megtalálja helyét.

Farkas a magyar állam nevű aranyhaltól kérne: „Az állam abból a több száz milliárd forintból, amit vízügyi infrastruktúrára költene csípjen le 10 százalékot, és vizsgálja felül belőlük az üzemrendeket. Az infrastruktúra már helyben van, és mielőtt újat építünk, alakítsa át a jogszabályokat, költsön emberi erőforrásokra és egyeztetésekre, hogy hogyan üzemeltessük. Az állam ezen kívül érje el támogatással vagy földvásárlással, hogy a Homokhátságon legyenek elönthető területek.”

Gacsályi még gyorsan belekapaszkodott a Homokhátságba, mint egyik kedvenc témájába, és megjegyezte, már nem elég ott helyben megfogni a vizet, áthangolni a csatornákat, szükség van külső vízpótlásra, amit legvalószínűbben szivattyúzással, a Dunából tudnak biztosítani.