Fagyasztás, sütés, dobálás – Kína egyik legnagyobb gyártójánál néztük meg, hogyan kínozzák a telefonokat

Korlátozott készlettel ugyan, de hamarosan érkezik Magyarországra a Vivo, Kína egyik legnagyobb telefongyártója. A bejelentés alkalmából meglátogathattuk a cég sencseni főhadiszállását, ahol röviden betekintést nyertünk abba, milyen nehéz manapság mobiltelefonnak lenni.

A komplexumot úgy kell elképzelni, mint bármelyik szilícium-völgyi techóriás központját: a város szélén található egy hatalmas ipari park, ahol rengeteg hasonló cég húzta fel az irodáit, gyárait, raktárait. A Vivo központi épülete Magyarországon vagy Kaliforniában sem lógna ki: egy modern üvegépület a fás-parkos kampusz bejáratánál, tágas előtér, szökőkút, rengeteg modern iroda. Azonban az alig száz méterre felhúzott dolgozói panellakások miatt az ipari park olyan, mint egy mini város.

Az üzemlátogatás a tesztelői részen indult, amit dizájn szempontjából valahol az Office díszlete és egy hetvenes–nyolcvanas évekbeli egyetemi labor között tudnék elhelyezni. Szívesen mutattam volna róla egy képet is, de a Vivo érthető okokból nem örült volna annak, ha az újságírók mindent lefotóznak és megmutatnak a nagyvilágnak – és a konkurenciának, így nem volt szabad fényképezni a saját telefonunkkal. Emiatt a tesztközpontról látható képeket a Vivótól kaptuk.

Az első, nagyobb helyiség egy nyílt iroda, teli mellkasmagasságú elválasztókkal körbehatárolt asztalokkal. Ebből még nem látszik, hogy mégis mi is az épület célja, azonban ha az ember lekanyarodik egy folyosóra, egészen bizarr látvány fogadja: egy szobában a falnál áll két gép, amik néha zörögnek, miközben laborköpenyes dolgozók matatnak előttük.

Ezek a gépek azt tesztelik, hogy mi történik, ha a telefonok egy méterről kőre zuhannak. Ezt vizsgálják tokkal és tok nélkül is, és a gép előtt ülő munkás minden zuhanás után megnézi a telefont, hogy széttört-e már, és ha nem, visszacuppantja a gépre, hogy indulhasson a következő kör. A telefonokat úgy igazítják, hogy essenek pofára, hátlapra, sarokra, mindenhova, és minden esés után egy ember kézzel újraindítja a műveletet. Én alapvetően igyekszem vigyázni a cuccaimra, úgyhogy minden koppanás fájt egy kicsit. Egy másik részlegen egy asztallapra ejtették le a telefonokat, 7 centiről. Ezt 32 ezerszer kell kibírniuk, és ez már teljesen automatizálva zajlott.

A szomszéd szobában nagy fémcentrifugákba rakják a készülékeket, amikben lassan forgatják őket. A kijelzőnek száz ciklust kell kibírnia, hogy megfeleljen az elvárásoknak, az alaplapnak pedig háromszázat. Amikor ezt néztük, a szoba másik felében egy dolgozó egy asztalnál ült, előtte két telefonnal, amiken megállás nélkül alkalmazásokat nyitott meg és zárt be azonnal.

A következő szobában farmerzsebekbe raknak telefonokat és tableteket, és különleges gépekkel 25–30 kilós nyomást helyezve rájuk, hajlítgatják őket – pont mintha valaki farzsebében lapulnának, és hirtelen egy székkel vagy kanapéval találkoznának. Ebből ezer ciklust kell kibírniuk.

Egészen brutális, amit a szegény telefonokkal művelnek, de ez még mind semmi. Egy másik gépben alul-fölül rögzítik a készülékeket, majd ötszáz cikluson át csavargatják azokat. Ez nem tudom, milyen valós szituációt szimulál, de lényeg a lényeg, a telefonok elvileg bírják.

Gyakorlatilag minden elképzelhető veszélyforrást tesztelnek, kezdve a használatból adódó problémákkal, mint például a gombok strapabírása (a hangerőgombot 70 ezerszer, a bekapcsolót 150 ezerszer nyomják meg). Emellett ezer cikluson át húzogatnak ki-be egy töltőkábelt, hogy azt hogy bírják, valamint vizsgálják a telefonokból eredő sugárzást is.

Emellett azt is tesztelik, hogy az extrémebb terhelést hogy bírják. Egy nagyobb szoba tele volt különböző fényes, tudományosnak tűnő géppel, így igazából az volt a fura, hogy az egyik falnál állt egy sima mosógép. Ezekbe egy mosásra szokták berakni a tesztelt telefonokat, ami után ugyanúgy működniük kell, mintha mi sem történt volna.

A fényes, tudományosnak tűnő gépekben vízállóságot tesztelnek, több módon is. Az egyik magától értetődő, egyszerűen bedobják a telefont egy átlátszó falú tartályba. A másik viszont érdekesebb. Több vízsugárral spriccelik a telefont, amik folyamatosan forognak, így minden oldalról érik a készüléket. Ez olyan, mintha az esőben hagytuk volna a telefont. Megint másik gépekkel pedig a por-, illetve a korrózióállóságot vizsgálják, ez utóbbiban 22 órát tölt a telefon extrém forróságban.

Sok esetben nem tudtuk meg, hogy az ilyenek, mint például az extrém forróság, pontosan mit is jelent, hiszen ez gyakran olyan üzleti titoknak minősül, amit egy cég nem feltétlenül szeretne a nyilvánosság orrára kötni. Azt viszont láthattuk, hogy 24 órán át -40 fokon tartják a telefonokat (meg is foghattunk néhányat, valóban nagyon fagyosak voltak), ami után be kell tudniuk kapcsolni, egy másik kísérlet során pedig 60 fokon sütik a készülékeket.

A modernkori telefonkínzókamrát elhagyva buszra szálltunk, amivel átszállítottak minket a gyárépületbe, ahol csodaszép, kék, antisztatikus Mario-sapkába és -kabátba öltözve beléphettünk a munkaterületre. Lehet, hogy Henry Ford megreformálta a gyártást, ami lehetővé tett mindenféle elképesztő teljesítményt, de az egész biztos, hogy nem a dolgozók jókedve volt a fő mozgatórugó.

Az óriási, modern gépekkel teli teremben ma már a munka jelentős részét robotok végzik, az emberek leginkább ellenőriznek, alkatrészeket csomagolnak ki, kisebb ragasztásokat igazgatnak. Tényleg modern gépekről van szó, és egy apró műszaki eszközökön dolgozó gyárról, nem egy kovácsműhelyről, de a folyamatos zaj így is agyzsibbasztó volt. Ezen a részen sem fényképezhettünk, nyilván üzleti titkok miatt, de el tudom képzelni, hogy az ugyanazt a három mozdulatot ismételgető munkások sem örültek volna. Ahogy az alkatrészeket szállító robotok sem örültek nekünk, mert az újságírók rendszeresen besétáltak a sávjukba.

Tudom, hogy ilyen egy gyári munka, de egész más hallottak alapján tudni valamit, és az, ha az ember a saját szemével látja. Olyan, mint amikor télen tudjuk, hogy kint hideg van, de lélekben mégsem tudunk felkészülni az első, jeges széllökésre. Minden tiszteletem a gyári dolgozóké. És persze érdemes megjegyezni, hogy a bemutatott részleg és gyártósor csili-vili, modern és tiszta volt, a dolgozók szem- és fülvédőben, viszonylag kényelmesnek tűnő székeken ültek. Nem vagyok benne biztos, hogy a gyári dolgozók többsége mindenhol ilyen körülmények között dolgozik.

Mivel ez egy vezetett üzemlátogatás volt, természetesen azt láttuk, amit a Vivo meg akart mutatni. Nem tudom, hogy a cég minden gyártósora ugyanolyan-e, mint amit megmutattak, de a kampusz bejárása után nem zárnám ki, hogy igen. De miután a saját szemünkkel láthattuk, hogy a szélsebesen cikázó robotkarok milyen gyorsan összeraknak egy telefont, átlagosan 11 másodpercenként, felmerülhet, hogy mi lesz, ha a robotok teljesen kiváltják az emberi munkaerőt – és ahogy néztem, ez talán nem is a távoli jövő zenéje.

(Munkatársunk a Vivo meghívására és költségén vett részt a gyárlátogatáson, de a cikk tartalmába a cégnek semmilyen beleszólása nem volt.)