Azért sem vették komolyan a felmelegedést, mert azt hitték, a klíma csak visszakorrigál a kis jégkorszak után

„Mire való a történelem?” – tette fel a kérdést Rácz Lajos környezet- és klímatörténész, egyetemi tanár szerda délután Szegeden az Országos Könyvtári Napok programsorozat keretében tartott előadásán, ahol arra kereste a megoldást, hogyan lehet túlélni a klímaváltozást a történelmi tapasztalatok segítségével. Rácz szerint manapság a történelmet mint fogalmat gyakran hobbijellegű érdeklődésként, régi történetek meséléseként értelmezik, ez azonban egy merőben helytelen felfogás.

„A történelem nem más, mint egy közösség emlékezete, ez az emlékezet lehet egy faluközösségé, egy nemzeté, vagy magáé az emberiségé is” – definiálta a professzor. Ez az emlékezet segít a világban való eligazodásban, ha pedig valahol elvész az emlékezet, az komoly beilleszkedési problémákat okoz. „A múltban voltak kudarcok, voltak sikerek, fontos, hogy ezek ismeretét a történettudomány jó állapotban tartsa fent, hogy a következő generációk tanulhassanak belőle.”

Rácz szerint így többek között azt is számos történelmi példán keresztül rögzíthetjük, hogy a természeti környezet és az ember kapcsolatában kétirányú kölcsönhatásról kell beszélnünk: nem csak a társadalom alakítja a környezetet, a környezetnek is nagy szerepe van abban, hogyan működik a társadalom. Az ember–természet kapcsolatot a környezettörténet nevű tudományterület vizsgálja, amely Amerikában alakult ki. Ennek magyarázata, hogy a tengerentúlon csupán a 19. században kezdődött meg a természeti környezet radikális átalakítása, és a generációs emlékezet még megőrizte az az előtti állapotot, míg Európában sokkal régebben él módosított természeti körülmények között a társadalom.

Kis jégkorszak, kupleráj a Temzén

Az ember–természet kapcsolat éghajlati vonatkozású szemléltetésére a professzor három olyan válsághelyzetet említett, amelyek klimatikus jelenségekre vezethetők vissza: a pestisjárványt, a török háborúkat és a 19. századi vízszabályozásokat. Ezeknek az eseményeknek a kontextusba helyezéséhez érdemes tisztában lenni az elmúlt bő ezer év jól elkülöníthető klímatörténeti szakaszaival. Kevésbé tárgyalt éghajlatváltozási korszak a 9–13. század, amikor is egy olyan mértékű melegedés ment végbe, amiből arra következtettek, hogy megszűnhet az éhínség.

Ezt a történeti korok leglátványosabb lehűlése, az úgynevezett kis jégkorszak követte, amely egészen a 19. század végéig tartott, és amely a legjobban dokumentált befejezett klímaváltozás. Rácz

a kort Charles Dickens világával illusztrálta, azzal az Angliával, ahol egy huzamosabban az utcán tartózkodó illetőnek jó esélye volt megfagyni télen.

Szintén ezen időszak jellegzetes intézményei a befagyott Temzén és Szajnán rendezett vásárok, melyek közül előbbi olyannyira kiépült, hogy még kuplerájt is lehetett rajta találni.

A jelenkori felmelegedést eleinte azért sem vették komolyan – magyarázta Rácz Lajos –, mert úgy gondolták, a klíma csak visszakorrigál a kis jégkorszak után. Idővel aztán a folyamat túllépte ennek az értelmezésnek a tűréshatárát, bár a modern klímaváltozás gondolata csak meglehetősen rövid ideje vált elfogadottá.

Bűnbakkeresés vagy alkalmazkodás

Ami a pestisjárványt illeti, Rácz szerint van abban némi tévedés, hogy a bakteriális fertőzés terjedését a patkányokkal azonosítják: bár kétségtelenül ők és más rágcsálók is szerepet vállaltak benne, a legnagyobb mértékben a bolhák járultak hozzá. A folyamatot egy szárazság indította el, amely pusztított minden vegetációt. Ennek végével a rágcsálók gyorsabban regenerálódtak a táplálékláncban feljebb álló fajoknál, és túlszaporodtak.

A rágcsálók között voltak olyan fajok, amelyek anélkül terjesztették a Yersinia pestis baktériumot, hogy ők maguk megbetegedtek volna. A rajtuk megtelepedett bolhák váltak a folyamat katalizátoraivá, ugyanis a fertőzött vért magukba szívva továbbálltak a patkányokra is, amely faj ekkor kvázi háziállatként volt jelen az ember környezetében.

A kereskedelmi utak mentén elterjedő, Európa korabeli népességének mintegy negyven százalékát elpusztító járvány sokkolta az emberiséget, és az egyik társadalmi reakció a bűnbakkeresés lett.

A jellemzően hibáztatott csoportok közé tartoztak az idegenek (zsidók, muszlimok, örmények), a nők és a flagellánsok is. A testüket naponta ostorozó középkori szekta egyébként magát vallotta hibásnak, bár a hatalom irántuk való ellenérzése leginkább abból fakadt, hogy a világvégét hirdették, és ennek szellemében adót sem voltak hajlandók fizetni.

Európa a történtek egyik tanulságaként azt vonta le, hogy a feudális világban jellemző kisebb autonóm tartományok nem képesek kezelni egy hasonló helyzetet, megfelelő állami szintű szervezéssel jelentősen kisebb lehetett volna a katasztrófa. Szintén a járványra adott reakciók közé sorolható a regionális kereskedelmi rendszerek és útvonalak hangsúlyossá válása, és a pénz megjelenése, amellyel ugrásszerűen nőtt meg az európai gazdaságban forgó áru volumene.

A török hódoltság korában a kis jégkorszak sajátosságainak köszönhetően jelentősen nagyobb felületet borított víz a Kárpát-medencében, mint korábban. Emellett – a kettős végvárvonal kiépítéséhez kapcsolódóan – nagymértékű erdőirtás is történt, a környezet így még kevésbé volt képes megtartani a csapadékot, mindez pedig a kultúrtáj leromlásához, és falvak pusztulásához vezetett. A túlélést lakóhely tekintetében a mezővárosok jelentették, megélhetés szempontjából pedig a szállítási nehézségek miatt egy könnyen mozgatható terméket kellett találni, így vált a szürkemarha exportja kulcságazattá.

A vízszabályozás kérdésköre egy rendkívüli népességnövekedéssel kapcsolódik össze: a Kárpát-medence rövid időn belül megháromszorozódott lakosságának szántóterületre lett volna szüksége, az árterek kiterjedtsége miatt azonban sok terület nem jöhetett szóba. Ekkoriban még a Balaton lecsapolása is felmerült, ez azonban végül csak tervrajzként öltött formát. Az ország más részein viszont negyvenezer kilométernyi csatornahálózat épült ki a lecsapolásokhoz.

„Amit le lehetett csapolni, azt lecsapolták”

– fogalmazott Rácz, és érzékeltetésképpen felhívta a figyelmet: Hollandia teljes csatornahálózata hatezer kilométer, míg Belgiummal együtt a tízezret éri csak el.

Magyarországon a Duna lehet a választóvonal

Bár a hőmérséklet pontos mérése nem nyúlik vissza túl régre, különböző történeti forrásokból akár évezredekre visszamenőleg is képesek vagyunk klímarekonstrukciókra, mondta Rácz. A professzor kitért az éghajlati változások mögött húzódó okok ismertetésére is, mint a Nap sugárzó energiájának változása, a vulkánkitörések, vagy a Föld keringési pályájával kapcsolatos változások, így például a bolygó tengelye és a keringési pálya síkja által bezárt szög rotációja. Arra is emlékeztetett, hogy

a jelenlegi felmelegedés az emberi történelemnek nem a legmelegebb időszaka: nagyjából hatezer évvel ezelőtt, a középholocén maximum idején gleccserek sem voltak.

A jelenkori klímaváltozás által leginkább a mediterrán régió fenyegetett, nemcsak a hőmérséklet emelkedése, de a csapadék csökkenő mennyisége miatt is. „A szicíliai, dél-itáliai, görög és spanyol szőlővidékeknek lőttek” – osztotta meg egy szőlészeti konferencián szerzett tapasztalatait. Ezzel szemben a skandináv régió lehet a folyamat „nyertese”: itt rengeteg terület válhat lakhatóvá, művelhetővé. Magyarországon belül a Duna jelenthet választóvonalat, a szárazság első sorban innen keletre jelent fenyegetést.

Rácz Lajos szerint az éghajlattal való történelmi kapcsolatunk egyik legfőbb tanulsága, hogy a környezet aktív szereplő az életünkben, elég csak a közelmúlt árvizeire gondolni. Az éghajlat és a környezet regionális jellege miatt fontos, hogy közösségi szinten legyünk képesek gondolkodni és megoldásokat keresni a felmerülő problémákra. Ezzel szemben le kell számolni az olyan álmegoldásokkal, mint a bűnbakképzés és a struccpolitika. „Úgy alakult, hogy a klímaváltozás egy baloldali issue-vá vált” – érzékeltette a professzor.

A szerző a Szegeder újságírója. A cikk a Szegeder és a Telex együttműködésének keretében jelenik meg a Telexen is.