Eljött az idő, hogy a szennyezők fizessenek a műanyagszemét miatt

Rendszerszintű hiányosságok miatt termelünk és használunk fel egyre több műanyagot, s így egyre több műanyag kerül ki tengeri, szárazföldi és édesvízi élőhelyekre – derül ki a Magyar Tudományos Akadémiát is magába foglaló Európai Akadémiák Tudományos Tanácsadó Testülete, az EASAC a legújabb kutatásokat összefoglaló kommentárjából. A testület szerint éppen itt az ideje annak, hogy a szennyezők fizessenek a műanyagszemét után.

Ha maradnak a jelenlegi üzleti eljárások és fogyasztási mintázatok, akkor a műanyaghulladék mennyisége globálisan várhatóan majdnem a háromszorosára nő 2060-ig.

Ma már nincs olyan hely a Földön, ahol ne találtunk volna mikro- és nanoműanyagokat. „A műanyagok nem rothadnak, korhadnak, és nem bomlanak le, csak egyre kisebb és kisebb darabkákra esnek szét. Közben az így keletkező mikro- és nanoműanyagok szerte a bolygón elterjedtek, és a testünkben is fellelhetők” – figyelmeztet Báldi András, az MTA levelező tagja, az EASAC Környezeti Paneljének társelnöke.

Éppen ezért javasol az EASAC átfogó reformokat. Olyan nemzetközi korlátozó egyezményre van szükség az európai tudományos akadémiákat összefogó szervezet szerint, mint amilyen az ózonréteg védelme érdekében meghozott montréali jegyzőkönyv volt 1987-ben. Az EASAC februári műanyag-jelentése azért készült, hogy egy ilyen megállapodás tudományos tényekre alapozódjon. „Az egyezménynek véget kell vetnie annak a trendnek, hogy a műanyaggyártás volumene folyton nő” – mondta a jelentés kapcsán Michael Norton, az EASAC Környezeti Paneljének igazgatója.

A műanyag kényelmes megoldás, ám a jelenlegi szabályozások sem a gyártókat, sem a fogyasztókat nem kényszerítik rá a felelős használatra, derül ki az EASAC-jelentésben összefoglalt szakirodalomból. Egy friss, 2023-ban összegzés szerint a műanyaggyártás és -felhasználás, a hulladékkezelés lineáris folyamat, csekély az újrafelhasználás és az újrahasznosítás aránya. Az így előálló egészségügyi és környezeti problémák, társadalmi igazságtalanságok miatti károk évi 300–1500 milliárd dollárra rúgnak.

A gyártók és forgalmazók ezen költségeket áthárítják, és ez tartja alacsonyan a primér – tehát közvetlenül az alapanyagokból, újrahasznosítás nélkül – előállított műanyagok árát, folyamatos termelésbővítésre ösztönzve. A kiskereskedők az üzemeltetési hatékonyságra összpontosítanak, s arra, hogy a termékek a csomagolásukkal is vonzók legyenek, nem pedig a hulladékcsökkentésre vagy újrahasznosíthatóságra. Az újrahasznosítás előtt pedig technikai kihívások állnak, és nem is annyira nyereséges tevékenységről van szó, így ezen infrastruktúrák kapacitása korlátozott.

Ez a „lineáris műanyaggazdaság”, amelynek káros hatásai csak akkor fordíthatók vissza, ha körforgásos gazdaságra állunk át. Utóbbi azt jelenti, hogy nincs sem fölösleges műanyagtermelés, sem fogyasztás, továbbá minden műanyagot újrahasznosítunk, és felelősen kezelünk úgy használat közben, mint pedig utána – áll az EASAC jelentésében. A szabályozás legfontosabb eszköze pedig a műanyagadó, amelynek jelentősnek kell lennie, tekintve, hogy óriási különbség van aközött, hogy mennyibe kerül műanyagot gyártani és felhasználni, és aközött, hogy ezzel mekkora környezeti károkat okozunk. Az EASAC idézte modellszámítások szerint a kereslet 30%-os csökkentésével és az újrahasznosítási arány 20 százalékos növelésével a műanyagszennyezés már 2040-ig 80 százalékkal csökkenthető lenne.