A műanyaggyártó cégek több mint harminc éve tudják, hogy az újrahasznosítás gazdaságilag és technológiailag nem életképes hulladékkezelési megoldás, mégis akként pozicionálva promotálták – írja a Guardian egy új jelentés nyomán.
A jelentést a fosszilis ipar szereplőinek – így a kőolajalapú műanyagok gyártóinak – elszámoltathatóságáért küzdő érdekvédelmi szervezet, a Center for Climate Integrity (CCI) adta ki, és korábbi nyomozások eredményei mellett újonnan nyilvánosságra hozott belső céges dokumentumokra épít.
„A cégek hazudtak. Itt az ideje, hogy felelősségre vonjuk őket a kárért, amit okoztak”
– mondta Richard Wiles, a CCI elnöke.
A műanyagokat hagyományosan nehéz és költséges újrahasznosítani, már csak azért is, mert rengetegféle van belőlük, ezért aprólékos válogatást igényelnek. Ráadásul minden újrahasznosítással romlik a minőségük, így maximum egy-két körben használhatók fel újra. Mindezt ma már nagy vonalakban mindannyian tudjuk, de a CCI jelentése szerint a műanyagipar szereplői már több mint három évtizede is tisztában voltak vele, hogy nem tudják fenntarthatóan megoldani ezt a feladatot. Ezt a tudásukat azonban a közzétett dokumentumok alapján igyekeztek elkenni.
Az ötvenes években a műanyaggyártók rájöttek, hogy eldobható termékekkel biztosíthatják a folyamatos keresletet a termékeik iránt, és a következő néhány évtizedben a műanyagok egyszerű kidobására buzdítottak. A Society of Plastics (ma Plastics Industry Association) nevű iparági szervezet például egy 1956-os iparági konferencián azt kommunikálta a gyártóknak, hogy az alacsony költségű, nagy mennyiségű termelésre összpontosítsanak, és olyan anyagokat használjanak, amelyek úgyis a szeméttelepen végzik. Ez a stratégia a szabályozási környezet változása miatt a nyolcvanak évekre kezdett fenntarthatatlanná válni, ezért az ágazat elindult az újrahasznosíthatóság irányába.
Erről is tudták azonban, hogy gazdasági és gyakorlati szempontból sem életképes. A Vinyl Institute nevű szakmai szervezet egy 1986-os belső jelentésében például azt írta, a műanyagok esetében „az újrahasznosítás nem tekinthető állandó szilárd hulladékkezelési megoldásnak, mivel csupán meghosszabbítja az időt, amíg egy tárgyat kidobnak”. Ugyanennek a szervezetnek az alapító igazgatója 1989-ben azt mondta:
„Az újrahasznosítás nem folytatható a végtelenségig, és nem oldja meg a szilárd hulladék problémáját.”
Mindennek ellenére a Society of the Plastics Industry 1984-ben megalapította a Plastics Recycling Foundation nevű újrahasznosítási szövetséget, amelyben az iparági szereplők elkötelezték magukat az újrahasznosítás mellett. 1988-ban létrehozták azt a ma is jól ismert, körbefutó nyilas logót, amellyel az újrahasznosítható műanyagokat szokás jelölni, és amelyről szakértők régóta állítják, hogy félrevezető. Tavaly egyébként az amerikai környezetvédelmi hatóság (EPA) is jelezte, hogy szabadulna a logótól, de még az az ember is egyetértett azzal, hogy a logójával visszaéltek, aki tervezte.
A következő években iparági szervezetek támogatásával egyetemi újrahasznosítás-kutató központok jöttek létre és újrahasznosítási pilot projektek indultak az Egyesült Államokban, illetve marketingkampányok épültek az újra és újra felhasználható műanyagokról. Mindeközben azonban iparági vezetők zárt ajtók mögött továbbra is arról beszéltek, hogy az újrahasznosítás nem valódi megoldás.
„Bár egy napon ez valósággá válhat, valószínűbb, hogy felébredünk, és rájövünk, hogy nem fogjuk kiújrahasznosítani magunkat a szilárdhulladék-problémájából” – mondta egy 1994-es iparági konferencián az Eastman Chemical képviselője. Ugyanebben az évben egy Exxon-alkalmazott egy iparági szervezet dolgozóinak azt mondta a műanyag-újrahasznosításról: „Elkötelezettek vagyunk a tevékenységek iránt, de nem vagyunk elkötelezettek az eredmények iránt.”
Az utóbbi években az iparági lobbiszervezetek a kémiai újrahasznosítást promotálják, amely során a használt műanyagokat molekuláikra bontják, hogy új műanyagokat hozzanak létre belőlük. Ez a folyamat azonban környezetszennyező és még energiaigényesebb, mint a hagyományos újrahasznosítás – amivel az ipari szereplők ugyancsak évtizedek óta tisztában vannak. Egy 1994-es iparági találkozón Irwin Levowitz, az Exxon Chemical elnökhelyettese az egyik kémiai újrahasznosítási eljárásról azt mondta, az egy „alapvetően nem gazdaságos folyamat”. 2003-ban pedig egy iparági tanácsadó bírálta a műanyagipar szereplőit, amiért a kémiai újrahasznosítást népszerűsítik, holott az szerinte „újabb példája annak, hogy a tudománytalanság hogyan vette be magát az iparági és a környezetvédelmi aktivisták fejébe is”.
Judith Enck, az EPA korábbi regionális vezetője és a Beyond Plastics nevű környezetvédelmi szervezet alapítója a szerint a CCI jelentése nagyon stabil lábakon áll. „A jelentést az ország minden főügyészének és a Szövetségi Kereskedelmi Bizottságnak el kellene olvasnia” – mondta.
„Ha én lennék a főügyész, a CCI jelentésében olvasottak alapján nyugodt szívvel sürgetné vizsgálatot és pert”
– mondta Brian Frosh, Maryland állam korábbi főügyésze, aki szerint a jelentés olyan erős bizonyítékokat tartalmaz, amilyenek előkerülésére csak egy per bizonyítási szakaszában számítana.