Okkult áltudománynak indult, ma már bizonyított orvosi módszer a hipnózis

Állati delejesség – így nevezték az 1700-as évektől a hipnózist, ami egészen a 20. század derekáig okkultizmusnak, pszeudotudománynak számított. A kifejezés Franz Anton Mesmer német orvostól származik, aki szerint természetes energiaátvitel valósul meg tárgyak és élőlények között, ezt nevezte delejességnek vagy mesmerizmusnak. Azt állította, hogy az ő testében egy sajátos erő lakozik, amivel másokra hatni képes. Ma igencsak megosztó az emlékezete: sokan sarlatánnak tartják, megint mások a mentális gyógyítás felfedezőjének. Elmélete nem tűnt el teljesen, egyes elemei ma is megtalálhatók energiaterápiákban, amelyeket főleg a hagyományos ázsiai orvoslásból kölcsönöz.

Az állati delejességet már 1784-ben próbálták tudományosan vizsgálni, Benjamin Franklin és Antoine Lavoisier kiadták például a Secret report on mesmerism or animal magnetism (Titkos jelentés a mesmerizmusról, avagy az állati delejességről) című munkájukat, amelyben leleplezték, hogy valóban nem az ujjbegyekből kiáradó delejesség okozza a hipnózist. Emellett az 1950-es évekig továbbra is teljesen okkult jelenségnek számított.

„Az 1950-es évek második felétől indult el a folyamat, amelynek során megismertük a hipnózis természetét tudományosan is – mondta a CEU Demokrácia Intézet Határtalan tudás című eseménysorozatának hipnózissal foglalkozó hétfői előadásán Bányai Éva, az ELTE professzor emeritája, a hipnózis egyik nemzetközileg legelismertebb kutatója. – Az élvonalban ott volt Ernest Hilard professzor, aki kimondta, hogy mindig ellenőrzött körülmények között kell végezni a kutatásokat, és ismételten elő kell tudni állítani az állapotot, meg kell tudni ismételni a kutatást.”

A szovjetek szerint gyanús polgári áltudomány volt a hipnózis

Az 1960-as években már elterjedtek a sztenderd eljárások, a megfelelő kontrollcsoportok, az eljárás lényegét sikerült elkülöníteni a végterméktől – legalábbis külföldön. Magyarországon ugyanis még az 1960-as évek végén is gyanús polgári áltudománynak számított a hipnózis, amin nem segített például a Mario és a varázsló című Thomas Mann-írás sem, ebben ugyanis Mann a fasizmus metaforájaként alkotta meg Cipollát, a varázslót. A hipnózis a „három T” közül a tiltott kategóriába került, nagyon kevesen kutathatták az országban. Két kivételről tudunk ebből az időszakból, mondta Bányai Éva: az egyik Völgyesi Ferenc volt, aki Pavlov „ismerőseként” hirdette magát – valójában egyszer találkozott vele egy konferencián, és kapott tőle egy aláírt fényképet. Ez viszont menlevél volt a szovjet szigor enyhüléséhez.

„A Szovjetunióban éppen Pavlov miatt nem volt tiltott a hipnózis. A leningrádi orvosi egyetemet végezte el Mészáros István, emiatt ő is hipnotizálhatott” – mondta a szakértő, hozzátéve, hogy neki viszont álcázott hipnóziskutatásban kellett részt vennie. Az álca az volt, hogy a tanulásemlékezést vizsgálják a magasabb idegtevékenység bizonyos állapotaiban. A világon elsők között egy nagyon komplex szemlélettel vizsgálódtak, magatartást, kognitív változásokat, emocionális és szubjektív élményeket, a velük járó agyi változásokat is regisztrálták, később képalkotó vizsgálatokkal is kiegészítették a kutatásokat.

Az 1970-es évekig az volt az általános vélekedés, hogy a hipnózis egy passzív, alvásszerű állapot, innen ered az elnevezés is, a görög hypnos (alvás) szóból. Pedig ez egyáltalán nem igaz, legalábbis nem minden esetben. Bányai Éva arra lett figyelmes, hogy a régi törzsi szertartások, sámánszertartások során is fokozódik az aktivitás, nem csökken, hiába kerülnek az alanyok hipnózisszerű állapotba. Ezért a hipotézise az lett, hogy az aktivitásfokozó hipnózisindukcióval is kiváltható a kellő állapot. A Stanford Egyetemen sikerült is bebizonyítania, hogy létezik ilyesmi, ezzel pedig megdőlt a korábbi, pavlovi alváselmélet –

szakmailag ez óriási előrelépés, nemzetközi áttörés volt, de azt okozta, hogy a szakértő évekig nem utazhatott nyugatra, mert gyanús lett, hogy túl sok meghívást kapott a kutatásai miatt.

Időközben a nemzetközi hipnóziselméletben két iskola alakult ki: a szociálpszichológiai és az idegtudományos megközelítés. Előbbi szerint a hipnózis a szociális szerepjátszás része, a hipnotizálttól egy szerep eljátszását várják el az adott szituációban, míg az utóbbi szerint ez tulajdonképpen egy módosult tudatállapot, amelynek hátterében jellegzetes központi idegrendszeri, perifériás, kognitív és biológiai változások állnak. A két iskola képviselői élesen szemben álltak egymással. Bányai Éva és kollégái integratív, rendszerszemléletű megközelítést alkalmaztak, ami egyedülálló volt, hiszen nemcsak a hipnotizáltat, hanem a hipnotizőrt is vizsgálták párhuzamosan, és mérték a hipnózis előtti attitűdöket is.

Végül kiderült, hogy interakciós szinkronitás van a két résztvevő között, látható fizikai és élettani folyamatokban is. Ilyen az együttmozgás, az együttlégzés például, de a szubjektív élményben is megjelent a hangulati harmónia, később hasonló tapasztalatokról számolt be mindkét fél. Bányai és kollégái azt találták, hogy a hipnózis dinamikája hasonlít a korai anya-gyerek kapcsolatban fellépő szinkronitásra, ezért a hipnózisstílusokat az élet legfontosabb, szabályozó funkciókat betöltő szoros személyközi kapcsolatok alapján nevezték el anyai, apai és baráti hipnózisnak.

A társas kapcsolatok miatt működik

De hogy működik pontosan a hipnózis? Intenzíven kontrollált körülmények között a hipnotizőr és a hipnotizált jobban figyel egymásra, mint a szokásos társas helyzetekben, megtörténik a kölcsönös egymásra hangolódás, érzékenyebbé válnak egymás reakcióira. A hipnotizőr ennek felhasználásával arra irányítja a hipnotizált figyelmét, hogy saját belső reakcióira figyeljen, így hatékonyabban szabályozza azokat. Ma már bizonyított a gyógyító hatás a fájdalomcsökkentésben, a szorongásoldásban, a pszichoszomatikus betegségekben (ilyen lehet például a magas vérnyomás is), a rák végstádiumában akár morfium nélkül is sikerülhet fájdalmat csillapítani. Hasznos lehet a tudományos eredmények alapján az immunerősítésben, az égési sérülések gyógyításában, a műtét utáni felépülésben is.

A hipnózis felfogható a társas támogatás modellhelyzeteként, ennek nagy hatása van a betegségek megelőzésében és a gyógyulásban. Bányai és kollégái megközelítése sikeresen áthidalja a kutatás és a klinikum közötti hagyományos szakadékot.

Nem mindegy, hogy beszélnek a beteggel

Dr. Perczel Kristóf aneszteziológus és intenzív terápiás szakorvos, hipnoterapeuta ismertette például M. E. Faymonville kutatását, amely azt vizsgálta, hogy milyen a hatása a hagyományos altatással szemben a hipnózisnak pajzsmirigy- és mellékpajzsmirigy-műtétek utáni mutatók esetében. A kutató azt találta, hogy nagyjából minden mutató javult a hipnózis esetében, például kevesebb fájdalomcsillapítóra volt szükség, kevesebbet kellett kórházban tartózkodni, és kevesebb volt a betegállományban töltött idő is, ami nemcsak a betegnek, de a gazdaságnak sem utolsó szempont.

Perczel szerint minden fokozott érzelmi állapotú szituációban jól jöhetnek a hipnózis alapjai, egy vérvétel esetében sem mindegy például, hogy a nővér azt mondja: „most megszúrom, kicsit fájni fog”, vagy egyszerűen elmagyarázza, mi fog történni a beteggel. Az 1960-as években kezdődött egy kísérleti módszer: a súlyos baleseti sérülteket szállító mentősöknek azt mondták, hogy a szavaikra gondosan ügyelve, 8 mondatnyi szöveget ismételjenek a szenvedőknek, amelyben az a kulcsüzenet, hogy a beteg a nehezén túl van, a kórházban fogadják, megbízhat a helyzetben, megpihenhet. Kimutatták, hogy a súlyos baleseti sérültek stabilabb paraméterekkel, jobb állapotban érkeztek a kórházba. Banálisnak tűnő intervenció ez, de elég ahhoz, hogy a betegek hamarabb távozzanak a kórházból.

Ilyenkor kommunikációs alapszabály például az, hogy a szavak hangulata, holdudvara számít, hiszen

ilyen szituációban a tagadást nem értjük meg – egy szorongó embernek hiába mondja az orvos, hogy nincs baj, nem kell félni, nem fog tőle megnyugodni.

Az átkeretezés hasznos lehet, ami nagyjából azt mutatja, hogy az adott jelenséget milyen keretben tálalják: az infúzióról elmondják-e, hogy fájni fog, vagy csak elmagyarázzák, mi fog történni a beteggel. A fokozatosság elve is nagyon fontos: Perczel szerint meg kell érkezni abba az érzelmi valóságba, ahol a beteg, vagy más krízishelyzetben lévő ember van, és fokozatosan elkezdeni vezetni az egyidejű validálás mellett.

Fontos megjegyezni, hogy ilyen krízishelyzetekben az ember módosult tudatállapotban van, megterhelő, intenzív élményeket él át, természetes, hogy elveszettnek érzi magát, és bízik abban, akit kompetensnek gondol az adott szituációban. „Nagyon erős és fontos jelzés, amit mond ilyenkor az illető, hiszen közvetítheti, hogy nagy baj van-e, vagy hogy ez egy biztonságos és jó helyzet” – mondta a szakértő. Nemcsak baleseti helyzetben, orvosoknál, mentősöknél, tűzoltóknál fontos ez, de olyan banálisnak tűnő szituációkban is, mint az oktatás, vagy a szülő-gyerek kapcsolat.

A hipnózis nem placebo

A hipnózis iránt nem mindenki ugyanolyan mértékben fogékony, ez tulajdonképpen egy skála, mondta Bányai Éva, de mindenki hipnotizálható valamilyen szinten. Van, aki genetikailag fogékonyabb a hipnózisra, és van, akinek nehezebb elérni az állapotot. A placebo és a hipnózis azonban két különálló dolog, hiába tűnik hasonlónak: a szakember elmondta, hogy egy gyógyszergyártóval közös kutatása során megvizsgálta, vajon ugyanazokra az emberekre hat-e a placebo, mint a hipnózis, és nem talált jelentős átfedést. Ez azért lehet így, mert bár ugyanarra az agyterületre hatnak (arra, amelyben a hipnotizálás hatására képes disszociálni a fájdalomélmény szenvedési aspektusát például, tehát érzi, lokalizálja, hogy történik vele valami, de a fájdalomérzet nem vagy nagyon visszafogottan történik, nem szenved), csak az adott agyterület két különböző részére.

A szakértő az önhipnózisról is beszélt, kiemelve, hogy ha valaki megtanulja a hipnózistechnikákat, hatékonyan tudja alkalmazni ezt is. Azt mondta, hogy

saját rákbetegsége során egy kísérleti gyógyszer mellékhatásait tudta így befolyásolni:

a kutatás során mindenki másnak veszélyes mértékben csökkent a fehérvérsejtszáma, ő pedig még emelni is tudta, mindezt a tanult hipnózistechnikákkal. Hipnotizőr azonban ma hivatalosan csak orvos, fogorvos és pszichológus lehet Magyarországon: ezt a képzést a hagyományos orvosin felül lehet elvégezni.

Innen is látszik, hogy a hipnózis mára teljesen elvesztette okkult jellegét, belekerült a tudomány fősodrába, és komoly kutatásokban vizsgálják a hatásait. Az ezredforduló után már látni lehetett ennek a hatásait, igazi kopernikuszi fordulatként pedig ma már az idegtudomány is kezdi úgy tekinteni, mint egy lehetséges modellt az agy tanulmányozására.