A labormamut legfeljebb egy hidegtűrő, szőrös elefánt lehet, mintsem egy múltból visszatérő állatfaj

Egy amerikai biotechnológiai vállalat, a Colossal Biosciences több régen kihalt állatfaj feltámasztását célozta meg. Az egykorvolt állatok DNS-ét felhasználva újra létrehoznák a négyezer éve eltűnt gyapjas mamutot, a múlt század elején kihalt erszényes farkast, legújabban pedig a bő 350 éve kihalt dodót, illetve ha pontosak akarunk lenni, ezekhez az állatokhoz valami hasonló élőlényt. A cég bejelentése több kérdést is felvet. Egyáltalán, technikailag lehetséges-e a feltámasztási kísérlet? Ha ilyen akadálya nincs is ennek, szabad kihalt állatokat visszahozni, belenyúlhat-e bárki ilyen durván a természeti rendszerekbe? És ha sikerül a feltámasztás, mit kezdünk ezekkel az élőlényekkel?

A mamut már csak a mérete miatt is megkerülhetetlen állatfaj volt, nem véletlenül került rá barlangrajzokra, és mozgatta meg mindig az ember képzeletét, majd a kihalással is könnyen azonosíthatóvá vált.

Segesdi Martin, az ELTE Őslénytani Tanszékének madarak evolúciójával foglalkozó doktorandusza szerint a dodó is hasonló okokból kerülhetett a tudósok látóterébe. „Az emberek felkapják a fejüket arra, hogy a dodót fel akarják támasztani. Jó reklám a tudománynak. A kihalt, mint a dodó pedig szinte szállóigévé vált, és a kihalását könnyű összekötni az emberi tevékenységgel. Egy közismert állat, szerepelt az Alice Csodaországban-ban és a Jégkorszak-rajzfilmekben is. Beleivódott az emberek tudatába, még ha sokat nem is tudnak róla. Ezt jelzi az is, amit nemrég olvastam egy tanulmányban, hogy a dodók hétköznapi ábrázolása egyre inkább rajzfilmszerűbbé válik.”

Összekaparni a morzsákat

A dodó csak az Indiai-óceánban fekvő Mauritius szigetén élt, de amint megjelent az ember, a nagyjából egy méter magas, röpképtelen, földön fészkelő, nagyon specializált életmódú madárnak leáldozott. A szigeten rendszeresen kikötő tengerészeknek és a behurcolt állatoknak könnyű prédája volt, és feltételezhetően 1662-ben az utolsó példányát is elejtették, bár ennek akkor nem voltak tudatában. A madárról több ábrázolás fennmaradt, de ezek sem egységesek, nehéz pontosan megmondani, hogy hogyan nézett ki ez a madár. Csak néhány dodókoponya, egyetlen mumifikálódott fej, és több töredékes csont- és csőrdarab maradt, amiből egyáltalán kiindulhattak a genetikusok.

„Nagyon különleges állatok voltak, általában jellemző a szigeteket benépesítő madarakra, hogy borzasztóan változatossá tudnak válni, kihalásukkal évezredek alkalmazkodása veszhet el néhány évtized alatt. Az sem egyedülálló jelenség, hogy röpképtelen madarakat irtottak ki teljesen, az emberiséggel szemben az egyik legsebezhetőbb állatcsoportról van szó. Most pedig próbáljuk összekaparni az utánuk megmaradt morzsákat” – mondta Segesdi.

Állatok másolása klónozással ma már szinte rutinfeladatnak számít. Ehhez általában egy élő egyedből kivett testi sejtmagot ültetnek be egy petesejtbe, amely aztán egy béranya méhébe kerül, és végül az eredeti egyeddel genetikailag azonos magzat jön létre. Japánban és Koreában például már rendszeresen duplikálnak így kutyákat a több tízezer dollárt fizető tulajdonosaiknak. Ezt a technológiát próbálták már mamutoknál is alkalmazni, de eddig sikertelenül, mert még a megtalált fagyott tetemekből sem tudtak kinyerni ép testi sejtmagot. Éppen ezért irányul egyre több kutatás egy másik módszer, a CRISPR-Cas9-re. Ennek lényege, hogy a kihalt faj génváltozatait építik be egy még élő rokon genomjába.

Dodónak kinéző valami

A Colossal Biosciences állítása szerint sikeresen szekvenálta a dodó genetikai kódját, de ez önmagában még kevés, nem ad teljes körű magyarázatot arra, hogy mi teszi a dodót dodóvá. Hogy ezt felfejtsék, a madár egy még élő rokona, a sörényes galamb és a már kihalt Rodrigues-szigeti galamb genetikai információival is összevetik a dodó genomját, hogy kiszúrják a fajra jellemző mutációt. Ez ma már rutinfeladat, de a bravúros rész ezután következne, a dodó valamelyik élő rokonának sejtjeit kéne átprogramozni a kihalt madár DNS-ével. A végeredmény így sem egy dodó lenne, hanem egy hibrid faj.

„Meglepődnék, ha valaha is egy dodót simogatna a keblén egy kutató. Ha visszahoznák is a dodót, már nem találnánk olyan élőhelyet neki, mint az eredeti fajé volt, Mauritius is teljesen megváltozott.

Lehet, hogy kapunk egy dodónak kinéző valamit, de valószínűleg nem is úgy viselkedne, mint egy igazi dodó.

Ezt a pénzt, ami a dodók klónozására megy, más, nem a science fiction felé hajló konzervációs tevékenységre jobban el lehetne költeni, így megmentve más még élő fajokat” – mondta Segesdi Martin.

Azt az amerikai biotechnológiai vállalat vezető kutatója, Beth Shapiro is elismerte, hogy a dodó feltámasztása inkább csak egy közbenső lépcsőfok ahhoz, hogy a jelenben kihalás szélére sodródott fajokat mentsenek majd meg a begyakorolt technológiával.

A kihalt állatok visszahozásának több mozgatórugója lehet, de persze azon is el lehet mélázni, hogy vajon melyiket gondolják komolyan, és melyik az, ami inkább csak a génszerkesztési kísérletek legitimálásához kell.

„Van egy olyan gyanúm is, hogy a társadalom elfogadhatóbbnak érzi, ha mamutok vagy veszélyeztetett állatok génszerkesztéséről beszélnek a tudósok, mintsem például gyerekek alakításáról. Pedig lehetnek olyan mögöttes céljai ezeknek a kísérleteknek, hogy az embereknél is használjanak ilyen technológiát” – mondta Nemes László, a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének bioetikusa.

Lehet rossz a lelkiismeretünk, de még több az aggály

„Gyerekkoromban én is olvastam róla, hogy husángokkal agyoncsapkodták a matrózok a dodókat. Én is szívesen gondoltam arra, hogy de jó lenne ezt visszacsinálni, mások meg a mamutokról és a dinoszauruszokról gondolták azt, hogy akár még itt lehetnének velünk. De említhetünk még más ikonikus fajokat, az amerikai vándorgalambot vagy az erszényes farkast. Hogy vissza akarunk állítani egy korábbi állapotot, az a rossz lelkiismeretünk miatt is lehet, mert az emberi hatás nagyon jelentős sok faj kipusztulásánál” – mondta Nemes.

A mamutok feltámasztása mellett gyakori érv az, hogy ha ezek a nagy növényevők visszatérnének az orosz tundrára, akkor legelésük hatására a talaj közeli hőmérséklet hűvösebb lenne, ami továbbra is fagyott állapotban tartaná a permafrosztot, és így nem kerülne a légkörbe a benne tárolt metán. Ergo, a mamutok a felmelegedés elleni harc jótevői lehetnének. Ez az elmélet nem hibátlan, de kétségkívül felkelti az érdeklődést a projekt iránt.

„A mamut feltámasztásának kísérletére tesztterepként is tekinthetünk. Az a tétje, hogy pusztán genetikai ismeretekből föl lehet-e építeni egy teljes organizmust. Ha kiderül, hogy nem, az is egy tanulság lesz”

– állítja Nemes László.

Tegyük fel, hogy lehetséges a kipusztult fajok újrateremtése, de ekkor is sorjázhatnak az aggályok.

Ha megkapunk egy génszerkesztett állatot, akkor mihez kezdünk vele? Közszemlére tesszük egy állatkertben, vagy egy laborban rejtegetjük? Ha visszahelyezzük a természetbe, könnyen úgy járhatunk vele, mint amire a történelem során sokszor volt példa. Egy behurcolt faj a megszokott ökoszisztémát megbolygatva más fajok eltűnéséhez vezetett. A nem túl bő génkészlet miatt persze az is lehet, hogy életképes populációt nem is lehetne létrehozni kihalt, majd feltámasztott állatokból.

„Egyáltalán nem biztos, hogy a fajnak olyan természetes környezete lehet, mint amit megszokott. Problémaként merülhet fel az is, hogy csupán a génekkel nem lehet mindent átvinni. A viselkedési és kulturális elemeket el kell sajátítani, legyen az táplálkozás vagy éppen párosodás. Ez főleg a társas emlősöknél okozhat problémát” – mondta Nemes.

Egy másik aggály,

ha gyakorlattá válna a feltámasztás, vagy az angolban használt szakszóval, a de-extinction, akkor megváltozik az élőlények kihalásával kapcsolatos viszonyunk, onnantól egyáltalán nem élnénk meg tragédiaként ezt,

holott inkább arra kellene koncentrálnunk, hogy az ember ne erősítse a kihalási folyamatokat. Ha arról lesz közmegegyezés, hogy a konzervációbiológiának elfogadott útja lesz a génszerkesztés, azon is el kell gondolkodni, hogy időben mennyit menjünk vissza, mi számít a természet „eredeti” állapotának. Attól azért nem kell tartani, hogy megvalósul a Jurassic Park és a Tyrannosaurus rex lépdel velünk szembe a Nagykörúton, mert egymillió évesnél régebbi leletekből nem tudnak kinyerni használható genetikai információkat.

A kísérletek állatjólléti kérdéseket is felvetnek, például a gyapjas mamutok feltámasztásában pótanyaként részt vevő afrikai elefántok, illetve a megszülető hibrid állatok esetében is.

A gyapjas mamutok génkészlete sokkal közelebb áll ugyan az ázsiai elefántéhoz, nagyobb mérete miatt a kutatók afrikai elefántba ültetnének mamutembriót, a sikeresebb kihordás reményében. Persze nem garantált a siker, és a pótanya elvetélhet, szenvedhet is vemhessége alatt, összességében rosszabb élete lenne.

Egyébként, ha már az elefántnál járunk, érdemes megjegyezni, hogy a megcélzott labormamut igazából egy hibrid, hidegtűrő, valamelyest szőrös elefánt lenne. „Ez is egy filozófiai kérdés, hogy mi lenne a kívánt állapota a visszahozott állatnak. Egy átszerkesztett elefánt lehet cél? És ha már sikerült egy mamuthoz hasonló valamit létrehozni, miért kéne ragaszkodni az eredetihez? Onnan már csak egy lépés, hogy új életformákat találjanak ki szintetikus biológiai eszközökkel” – mondta Nemes.

Legalább beszélünk róla

Ha kézzelfogható eredménye nem lesz is a mamut- és dodóprojektnek, arra feltétlenül jó, hogy társadalmi vitát indítson be a fajkihalásról, a génszerkesztésről és etikai vetületeiről. „Ez nem csak biotechnológiai kérdés, hanem sokkal tágabb, nem tudunk természetesen viszonyulni a fajok létezéséhez és halálához. Most beszélhetünk a természet jelentéséről és értékéről, kialakult az extinciton studies (kihalástanulmányok) nevű terület, amelynek része a bölcsészettudomány is. Például regényekben is vizsgálható az ember fajokhoz való kötődése és a róluk szóló emlékezete” – mondta Nemes.

A bioetikus úgy látja, hogy azok a kutatók, akik a génszerkesztéses feltámasztásban érdekeltek, inkább türelmetlenek, és anyagi forrásokra várnak, de szerinte érdemes kivárni és átgondolni, hogy meddig szabad elmenni a biotechnológiában. Talán örülnénk annak, ha viszontlátnánk a kihalt, főleg az elmúlt években eltűnt fajokat. Ha fontosnak tartjuk a veszélyeztetett fajok megmentését, akár mesterséges körülmények között is, például vadasparkokban, állatkertekben, hasonló logikával érvelhetünk a kihalt fajok feltámasztása mellett is. Ugyanakkor az óvatos szkepticizmus és az etikai aggályok is indokoltak. A fajok és ökoszisztémák technológiai befolyásolása ugyanis ahelyett, hogy csökkentené vagy orvosolná az emberi beavatkozást a természetbe, inkább tovább növeli.

„Ha visszatekintünk, már évtizedekkel ezelőtt kijelentették, hogy a klónozás és a génszerkesztés hamarosan súlyos betegségek gyógyítására lesz alkalmas, egyelőre mégsem látjuk ennek igazi eredményeit. Kiderült, hogy sokkal bonyolultabb a genetika és az egyedfejlődés, mint azt korábban képzelték” – mondta Nemes László.