A vészjelzés után két perccel már halottak voltak

A NASA minden évben január utolsó csütörtökén tartja a megemlékezés napját, amikor az űrutazások és tesztrepülések közben elhunyt asztronauták emlékét idézik fel. Azért január végén, mert az űrhivatal három legnagyobb tragédiája egyetlen naptári héten belül történt: az Apollo–1 három űrhajósa 1967. január 27-én halt meg, a Challenger-katasztrófa dátuma 1986. január 28., a Columbia űrsikló legénysége pedig 2003. február 1-jén vesztette életét. Utóbbi éppen húsz éve történt, ezért múlt csütörtökön, az idei megemlékezés napján is a Columbiáról esett a legtöbb szó. Bob Cabana, a NASA egyik aligazgatója így fogalmazott az ünnepségen:

„Amikor visszatekintünk, miért kell azt látnunk, hogy ugyanazokat a kemény leckéket ismételjük? Soha többé nem akarok még egy Columbiát.”

Cabana szavaiból keserű tanulság csendül ki: mindhárom katasztrófa elkerülhető lett volna. Az elmúlt húsz évben az űrhivatal egy űrhajóst sem veszített el, ami annak is köszönhető, hogy a NASA ma már biztonságosabban működik. De ehhez húsz évvel ezelőtt hét embernek meg kellett halnia.

Jött a telefon, hogy a tévé mit mutatott

A Columbia katasztrófája az STS–107 kódjelű küldetés végén következett be, nagyjából negyedórával a tervezett landolás előtt. A legénység 16 napot töltött az űrben, teljesítették a missziót, és február elsején reggel a hazatérésre készülődtek. A leszállás a floridai Kennedy Űrközpontban rutinfeladatnak tűnt, hiszen ez volt az űrrepülőgép 28. útja. A Columbia – ami a felfedező Robert Gray ágyúnaszádjáról kapta a nevét – a NASA legöregebb űrsiklója volt, 1981 áprilisában először jutott fel az űrbe, és 2003-ig összesen 284 napot töltött ott. De azon a februári napon a jármű egyik sérülése végzetesnek bizonyult.

Ezt a sérülést az űrsikló még induláskor szerezte, a start utáni 82. másodpercben. A külső üzemanyagtartály egyik tartóeleméről levált egy nagyjából tányér méretű szigetelőhab-darab, és a bal szárny belépőéléhez csapódott, megsértve annak hővédő borítását és gyakorlatilag kilyukasztva a szárnyat. Ez egészen a visszatérésig nem okozott problémát. Amikor azonban az űrsikló belépett a légkörbe, körülbelül 1650 Celsius-fokra hevült. A megsérült hőpajzs éppen ettől a forróságtól védte volna meg az űrrepülőgépet és a benne tartózkodókat. A sérülésen keresztül viszont elkezdett beáramlani a forró levegő a szárnyba, ami megolvadt, majd levált.

Az űrsikló ekkor irányíthatatlanná vált, a terhelés miatt másodpercekkel később darabokra hullott, majd jelentős része elégett a légkörben.

Amikor a baleset történt, a Columbia a hangsebesség tizennyolcszorosával, körülbelül 19 ezer kilométer per órás sebességgel repült, több mint hatvan kilométeres magasságban. A legénységnek esélye sem volt a túlélésre – nem tudni pontosan, mikor haltak meg, de legfeljebb az lehet kérdés, hogy egy vagy két perccel a vészjelzés után. A földi küldetésirányítás helyi idő szerint reggel 9 óra előtt nem sokkal észlelte, hogy a bal szárny szenzorai nem működnek. Ezt jelezték a Columbiának, amit Rick Husband parancsnok még visszaigazolt. Ez volt az utolsó üzenet az űrsiklóról, amellyel 8.59:32-kor szakadt meg a kapcsolat. Ezután pár másodperccel vélhetően bekapcsolt a fedélzeti vészjelző. Az űrsikló 9.00:18-kor kezdett darabokra esni.

A legénység mindent megpróbált, hogy visszaszerezze az irányítást, de nagyjából fél perccel 9 óra után a pilótafülke is leszakadt, és másodpercek alatt óriásit esett a légnyomás. Ez nem feltétlenül okozott halált, de ha esetleg valaki túlélte is ezt a sokkot, a következő másodpercekben biztosan végzetes sérüléseket szerzett, amikor a pilótafülke olyan gyors pörgésbe kezdett, amit az emberi szervezet már nem bír ki. Az űrsikló el nem égett darabjai 9.35 körül értek földet, a legénység akkor már percek óta halott volt.

Rick Husband parancsnok, William McCool pilóta, Michael P. Anderson kutatási vezető, Kalpana Chawla, David Brown és Laurel Clark kutató asztronauták, valamint az első izraeli űrhajós, Ilan Ramon technikus halálát több tévéadó élő adásban közvetítette, akárcsak a Challenger katasztrófáját 1986-ban. A földi küldetésirányítás természetesen nem nézte a tévét, hanem próbálta felvenni újra a kapcsolatot az űrsiklóval. 9.12 körül, egy telefonhívásból értesültek arról, hogy a a Columbia darabokra hullott.

Többen szóltak, hogy baj lesz

Az űrsikló roncsai Dallastól nem messze, Texas keleti részén értek földet. A NASA egy májusig tartó keresőakcióban több ezer négyzetkilométernyi területet fésült át, és az űrrepülőgép közel 84 ezer darabját találta meg – ezek együtt a Columbia tömegének 40 százalékát sem tették ki. A roncsokat a Kennedy Űrközpontban, a járműveket összeszerelő VAB épületben helyezték el. A keresés során a legénység maradványai is előkerültek, az űrhajósok kilétét csak DNS-azonosítással lehetett megállapítani.

A katasztrófa után független bizottság vizsgálta ki a katasztrófa okait. A bizottság a közvetlen probléma, a szárny sérülése mellett a NASA felelősségét is megállapította. Nyilvánvalóvá vált, hogy az űrhivatalnál bagatellizáltak fontos biztonsági kérdéseket. Mi sem mutatta ezt jobban, mint hogy

a küldetésirányításnál pontosan tudtak arról, hogy az űrsikló indulásakor egy szigetelőhab-darab levált és a szárnynak ütődött.

Az általában véve is ismert volt, hogy a szigetelőhab hajlamos leválni (hogy ez mekkora problémát okozhat, azt később tesztek is igazolták), de az STS–107 startjánál még videófelvétel is rögzítette a pontos eseményt. A NASA több mérnöke is felhívta erre felettesei figyelmét, egyikük, Roger Rocha többször is megpróbálta rávenni a vezetést, hogy vizsgálják meg a sérülést. Erre elvileg lett volna lehetőség műholdas képekkel, így még az első napokban kiderülhetett volna a Columbia állapota, és éppen lett volna idő felkészíteni az Atlantis űrsiklót, és lehozni a legénységet. A küldetésirányítás vezetői az aggodalmakat figyelmen kívül hagyták, és engedélyezték a Columbiának a visszatérést. Rocha később elmondta, a katasztrófa után már sajnálta, hogy „nem törte rá az ajtót” a NASA döntéshozóira. A felelősök sorsa kirúgás vagy lefokozás lett, az űrsiklóprogram akkori vezetője, Ron Dittemore lemondott.

A katasztrófa következményei közt egy bizarr tudományos szenzációt is érdemes megemlíteni. Bár akkortájt az űrsiklóküldetések leginkább az ISS építésén dolgoztak, az STS–107 misszió csak kutatási célokat szolgált. A legénység több mint 80, élettani, anyagtudományi és fizikai kísérletet végzett el az űrben. Ezek egyikében körülbelül egy milliméter hosszú fonalférgeket, Caenorhabditis elegansokat vizsgáltak mikrogravitációban. A férgeket egy tartályban tárolták, ami egyben maradt a balesetben – sőt az állatok túlélték a hőséget és a becsapódást is, és ez alaposan meglepte a biológusokat. A túlélő férgek néhány leszármazottja 2011-ben aztán az Endeavour utolsó küldetésén szintén megjárta az űrt.

Biztonságos befejezés

A Columbia tragédiája előrébb hozta az űrsiklóprogram végét is. A baleset után George W. Bush amerikai elnök bejelentette, hogy véget kell vetni a programnak, amint befejeződött a Nemzetközi Űrállomás építése. A Kongresszus és a média a következő években nagy nyomás alatt tartotta a NASA-t, amely két és fél évre szüneteltette az űrsiklórepüléseket. A Columbiával történtek után a Challengert sem lehetett egyszeri malőrként elkönyvelni (főleg, hogy az 1986-os baleset előtt is akadtak vészharangot kongató mérnökök). A baleset hatással volt a NASA működésére is, a mindenkori legénység biztonsága hirtelen nagyobb figyelmet kapott. Új technológiákkal és új biztonsági eljárásokkal tették biztonságosabbá a maradék három űrsikló későbbi útjait, és a külső üzemanyagtartályt is újratervezték.

A program 2005. július 26-án folytatódott a Discovery repülésével. A legénység tagjai először alkalmazták azt az új protokollt, amelynek során az űrben az ISS felvételeinek segítségével átvizsgálták az űrsikló hővédő pajzsait. Ezt az összes későbbi űrsiklóküldetésben is megtették, és 2007-ben akadt is egy meleg helyzet, amikor az Endeavour sérült meg a Columbiához hasonló módon, bár kisebb mértékben. A vizsgálatok után akkor a NASA úgy ítélte meg, hogy az űrrepülőgép kibírja majd a légköri megpróbáltatásokat, és az Endeavour épségben haza is tért.

Az utolsó, STS–135 kódjelű űrsiklómisszió 2011 júliusában zajlott le, az Atlantis utolsó útjával lezárta az űrsiklók korszakát. A program befejezésének gazdasági okai is voltak, de ezután a NASA évekre hordozó jármű nélkül maradt, és bérmunkában tudta az űrállomásra utaztatni az asztronautáit Szojuzokkal, illetve a SpaceX rakétáival. Az ügynökség csak tavaly novemberben tudott újra munkába állítani saját szállítórendszert, a Space Launch Systemet – igaz, ez az emberiség eddigi legerősebb rakétája, amellyel a NASA rögtön a Holdra pályázik.

Az űrsiklóprogram érdemi része éppen harminc évig tartott (sőt, ha az előkészítést is számoljuk, még tovább, mert a fejlesztésnek zöld jelzést adó törvényjavaslatot még Nixon írta alá 1972-ben). A NASA-nak sem előtte, sem azóta nem volt ilyen hosszú programja, történelmi jelentőségét pályára állított műholdakban, űrteleszkópokban és űrállomásmodulokban lehet mérni. A sikert azonban beárnyékolja a Challenger és a Columbia katasztrófája, amelyet a NASA sem akar elfelejteni. A megemlékezés napján túl 2015-ben a Kennedy Űrközpont látogatóközpontjában állandó kiállítás nyílt a két megsemmisült űrsikló maradványaiból és a legénység tagjainak személyes tárgyaiból. Az űrközponthoz, a NASA egyik büszkeségéhez vezető hosszú autóút egyik szakaszát pedig a Challengerről, a másikat a Columbiáról nevezték el.