Milyen érzések töltik el, ha meglátja a fenti képet? Ha már kezd tikkelni, légszomj gyötri, esetleg ordítani támad kedve, akkor ön is azok közé tartozik, akik azonnal támadásba lendülnek, amint megjelenik a kis 1-es a beérkező leveleknél. (Üdv a klubban!) De ha csak a vállát vonogatja, hogy mi ez a nagy szám, akkor ön egy másik világ boldog polgára.
A két tábor között feszül a modern irodai munka ősellentéte, amely a Telex szerkesztőségében is fel-felüti csúf fejét:
- Az egyik sarokban találhatók azok, akik nem bírják elviselni, ha nincsenek eltüntetve az olvasatlan emailek a postafiókjukból, és szorgosan kattintanak, törölnek, szűrnek, majd a jól megérdemelt jutalmazó hormonokkal eltelve, elégedetten dőlnek hátra, egészen addig, amíg új levél nem érkezik – azaz nagyjából három percig.
- A másikban pedig azok, akik nagy ívben tesznek minderre, tízezer olvasatlan levelük van, de egyáltalán nem zavarja őket, és csodával határos módon, de mindig megtalálják az összes fontos levelet – vagy nem, de azzal is együtt tudnak élni.
A két tábor között aztán a téma felmerülésekor újra és újra kibontakoznak az ehhez hasonló párbeszédek:
– De így nem látod, hogy jött-e fontos új levél!
– De látom, mert átfutom az összes új levelet, és így nem maradok le semmiről!
– De egy csomó fölösleges energia folyton átfutni a sok érdektelen levelet!
– De egy csomó fölösleges energia folyton egyesével kattintgatni minden bejövő levélre!
És így tovább, amíg valakinek eszébe nem jut, hogy akár dolgozni is lehetne.
A dolog persze valójában sokkal árnyaltabb, és a két véglet között sokféle emailkezelési stratégia figyelhető meg, de nagy általánosságban mégiscsak igaz, hogy vannak olyanok, akik akkor tudnak a munkájukra figyelni, ha nincs olvasatlan levelük, és olyanok is, akik ezzel nem vagy alig foglalkoznak.
A szabadságomon is megcsinálom, mert idegbeteg vagyok
Hogy ne a levegőbe beszéljek, a kollégáim véleményét is kikértem a cikkhez, és jó jel, hogy mindkét táborból többen olvasták a „rángat az ideg, ha olvasatlan leveled van? VAGY SZAROD LE RÖHÖGVE???” tárgyú levelemet, azaz a jelek szerint az igazán fontos üzenetek mindkét oldalhoz eljutnak. A válaszok ezzel együtt is jóval nagyobb arányban érkeztek a nulla olvasatlan levéllel operáló kollégáktól – nem állítom, hogy azért, mert ők nagyobb arányban látták a kérdést, de ezt az eshetőséget kizárni sem tudom. Mutatok néhány jellemző véleményt a főbb kategóriákból.
A gyógyíthatatlan nullázók:
„Teljesen rosszul vagyok az olvasatlan levelektől, muszáj megnyitnom mindegyiket, mindenhol, levelezés, Messenger, bármi, akkor is, ha nem válaszolok az embernek.”
„Csakis a nulla olvasatlan. Ha két vagy három számjegyű az olvasatlan levelek száma, akkor totális diszkomfortérzet lesz rajtam úrrá, csak akkor áll helyre minden, ha nulla van a beérkező mellett. Emiatt persze egy pokol visszatérni szabadságról, amikor több ezer email fogad, és azt is szörnyülködve nézem, amikor valakinek a gépén észreveszem, hogy a Gmail ezernyi olvasatlan levelet mutat.”
„Természetesen a kéthetes szabadságom második hetén írom a választ, hogy a fogadalmam ellenére mindennap ránéztem a levelekre, az érdekesebb tárgyúakra rá is kattintottam, mint pl. erre, és plusz egy nap szabadságot KELL kivennem azért, hogy VÉGIGMENJEK kb. 3000 olvasatlan üzeneten!!!!!!”
„Nyilván csak a nulla olvasatlan az oké, reggel az első dolgom elérni ezt az állapotot, lefekvés előtt pedig ez az egyik utolsó, és természetesen a szabadságomon is megcsinálom, mert idegbeteg vagyok. És van egy csomó szűrőm is.”
„Ömlesztve fogyasztom a leveleim, de cserébe kb. majdnem mindenre jön automatán egy címke, ami segít a tájékozódásban és a folyamatos 0 bejövő tartásában. És szebb is ránézni a szivárványszínű levelezésre.”
„Én is az inbox zero híve vagyok, szűrőim és mappáim és színes címkéim vannak, viszont sajnos sokszor lusta és figyelemzavaros is vagyok, ezért fel szoktak gyűlni pár százas nagyságrendben az olvasott és olvasatlan levelek is. Amikor már elviselhetetlen a látványuk, akkor az összeset kijelölöm és behúzom az adott évről elnevezett mappába, ahova soha többé nem kattintok, de nem is merem törölni, hátha van fontos közöttük, ami kell később.”
„Ohhohóó, olyannyira megszállottja vagyok a témának, hogy éjjel is simán felkelek, ha kattog a telóm, mert kaptam egy levelet, hogy AZONNAL megnyissam, nehogy úgy keljek fel, hogy ott a piros 1-es a Gmail-ikon mellett… Szóval ja, én elkötelezett tisztogató vagyok, címkékkel, szűrőkkel, rendszeres nagytakarításokkal, és persze szabadságot nem ismerve rendezgetem a fiókomat. Én amúgy szégyentelenül terrorizálom a környezetemben élőket is, hogy takarítsanak, mert a látványát sem bírom elviselni. :D #noshame”
Aki sodródik az árral:
„Csak arra kattintok, amit elolvasok (logikus), amikor meg összegyűlik pár tízezer olvasatlan levél, akkor kitörlöm az egy-két hónapnál régebbi olvasatlanokat.”
Aki meglovagolja a hullámokat:
„Az általános ügymenet az, hogy úgysem bírom ki a levelezésre ránézés nélkül sokáig (tessék, ez az én OCD-m a nullás inbox helyett), így szinte sosem vár sokszáznyi levél. A fontosakat elolvasom, a nem fontosak felett átsiklok, de megtartom őket, mert lehet, hogy mégis csak fontosak lesznek egyszer. Manuálisan, egyesével nem törlök, mert nem hatékony, ehelyett kb. havonta egyszer jön az emailgenocídium.”
A rekorder:
„Minden listát egybefolyatok, mert szeretem ha át tudom pörgetni szemmel az összes bejövő levelet, amiket amúgy folyamatosan nézek, nem maradok le semmi fontosról. Viszont aminél látom a szemmel pörgetésnél, hogy nem érdemes megnyitni, azt nem is nyitom meg. Úgyhogy a 117 ezerből is valószínűleg szinte mindegyikre esett már a tekintetem.”
Az őszinte:
„Nekem 47 ezer olvasatlan levelem van (a magánmailemben 35 ezer), ha betelik a táram, csinálok egy agyatlan fűnyírást, ahol persze elvész egy sor tök fontos üzenetem, ami után meg aztán loholok a következő időszakban, hogy visszaszerezzem.”
Aki mindkét világot közelről ismeri:
„Mindent szűrőzök, és ami fontos halmazba érkezik (pl. amin külön is meg vagyok címezve), ott csakis a nulla olvasatlan az elfogadható. A többinél (pl. ügyeletlista) viszont megvárom, amíg felgyűlik annyi levél (többnyire olvasatlan), ami már kezdi megtölteni az inboxot. Akkor jön a fűnyírás.”
És végül az egészséges:
„Én pont a kettő között vagyok, mindig van olvasatlan levelem, de sosem hagyom elharapózni (telexes: 66, magán: 14), néha tök jó érzés kipucolni, de nem feszülök rá.”
Nem reprezentatív szerkesztőségi megfigyeléseink alapján a kényszeres fiókürítésnek is két iskolája van. Az egyik tényleg minden egyes emailt megnyit, kategorizál, felcímkéz, iktat, ami valóban nagyon munkás lehet. A másik előre elvégez néhány beállítást, épp azért, mert esze ágában sincs minden emailt mindig átnézni és mikromenedzselni – itt az a tételmondat, hogy ha jól van kialakítva a postafiók, akkor eleve csak a potenciálisan lényeges emailekkel találkozunk, azokkal viszont rögtön, mert nem vesznek el a zajban.
Természetesen a munkakörtől is függ, hogy ki hogyan bánik a munkával kapcsolatos leveleivel. Egy villanyszerelő, egy kalauz vagy egy szépíró feltehetően ráér egy nap egyszer ránézni, kapott-e fontos levelet, egy könyvelőnek talán már gyakrabban kell ezt ellenőriznie, míg egy ügyfélszolgálatosnak vagy épp egy újságírónak már folyamatosan készenlétben kell lennie. Az más kérdés, hogy lehet ezt ép ésszel bírni.
Ez nem OCD, de nem csoda, ha szorongunk
Először is érdemes tisztázni, mi történhet a kényszeres emailolvasók, illetve a kényszeres emailhalmozók fejében, és miért.
A köznyelvben előszeretettel dobálózunk az OCD fogalmával: „csak azért zavar, hogy nem egyenesen áll a szőnyeg, mert OCD-s vagyok”, „az OCD-m miatt nem tudtam megállni, hogy rendet rakjak az asztalán, amíg szabadságon volt”, „olyan OCD-s vagyok, hogy ha jön egy új email, azonnal meg kell nyitnom vagy törölnöm kell”. De az ilyen helyzeteknek Faludi Viktória pszichológus szerint kevés közük van a valódi OCD-hez, amely egy betegség, és sokkal ritkábban is fordul elő, mint ahányszor a fentiekhez hasonló fordulatokat pufogtatjuk.
Na de tulajdonképpen mi is az az OCD? A betűszó az obszesszív-kompulzív zavar angol rövidítése, magyarul egyszerűen kényszerbetegségnek is hívják. „Fő jellemzői a kényszergondolatok (obszessziók) és/vagy kényszercselekvések (kompulziók) visszatérő fellépése, melyek az egyén számára jelentős szorongást okoznak és meghatározóan befolyásolják mindennapi életét. A kényszeres páciensek tolakodó gondolatokat élnek meg, melyek szenvedést okoznak és amelyeket más gondolatokkal vagy tevékenységekkel (kényszercselekedetekkel) próbálnak elnyomni vagy semlegesíteni” – olvasható például a Semmelweis Egyetem Pszichiátriai és Pszichoterápiás Klinikájának leírásában, amely szerint a kényszerbetegség az emberek 1-3 százalékára jellemző.
Ha valaki kényszeresen nézegeti-olvassa-törölgeti az emailjeit, az azonban még egyáltalán nem ez a kategória. „Ez is egy kontinuum, mint minden ilyen mentális diagnózis. De amiről az emailekkel kapcsolatban szó van, az nem is OCD, inkább teljesítményszorongás, tehát a megfelelés a belénk nevelt normáknak és szabálykeretnek: lelkiismeret-furdalásunk, bűntudatunk lesz, hogy ott van az a sok levél, amit nem olvastunk, mit fognak szólni, válaszolnom kell” – mondta a Telexnek Faludi Viktória.
A pszichológus szerint mindezt a társadalmi elvárások is táplálják. „Az lett a teljesítmény mérője, hogy valaki hány emailre válaszol vagy hogy az Excelt kitöltötte-e rendesen a munkaidő eltöltéséről, amivel már maga a munkavégzés veszíthet a hatékonyságából.” Erre szerinte az oktatási rendszer sajátosságai is ráerősítenek. „Azt tanultuk meg, hogy állandó hibakeresés van: hiába vagy ötös, ha egy csomó mindent nem tudtál. Ha az az elvárás, hogy minden meglegyen, hogy véletlenül se hagyjál ki semmit, akkor ott lesz mindig a szorongás, hogy vajon megcsináltad-e. És ötpercenként ránézel az emailjeidre. Az, hogy a munkahelyen hogy fogsz viselkedni, attól függ, hogy te hogyan tanultad meg ezt, hogy neked mi a teljesítmény.”
Faludi szerint a home office és a rugalmas munkaidő ezen a téren tovább fokozza a nyomást, hiszen akár éjfélkor is lehet munkahelyi leveleket olvasgatni. „Érdekesség, hogy Norvégiában ha valaki rendszeresen munkaidő után vagy hétvégén válaszol a munkahelyi emailekre, akkor felhívja a pszichológus, hogy mi a baj. Ez kicsit extrém, meg nagyon skandináv, de van benne valami, mert ez annak a jele, hogy nem tudod korlátozni azt, hogy mennyit dolgozol és mennyit pihensz, nem tudod értékelni a pihenőidőt.”
Nulla, de nem úgy
De mi is pontosan ez az inbox zero, amit a cikk elején idézett kollégák is emlegettek, de a legtöbben valójában csak annyit tudunk róla, hogy nem szabad hagyni felgyűlni az olvasatlan leveleket?
Magát a inbox zero koncepciót 2006-ban alkotta meg Merlin Mann produktivitási guru, de később ő maga is azt mondta, félreértették, illetve túlságosan szó szerint vették a tanításait: az inbox zero atyja is egyetért azzal, hogy az aprólékos levélrendezgetés időpocsékolás, olyannyira, hogy a saját emailfiókjában is vannak olvasatlan levelek.
A névben szereplő nulla valójában nem az olvasatlan üzenetek számára utal, hanem arra az időre, amennyit az ember a bejövő leveleivel foglalkozik, azaz minél kevesebbet. Ennek megfelelően az inbox zero főbb elvei között is szerepel, hogy az emaileknek csak a töredékük fontos, lehetetlenség mindet egyenrangúként kezelni, mert időnk sincs erre.
Mann javaslata szerint minden levelet az alábbi ötféle akció egyikével kell kezelni, amint meglátjuk:
- törlés/archiválás: ha elolvassuk az üzenetet, és nem fontos vagy nincs vele további teendő, mehet a kukába vagy ahol nincs útban;
- delegálás: ha egy emailben olyasmi szerepel, ami inkább másra vonatkozik, másnak lesz vele teendője, továbbítsuk neki, aztán ugyanúgy el vele az útból;
- válaszolás: ha röviden, maximum néhány perc alatt meg lehet válaszolni egy levelet, akkor rögtön válaszoljuk is meg, aztán el vele az útból;
- elhalasztás: ha hosszabb ideig tart megválaszolni vagy további teendő lesz vele, tegyük el későbbre (akkoriban ez egy dedikált mappába süllyesztést jelentett, ma már konkrétan el lehet halasztani későbbre egy levelet, hogy eltűnjön szem elől, és később újra előkerüljön, a Gmailben például két kattintással);
- elvégzés: ha egy levéllel csak olyan teendőnk van, amelyet azonnal el is lehet végezni, ezt tegyük is meg ott helyben, aztán el vele az útból.
Azért, hogy ne vesszünk el az emailkezelésben, Mann azt javasolja, hogy csak bizonyos időközönként, például óránként egyszer menjünk át a leveleken.
Amikor a produktivitási tippek felzabálják a produktivitást
Ahogy az az ilyen produktivitási trendekkel lenni szokott, az inbox zeróra is komplett szekta épült rá azóta. Az ilyen megváltást ígérő módszerekkel azonban két probléma is van. Az egyik, hogy már önmagában az is frusztrációt okozhat, ha túlságosan tartani próbáljuk magunkat minden apró elemükhöz, és a végén esetleg attól kezdünk el szorongani, ha nem tudjuk teljesíteni a módszert, amely a szorongást lenne hivatott csökkenteni. A másik gond, hogy ezek a módszerek hajlamosak közel annyi energiát felemészteni, mint a problémák, amelyeknek a megoldására születtek. Az otthoni rendrakás és rendszerezés non plus ultrájának tartott Marie Kondo-technikát például a gyerekei születése óta már bevallottan maga Marie Kondo sem tudja tartani.
Az emailfiók-lenullázástól is épp valamiféle produktivitásturbózó hatást várnánk, de ha ez a magatartás azzal jár együtt, hogy az illető percenként néz rá a számlálóra, hogy továbbra is nullán áll-e, és az első felvillanó új üzenetnél ugrik, nem nehéz belátni, hogy épp hogy romlik a produktivitása (már ha a munkája nem kifejezetten emailek kezeléséből áll). Erről egyébként vizsgálatok is születtek, egy 2012-es szerint például egy tipikus munkafeladat akár egyharmaddal is tovább tarthat, ha közben emailek zavarják meg a dolgozót. Ennek részben az az oka, hogy nemcsak az emailezésre fordított idő esik ki, hanem az is, ameddig visszatalálunk a megszakított feladathoz, ami átlagosan 25 perc is lehet.
Nyilvánvaló, hogy annak nincs semmi értelme, ha az ember nagyságrendileg ugyanannyi vagy akár több időt tölt rendszerezéssel és szelektálással, mint amennyi idő enélkül magára a rendszerezendő-szelektálandó dologra elmenne. Nem reprezentatív házon belüli felmérésünk alapján valójában nem is ott húzódik a legfontosabb határ, hogy ki engedi megszaladni a számlálót a bejövő leveleinél, és ki tud csak a nullával együtt élni, hanem hogy ki az, aki tudatosan kezeli valahogy a levelezését, és ki az, aki folyamatos tűzoltásban van. És itt az alapvető félreértés a radikális inbox zero és antizero tábor között: általában se arról nincs szó, hogy az illető minden egyes emailjét el akarja olvasni, mint a középkorban, se arról, hogy semmit nem kezd az emailjeivel, csak rezignáltan nézi, ahogy halmozódnak, mint az állatok.
Ha egy postaláda túl sok, legyen inkább három
Bár ennek a cikknek nem célja az emailezés forradalmasítása, azért üres kézzel sem szeretnénk elengedni azokat, akik két emailcsekkolás között épp azért tévedtek ide, hátha segítünk egy kicsit elviselhetőbbé tenni a dolgos munkanapokat. Ezért mutatunk egy olyan egyszerű módszert, ami sokaknak, így nekünk is bevált.
Szögezzük le, hogy emaileket kilőni, postafiókot kiüríteni jó érzés, ahhoz hasonló, amikor egy teendőlistán kipipálhatunk egy elvégzett feladatot, vagy hogy még közelebbi párhuzamot mondjuk, amikor rákattintunk egy facebookos értesítésre – sok apró jutalomérzet sok kis feladat után. De csak egy bizonyos szintig, mert ha túl sok a kattintanivaló, akkor az egész már inkább teher, amely elveszi az időt az érdemi munka elől.
Ennek a kezelésére vannak beépítve a modern levelezőrendszerekbe olyan automatizmusok, mint a különféle szűrők és címkék, amelyeket beállítva elérhetjük, hogy csak azok a levelek kerüljenek közvetlenül elénk, amelyek tényleg fontosak lehetnek, a többit pár kattintással elérhetjük, ha mégis szükség lenne rájuk, minden másra pedig ott a kereső.
Mindemellett azonban van a legnépszerűbb levelezőrendszernek számító Gmailben egy olyan funkció is, amely talán a fentieknél kevésbé ismert, de egyszeri beállítás után sokaknak segíthet az emailek könnyebb kezelésében: a különféle postaládatípusok és azokon belül is a Fontos levelek nevű. Ezzel a postafiók több szekcióra osztható, amelyek egyetlen felületen, egymás alatt kapnak helyet, hogy a klasszikus „bejövő levelek” között tényleg csak a legfontosabbak pörgessék az olvasatlan üzenetek számlálóját, míg ugyanott, de elkülönítve, így kevésbé az arcunkba tolva az eggyel kevésbé fontos, de azért nem lényegtelen leveleket is lássuk, ha kell. Valahogy így:
A saját példámban a Telex címlapján megjelent cikkek listáját, illetve az ügyeleti listánkra befutó rengeteg közleményt és olvasói levelet folyattam egy-egy külön szekcióba, így legfelülre csak a legfontosabb levelek jönnek, de alattuk a munkánkhoz szükséges többi levél is megtalálható. Ezek azonban nem pittyegnek új üzenetként az olvasatlanok között, és a szekció melletti nyílra kattintva bezárhatók, hogy ha épp el kell merülnöm a munkában, de vonják el a figyelmemet.
A szekciók (vagy ahogy a Gmail hívja, panelek) létrehozásához a Beállítások → Beérkező levelek → Postaládatípus útvonalat kell végigkattintgatni. Itt többféle lehetőség is van:
- Alapértelmezett: itt állítható be, hogy egy sima, klasszikus, mindent egybeömlesztő postafiókunk legyen, vagy egyesével ki-be lehet kapcsolni az olyan füleket, mint a Promóciók, Közösségi, Frissítések, Fórumok. Ezek automatikus szűrők, amelyekbe a Gmail maga sorolja be, hogy szerinte mi tartozik oda. Ha ezt valaki nem szereti (ahogy például én), az választhatja inkább a paneles felosztásokat.
- Ezekből háromféle előre beállított változatot is lehet választani: Fontos üzenetek elöl, Olvasatlan üzenetek elöl, Csillagozott üzenetek elöl.
- Ennél azonban sokkal jobb a már említett Fontos levelek nevű nézet, amely ugyanezt csinálja, csak személyre szabható: a fenti kategóriák mellett bármelyik általunk létrehozott címke kaphat saját szekciót:
(És van még egy választható postaládatípus, a Több postaláda, ami gyakorlatilag ugyanezen az elven működik, csak még több részre fel lehet osztani a leveleket, de ez már kicsit kézműves megoldás, úgyhogy itt most hagyjuk is.)
Üres és teli postafiókkal is együtt lehet élni
A modern munkahelyeken ránk zúduló emailáradatot mindenki másképp kezeli, és Faludi Viktória szerint mindegyik stratégiában lehet megnyugvást találni. „Van, aki rögtön elkezd szorongani, ha jön egy levél, hogy azzal valamit nagyon kéne kezdeni, mert folyamatosan nő a rossz érzés, ezért gyorsan megnézi, és akkor túl van rajta. És van, aki az utolsó pillanatig húzza, amikor már nyilván borzasztó nagy munka lesz ez, de valahogy megcsinálja. Mindkettő a szorongás egy megoldásmódja. Az is megnyugszik, aki elolvasta, megcsinálta, kész, pipa. A másik véglet, aki otthagyja, ő meg megnyugszik attól, hogy majd megcsinálja.”
Abban, ha valaki olvasatlanul otthagy 134 ezer levelet, azért lehet egy elkerülési technika is: ha nem látom, akkor nincs. „De ha gyűlnek, gyűlnek a levelek, ott is jöhet egy nagy szorongás, hogy milyen nagy munka lesz ezeket átnézni. Különben a köznyelv ezt már nem hívja kényszerességnek, pedig ez is hasonló: kényszeres hanyagság. Tehát éppúgy lehet a kényszeres személyiség rendetlen, mint rendes” – mondta a szakember.
Másrészről viszont szerinte „az oktatási rendszernek, ami aztán nyilván a munkaerőpiacra nevel, azt kéne megtanítania, hogy nagyon sok minden tudás van a világban, amiből te csak egy picit tudhatsz, és abban a piciben legyél magabiztos, de mindig kételkedj, mert a kételkedés visz előre – de ne annyira, hogy elbizonytalanodj. Ez egy hajszálvékony határ, de lehet nagyon jól is csinálni.” Ebben a megközelítésben a több ezer olvasatlan levél nem feltétlenül a halogatás jele, utalhat arra is, hogy az illető rendelkezik a lényeglátás kognitív képességével: nem baj az, hogy százharmincnégyezer levelem olvasatlan, ha azt a négyet elolvastam, ami nekem fontos.
Az persze más kérdés, hogy ki mit tart fontosnak. Hiába mondja valaki, hogy őt nem zavarják az olvasatlan levelek, teljesen jól megvan velük, ha a kollégái erre azt felelik, hogy bizony nem is látta azt a levelet, amit három napja küldtek neki, és fontos lett volna megválaszolnia. Egy szerkesztő kolléga például így foglalta össze a helyzetet: „A rovatvezetés egyik hátránya, hogy nagyon pontosan meg tudom mondani, kik azok az emberek, akik egyáltalán nem idegesítik magukat, ha olvasatlan leveleik vannak napokig, hetekig, néha hónapokig, évekig.”
„Persze, fontos az alkalmazkodás is. Egy felnőtt munkaerőnek tudnia kell, hogy mi az elvárás, hogy, mondjuk, a határidőket tartsa, mert ha nem, akkor a munkatársaival szúr ki. A normakövetésnek vannak alapszabályai, amiket mindnyájan elfogadunk. Ha bekerülünk egy munkahelyre, ott van egy munkahelyi légkör, és meg van határozva, hogy nagyjából mi az elvárás” – mondta erre a pszichológus.
Mindenesetre nem az a lényeg, hogy minden emailt rögtön kilövünk vagy százasával halmozzuk fel őket, hanem hogy „tudjuk ezt a kognitív működésmódot úgy jól szervezni, hogy az érzelmileg is megnyugtató legyen”. Ehhez azonban „szükség van önreflexióra és önismeretre, hogy kinek mi a jó, hányszor kell ránéznie az emailjeire, hogy ne szorongjon. Ez mindenkinek egyéni, de nyilván a két véglet sosem jó” – mondta Faludi Viktória.
Üres és teli postafiókkal is lehet szorongani, de attól senkinek nem kell félnie, hogy ha zavarja a kettő darab olvasatlan levél az emailfiókjában, akkor bármilyen betegségben szenved. Lehet egyfajta kényszeres viselkedés emögött, sőt az ellenkezője, az emailhalmozás mögött is. De ettől még ez ebben a formában teljesen hétköznapi, nem kóros magatartás. Tehát végső soron az se szégyellje magát, akinek nulla, és az se, akinek 140 ezer olvasatlan levele van.
