Azonosították a világhírű ipolytarnóci őslénytani lelőhelyet megőrző vulkánkitörést
2022. június 16. – 13:22
Egy frissen megjelent kutatás szerint Eger közelében, 17,2 millió éve tört ki az a vulkán, amelynek a tufája beterítette és máig megőrizte az ősmaradványokat a világhírű ipolytarnóci őslénytani lelőhelyen – írja a kutatócsoport beszámolója alapján az MTI.
A Scientific Reports nevű szaklapban publikált tanulmányban a kutatók terepi vulkanológia, geokémia, mikroszkópos kőzetszövet-vizsgálatok és radiometrikus kormeghatározás segítségével sikeresen rekonstruálták a kitörés részleteit. Beszámolójuk szerint a hatalmas, robbanásos kitörés négy fázisban zajlott le az utókor által gyakran „ősvilági Pompeiinek” is nevezett területen 17,2 millió évvel ezelőtt, a forrása pedig Egertől délre volt.
Az ipolytarnóci őslénytani területet 1836 óta vizsgálják, a mostani kutatás azonban így is kulcsfontosságú lehet. A jelek szerint ugyanis a Vezúv katasztrofális kitörésével ellentétben itt egy relatíve alacsony hőmérsékletű kitörésről lehet szó. Ezek nem ritkák olyan helyeken, ahol van tó, krátertó vagy rétegvíz, a vizsgálatuk pedig a kutatók szerint rendkívül fontos lehet a paleontológusok számára, mert nagyban hozzájárulhatnak egy terület élővilágának megőrzéséhez.
A kutatást vezető Karátson Dávid vulkanológus, az ELTE tanszékvezető egyetemi tanára szerint az első, rendkívül energikus torlóár több mint 80 kilométert megtéve hamar elérte Ipolytarnócot. A tanulmány szerint a magma a korai fázisokban külső vízforrással érintkezhetett, így a hőmérséklet más kitörésekhez képest jóval alacsonyabb volt. Ugyan a faszénmaradványok a paleomágneses adatokkal együtt bizonyos helyeken 200, központhoz közel esetleg 300 Celsius-fokot sugallnak, Ipolytarnócon a kutatók már csak körülbelül 150 Celsius-fokot rekonstruáltak, emiatt maradhatott fent ilyen jó állapotban az ottani vízparti környezet vegetációja. A fatörzsek például Ipolytarnócon nincsenek elszenesedve, és a levelek is épségben megmaradtak. A kutatók szerint az alacsony hőmérséklet kulcsszerepet játszhatott abban is, hogy az állatok el tudtak menekülni a kitörés elől,
a nedves hamu által százszámra betakart és megőrzött több ezer lábnyom, valamint az állati maradványok hiánya pedig arra utalnak, hogy a két kezdeti fázis után lehetett némi szünet.
A kitörés aztán horzsakőhullással folytatódott, a záró fázist pedig az összeomló kitörési oszlopból lezúduló piroklaszt ár jelentette, amely szintén alacsony hőmérsékletű volt – a lerakódott tufa mindenütt tele van faszénmaradványokkal. Ez utóbbi vezetett a helyenként 40 méter vastag ignimbritréteg lerakódásához, amely teljesen maga alá temette a lelőhelyet, és megőrizte a növényeket, illetve a lábnyomokat.
A kutatók beszámolója szerint a nagy energiájú, heves robbanásos kitörés felszínen csak hézagosan megőrződött anyagtömege a Bükkaljától a Mátralábáig, illetve északnyugati irányba Ipolytarnócig nyomozható. Ez összesen mintegy 100 köbkilométernyi tufaanyagot jelent, ami vetekszik Szantorini késő bronzkori „minószi” kitörésének térfogatával, sőt, az utólagos eróziót figyelembe véve a tényleges térfogat a kutatók közleménye szerint ennek akár többszöröse is lehetett. Érdemes kiemelni azt is, hogy ugyan ekkora, a vulkánkitörési indexen (Volcanic Explosivity Index = VEI) 7-es fokozatú kitörésekről eddig is lehetett már tudni, ám Karátson Dávid a Telexnek elmondta, hogy a most megjelent tanulmány az első, amely konkrétan kimutatott egy ekkora kitörést. Mint írta, eddig csak általánosságok, spekulációk voltak.
