40 év után is mindenkinek megvan a maga konteója

A képviselők éppen az új miniszterelnökről szavaznak, amikor a parlamenti folyosókon váratlan zaj támad, majd egy képregényszerű, bajszos csendőr toppan be az ülésterembe. Pisztoly a kézben, nyomában fegyveresek, néhány pillanattal később már ropognak is a gépfegyverek. Mindezt milliók hallgatják a rádiók elé dermedve szerte Spanyolországban: Francisco Franco diktatúrája után éppen demokratikus vágányra váltó, ezer sebből vérző országban a falangista katonák újra kisiklatják a történelmet. Katonai hatalomátvételi kísérlet élő egyenesben, az egész országgyűlés túszként fekszik a padok alatt.

Az 1981. február 23-i – sikertelen – puccskísérlet nagyjából az Spanyolországban, ami Amerikában a Kennedy-gyilkosság vagy a 2001. szeptember 11-i terrortámadások. A nap, amire mindenki emlékszik, hogy mit csinált éppen, amikor vagy kétszáz fegyveres Antonio Tejero csendőr alezredes vezetésével betört a parlamentbe, bejelentette az erőszakos hatalomátvételt, és 18 órára túszul ejtette Spanyolország 350 képviselőjét. Negyven év után már élő televíziós adásként rémlik ez sokaknak, pedig a spanyol tévék csak másnap adták le felvételről a képsorokat.

Csak a véletlennek köszönhető, hogy egy tévéstáb a karzatról felvette a történteket, anélkül, hogy a katonák tudtak volna róluk. Ez is mutatja, hogy a szervezők nem voltak teljesen a topon, és főleg utólag az egész kísérletet szokás pancserpuccsnak látni. Vitatkozó, rosszul informált katonák, akik az egymás közti kommunikációt sem szervezték meg rendesen, fogalmuk sem volt, hogy reagáljanak, amikor az események eltértek az elképzelt forgatókönyvtől, és amikor az egész akció nem egész egy nap alatt elbukott, a parlament ablakain ugráltak ki a letartóztatásba.

Ráadásul nagyon úgy tűnt, hogy azt sem feltétlenül tudták, hogy ki áll az erőszakos hatalomátvételi kísérlet mögött. Vagy ha tudták is, ebben a közvélemény azóta sem lehet teljesen biztos. A dátum miatt 23-F néven is emlegetett puccskísérlet abban is hasonlít az elnökgyilkosságra vagy az ikertornyok elleni támadásra, hogy remek táptalaja a különféle összeesküvés-elméleteknek. Ezek leginkább ilyenkor, az aktuális évfordulók táján szoktak virágozni. Néhány éve egy olyan áldokumentumfilm döntött nézettségi rekordokat, amely azt állította, hogy valójában János Károly spanyol király állt az egész mögött, a puccsisták pedig szándékosan voltak ennyire bénák – a film szerint így erősödhetett meg a király renoméja és stabilizálódhatott a spanyol demokrácia. Ez úgy is nagyot szólt, hogy a rendező a film végén maga leplezte le, hogy csak fikcióról van szó, szerinte február 23. valódi háttere örökké homályban marad.

Reconquista

Bár Spanyolországot még ma is gyakran a „felejtés paktumával” azonosítják, az 1981-es puccskísérlet viharos emlékezete is mutatja, hogy szó sincs csendes megbékélésről és konszenzusos szőnyeg alá söprésről. Franco 1975-ös halála és közel negyven évnyi diktatúra után a békés átmenet jegyében ugyan egy olyan demokratizációs folyamat zajlott le, amely történelmi amnesztiát ígért a bukott rendszer tisztségviselőinek és a régi hatalom birtokosainak, ez csak a felszínen érvényesült – a 2000-es években azonban az emlékezeti harcok, kulturális háborúk utat törtek a nyilvánosságba. Ez leginkább Franco, a köztársaságiak és a harmincas években sok százezer halálos áldozatot hozó polgárháború megítélésének esetében jelenik meg, de 1981 is fontos szimbólum. Ki-ki politikai vérmérséklete alapján viszonyul hozzá negyven év után is, és a pártoknak is jó alkalom ez saját mítoszaik megerősítésére.

23-F ugyanis minden bohózata ellenére is jóval több volt egy közjátéknál, és a politikai veszélyei nagyobbak voltak, mint az amerikai Capitolium idén év eleji megrohamozásának, amire az 1981-es madridi történések most sokakat emlékeztetnek. A fiatal, kompromisszumokkal terhelt, tárgyalásos spanyol demokrácia nem volt olyan erős, hogy lábon kihordjon egy ekkora válságot, valójában a túlélése is közvetlen veszélybe került. A felfokozott helyzetet mutatta, hogy a puccskísérlet hírére órákon belül ezrek indultak a francia határ felé, a párt- és szakszervezeti vezetők pedig a taglisták megsemmisítésével voltak elfoglalva a kritikus órákban, nehogy a nevek az új rezsim kezére jussanak. A katonai hatalomátvétel lehetősége reális közelségbe hozta az alig öt éve véget ért falangista korszak visszatérését.

A katonaság közéleti pozíciói a demokratikus átalakulással meggyengültek, de a hadsereg belül nem sokat változott. A tábornokok továbbra is Franco kinevezettjei voltak, és a kommunista párt legalizálását a katonai vezetők nemzetvesztő katasztrófának tekintették. A katonai ráhatással végrehajtott hatalomváltásoknak, a pronunciamientóknak („bejelentések”, de ez csak a fennköltebb elnevezése a puccsnak) nagy hagyománya volt a 19. századtól kezdve, és Franco maga is egy puccsból lett polgárháborúban szerezte meg a hatalmat, amit aztán negyven éven át ki sem engedett a kezéből.

1978-ban már volt egy katonai konspiráció, az Operación Galaxi (nevét a kávéházról kapta, ahol az összeesküvők törzshelye volt) vezetői a teljes kormányt le szerették volna tartóztatni. Ez korán elbukott, de a spanyol átmenet féloldalasságát és a hadsereg erejét is mutatja, hogy ennek a főkolomposai is csak néhány hónapot kaptak.

Tankkal a playán

Egyikük, a bajszos-hülyesapkás Antonio Tejero csendőr volt az, aki három évvel később embereivel megrohamozta a madridi országgyűlést. Ezen a február 23-i ülésen éppen az új kormányfőt készültek megválasztani, miután Adolfo Suárez miniszterelnök lemondott az általános válság közepette. Súlyos gazdasági krízis, tömeges munkanélküliség, terrorizmus (a baszk ETA 1980-ban 94 embert ölt meg, ez volt a legdurvább év), a közvéleményt szinte teljesen elvesztő kormány és külpolitikai zűrök: ez volt az első kőkemény csalódáspofon az aktuális rendszerváltás után.

A „reformfalangista”, Franco hajdani pártjából jövő, a demokratikus átalakulást felvállaló Suárez utódjáról döntöttek egyenkénti szavazással, amikor a gépfegyveres katonák berontottak a terembe.

„Állj! Senki nem mozdul! Mindenki üljön le!”

– kiabálta a puccsistákat vezető alezredes, majd a felpattanó miniszterelnök-helyettest, Gutiérrez Mellado tábornokot kezdték lökdösni az emberei, és már repültek is a lövedékek a spanyol alsóház, a Cortez szép mennyezetébe. A következő pillanatban az egész országgyűlés már a padok alatt keresett menedéket (ezt a szélsőjobboldal azóta is gúnyosan emlegeti), kivéve három embert: Melladót; az ő segítségére siető, majd csak azért is ülve maradó miniszterelnököt; és a kommunista pártvezér Santiago Carillót. Utóbbi a káosz közben egyszerűen cigarettára gyújtott bolsevik vadnyugati acélidegekkel, és a székében pöfékelve nézett szembe a halálos veszéllyel.

Bár a képviselőknek nem lett baja, néhányukat a katonák elvezették, a többiek ekkor még úgy sejtették, hogy gyors kivégzésre. A képviselőket csak a mosdóba engedték ki, egyenként, kísérettel. Ilyenkor próbáltak megtudni egy-két információmorzsát, hogy mi történik máshol az országban – de ugyanez a bizonytalanság tépte a puccsistákat is.

A kérdés, hogy kivel van máshol a hadsereg, és mit lép a király. Tejero parancsait „a király nevében” adta ki, és társai úgy tudták, minden János Károly jóváhagyásával történt. Márpedig a spanyol uralkodó szava döntő a hadsereg számára. Ő a főparancsnok, és a katonatisztek sokkal inkább személyesen neki hűségesek, mint az alkotmánynak. János Károlyt Franco választotta ki utódjául, konzervativizmusa, katonai neveltetése miatt is bízott benne, ahogy a főtisztek is benne remélték a politikai szövetségesüket.

A puccsistáknak az volt a tervük, hogy a parlament elfoglalása után az egész országban csatlakoznak az egységek, elfoglalják a televíziót, a reptereket, a vasútvonalakat. Ez Valenciában pár perccel a madridi események után meg is történt: Milans del Bosch tábornok, a tartomány katonai parancsnoka rendkívüli állapotot hirdetett, kijárási tilalmat vezetett be, betiltott minden politikai tevékenységet. Estére a város főútvonalain tankok masíroztak.

Máshol azonban a tábornokok kivártak, és vigyázó szemüket a királyi udvarra vetették. Ahogy nagyjából mindenki más is: egész Spanyolország lélegzetvisszafojtva várta, mikor lép az uralkodó a nyilvánosság elé, és mit fog mondani – a spanyol demokrácia sorsa ekkor lényegében egyetlen emberen múlt.

János Károly némi kivárás után, legkésőbb estére döntött: a hadsereget utasította, hogy ne támogassák a puccsistákat, majd éjjel a televízióban katonai egyenruhában intézett szózatot a néphez, melyben kiállt az alkotmányos rend mellett. A puccsnak ezzel lényegében befellegzett, másnap délre Tejero emberei is feladták, és önkéntes defenesztrációval (csak az első emeletről kellett fejest ugraniuk) spanyolosan elhagyták a parlament épületét.

Elefánt a szobában

A katonai kísérlet tényleges vezetői azonban azóta sem teljesen ismertek. Nem tudni, ki volt a „Fehér Elefánt”, akiről a puccsisták egymás között csak ezen a kódnéven beszéltek, mint a „rend helyreállításának” letéteményeséről, majdani miniszterelnökről. A legvalószínűbb személy Alfonso Armada tábornok volt, akihez nagy fülei miatt passzolt is az elnevezés. Ő volt a spanyol hadsereg második embere, nem mellesleg pedig a királyhoz is igen közel állt, előbb a zaragozai katonai akadémián is, majd a király kabinetminisztere volt. Armada a puccs óráiban magát szerette volna rendteremtő miniszterelnöknek javasolni az uralkodónak, mondván ő képes egyedül megállítani a puccsistákat, és a király felhatalmazásával nemzeti kormányt alakítani.

A legvalószínűbb, hogy valójában az egész Tejero-féle akció Armada hatalomra jutásának lett volna a megtervezett előjátéka. Maga az aktus két okból nem sikerült. Először is, János Károlyt előre figyelmeztették a tábornok valós céljaira, ezért a király már nem is fogadta, csak telefonon figyelmeztette: „Emlékeztetem, hogy senki nincs felhatalmazva arra, hogy bármit tegyen a nevemben.” Másrészt, a rosszul szervezett puccsisták között sem volt egység, és amikor Armada jelezte Tejerónak, hogy neki akkor ennyi volt a szerepe, el lehet menni egy kellemes dél-amerikai országba egy pihentető száműzetésre, míg ő beülne a miniszterelnöki székbe, a parlamentfoglalók is elhajtották.

A puccskísérlet után a katonai bíróság elég enyhe ítéleteket hozott: harminc katonát ítéltek el a 360-ból, 22-en közülük is tovább szolgálhattak. Első körben a fő konspirátor Armada is csak hat évet kapott. Bár másodfokon ebből 30 lett, hét év után egészségügyi okokra hivatkozva kiengedték, hogy aztán jó kondícióban még harminc évig kertészkedhessen galíciai birtokán.

Kérdés, hogy a bíróság mennyire akarta, hogy a teljes igazság kiderüljön. A tárgyaláson a katonák azzal védekeztek, hogy úgy tudták, a király utasítását hajtják végre. Tejero is azt állította, hogy a miniszterelnökkel elégedetlen János Károly előzetesen bátorította a hatalomátvételt. Az ügyvédek beidéztették volna a királyt is, ő azonban államfőként a törvények felett állt. Armada nyilvánosan soha nem vádolta a királyt, de a börtönben állítólag a káplánjának elmondta, hogy János Károly benne látta egy majdani nemzeti egységkormány vezetőjét. Mások szerint Armadát is behülyítették: a spanyol titkosszolgálat, a CESID hitette el vele a királyi támogatást.

A 2014-ben lemondott, száműzetésben élő János Károly, mint a puccs mögötti esetleges szervező, azóta is népszerű konteó. Az eredetileg a szélsőjobb által kedvelt elmélet ma a baloldali Podemostól sem áll távol. Az biztos, hogy legjobban az uralkodó jött ki a negyven évvel ezelőtti válságból: ő lett a spanyol demokrácia hőse, aki a múltjával szakítva végérvényesen eltörölte a Franco-rendszer maradékát, a monarchia intézménye pedig megerősödött. Ezért lett a 23-F a ma is élő spanyol politikai rendszer nagy alapító mítosza, amit a centrista erőknek vehemensen védelmezniük kell a kihívóktól, és az a kissé homályos történet, amit minden oldali rendszerellenzéknek meg kell kérdőjeleznie. Armada tábornok a Fehér Elefánt titkát magával vitte a sírba, János Károly nyugdíjas uralkodóként az Egyesült Arab Emírségekben tölti önkéntes száműzetését.