A telefon, ami csak azért létezik, mert létezhet

Napok óta volt már nálam a Wing, az LG új, egyetlen óriási trükkre felhúzott telefonja, de még mindig nem tudtam kitalálni, mire kellene használnom pontosan. Az egyetlen óriási trükkje az, hogy két kijelzője van, de ez elsőre egyáltalán nem egyértelmű. Alapban úgy néz ki, mint egy óriási telefon, ami túl nagy és tömzsi ahhoz, hogy csak egy egyszerű készülék legyen. Másodikra is úgy néz ki. A Wing különös húzása az, hogy ha jobb alsó sarkát picit nagyobb erővel megpöccintjük, a képernyő felső része leválik, 90 fokban elfordul, és ezzel a telefonból egy nagy T-betűre emlékeztető forma lesz belőle, alatta pedig felbukkan egy kisebb, második kijelző.

A kihajtható kijelző annak a tipikus esete, amikor valaki azért fejleszt valamit, mert meg tudja tenni, és nem pedig azért, mert szükség van rá. Ez még oké, az LG bevallottan azért indította el a Winggel az úgynevezett Explorer Projectet, hogy kísérletezzen, és új alapokra helyezze az okostelefonok tervezését és használatát. Én nem vagyok biztos abban, hogy új alapokra kell helyezni az okostelefonok tervezését és használatát, főleg azért, mert betonbiztos alapokon nyugszik már ez. Teljesen mindegy, hogy egy Xiaomi, egy Huawei, egy Samsung, vagy egy Apple-telefon van a kezünkben, ha ismerjük az okostelefonok működését és kinézetét, maximum az operációs rendszerek fognak minket összezavarni. Nem pedig az, hogy suttyomban szétnyílik a cucc. Tapasztalatból beszélek, a középiskola meghatározó részében egy használt Nokia Communicator E90 tulajdonosa voltam, amit leginkább vállalkozóknak találtak ki, és egy szét is lehetett nyitni. Kígyós játék nem volt sajnos rajta.

De vissza a szétnyitható, fellibbenthető, vagy nem is tudom, milyen jelzővel illethető Winghez. Maga a nyitás gesztusa egyszerű, és látványos, ami nem csoda, mert a telefon fele hirtelen más tengelyre kerül. Viszont csak jobb kézből működik, ami jobbkezesként nem probléma, bal kézzel cserébe egyáltalán nem ment. A képernyő kiforgatása bizarr élmény, mert a telefon súlypontja teljesen megváltozik, átkerül fentre, ezért ha egy kézzel nyitom ki, minden porcikámmal azon feszülök, hogy nehogy kiejtsem a kezemből. Ismerve a saját telefonom rendszeres halálugrásait a tenyeremből, rettegek, hogy a Wing is kipottyan valamikor. Pláne, mert ez a telefon annyiba kerül, hogy bizonyos elektronikai boltokban egy tévét adnak mellé ajándékba.

Kihajtva a telefon leginkább egy újratervezett pingpongütőre hasonlít, vagy az Alkonyattól pirkadatig című vámpírfilmből arra a részre, amikor deszkákból ácsolnak a főszereplők feszületeket, csak egy fiktív, 2020-as feldolgozásban, amiben egy éjjel-nappali GSM-boltban rekednek hőseink, és okostelefonokat kell összeragasztaniuk jobb híján. Kétségkívül szépen van megoldva, és igazából kipattintani is van olyan jó érzés, mint volt anno a kihajthatós Motorolákat nyitogatni. Itt kicsit szofisztikáltabb az eljárás, mint hogy egyik műanyag elválik a másiktól, és tényleg van benne valami vonzó.

A telefont alig tudtam bármire használni, de nyitogatni jól esik. Persze felmerül a kérdés, hogy meddig bírja az ilyen. A másik, igazából sokkal komolyabb kérdés az, hogy minek.

Az LG Wing fő vonzereje az lenne, hogy kép a képben módon tudjuk használni a telefonunkat, azaz amíg mondjuk felül megy a Netflix vagy valami játék, alul lehet jegyzetekeket írni vagy Messengerben csetelni. Lehet, de minek. Amikor már napok óta nyomogattam a Winget, a szerkesztőmnek ezt a képet küldtem el:

Azzal a szöveggel, hogy

Mire jó ez?

Bár elméletben azt gondolhatnánk, valójában nem minden app támogatja ezt a fajta képernyőfelosztást, hiába szeretnék felül Netflixet nézni, alul pedig Instagramot pörgetni, az utóbbit nem lehet. Amennyire nagy a Wing kijelzője alapállapotban, olyan furcsa a töpörödött alsót nyomogatni osztott képernyőben. Mintha egy marokméretű telefont tartunk a kezünkben, egy ráragasztott külső monitorral. Engem a mobiltelefonok nem erre tanítottak.

Ráadásul a képernyő kipattintása azért nem kecsegtet olyan sok forradalmi opcióval, az elforgatásnál a felső képernyőn az indulóképernyőn a fotógaléria, a kamera, a Youtube, a Google Térkép, és az Asphalt 9 nevű játék között válogathatunk, illetve ott van egy Naver Whale nevű app, amiről semmit sem tudtam. Majd megnyitottam, és akkor sem tudtam mi az, mert mintha egy fordítóprogrammal cincálták volna szét, ahol a share részvény lett, a capture pedig elfogás. Egy kínai fejlesztésű böngészőről van amúgy szó, ami minden lehetőséget megragad, hogy a vízszintes képernyőből egy másik appba vezessen, ami már nem támogatja ezt a módot.

A vízszintes képernyő akkor is tud gondokat okozni, ha mondjuk elalszik a telefon, vagy szeretnénk a hangerőt mechanikusan állítani, mert akkor nagyjából körömmel kell megkeresni a gombokat a kihajtott kijelző alatt. Ha elaludt kihajtva, akkor ment vele az ujjlenyomat-olvasó is, ami miatt vagy egy szokatlanul nagy arasszal kell átfognunk a telefont, vagy megcserélni a kezünkben. Ez elég kényelmetlen. Egy napig ráerőszakoltam magam, hogy csak a Winget használjam olyan mindennapi dolgokra, mint a Twitter, a Facebook, vagy az Instagram, de ehhez túl nagy volt, a plusz képernyő pedig nem adott hozzá semmit. Emailt is írtam, és nem voltam vele beljebb.

Valahogy más, forradalminak kikiáltott jellemzők sem tudtak meggyőzni. Az előlapon nincsen kamera, de ha szeretnénk szelfit készíteni, akkor mint egy rejtett kis manó, előbújik a telefon tetejéből egy 32 megapixeles eszköz. Aminél csak arra tudtam gondolni, hogy mi van, ha tönkremegy? Ha tiszta morzsa lesz? Ha belemegy a szösz, és nem tud többet kijönni? A szelfikamerához jár olyan lehetőség is, hogy egyszerre tudunk videót rögzíteni azzal, és a hátsó kamerákkal, de sajnos ezt a telefon nem egy darab, osztottképernyős fájlban menti el, hanem két külön videóként. Hogy mi szükség lehet erre, nem tudom.

A „mire jó ez?” kérdését talán a videós funkciók tudnák megválaszolni, az LG ugyanis egy szoftveres stabilizátort rakott bele, amivel a gimbal nevű videós eszközt szeretnék reprodukálni, csak éppen az eszköz nélkül. A cél az, hogy tükörsima, stabilizált, követő mozgást tudjunk vele imitálni anélkül, hogy össze-vissza rázkódna a kép. Az elképzelés egyébként nem rossz, de egy igazi gimbalhoz képest az így felvett képeknek a szoftveres rásegítés miatt van egy természetellenes, fenyegető aurája.

Így nézett ki, amikor az Erzsébet hídon sétáltam vele:

Ezt a fotót pedig ugyanott lőttem, kihajtott képernyővel:

Ilyenkor az alsó képernyő átvált a gimbal kezelőfelületévé, lesz joystick, lehet lockolni a képet, és lehet válogatni a háromféle mód között (követés, pásztázó követés, elsőszemély-nézet). Őszintén szólva nehezen tudom elképzelni, hogy valaki olyan, stabilizátort igénylő helyzetekben videózzon, amiben a Wing lenne az ideális választás. A legolcsóbb változata 400 ezer forintról indul a magyar boltokban, ebből már lehet venni egy videórögzítésre alkalmas mobiltelefont, és egy rendes gimbalt is. És ha az egyik tönkremegy, elég csak azt lecserélni.

Ha az eddigiekből nem lenne egyértelmű, furcsa egy szerkezet az LG Wing. Látszik, hogy azért készült, mert valamit muszáj volt újítani, és ha már lehetett ilyet, akkor az LG meg is lépte. Aztán ezt a lépést próbálta magyarázni minden lehetséges módszerrel, a stabilizátorral, a képosztással, de valahogy egyik sem elég ahhoz, hogy kellően demonstrálja, miért is volt minderre szükség. Ennyi pénzért pedig a Wing tényleg nem az a telefon, ami szembe fog jönni emberek kezében a metrón, hiszen valami nagyon specifikus közönségnek készült: a tradicionális telefonformákat unó, de nagy mozgásokat tartalmazó videókat készítő, viszonylag gazdag embereknek. Én őszintén szólva nem tudom, hogy ez a közönség létezik-e, és ha igen, mekkora lehet, de most az igényük ki lett szolgálva.