Dr. Strangelove, avagy hogyan tanultam meg szeretni egy értelmetlen méretű telefont

Állítólag az iPhone korai éveiben maga Steve Jobs nyilatkoztatta ki, hogy egy telefon márpedig 3,5 hüvelykes képátlójú, ez az egyetlen tökéletes méret, az okostelefon-dizájn alkímiájának aranymetszése, és minden ami eltér ettől, az skandalum és blaszfémia. Jobs már nem élte meg, amikor 2012-ben az iPhone 5-tel maga az Apple is eltért az aranyszabálytól, azt meg pláne nem, amikor két hete kinyitottam a Xiaomi Mi 11 dobozát, és egy 6,81 hüvelykes szörnyeteg esett ki belőle. Ami ma már nem is számít kimondottan egy óriásnak, 6,7 körül van a standard a gyártók legnagyobb modelljeinél, valószínűleg a Xiaominál direkt az volt a cél, hogy egy icipicivel legyen nagyobb még ezeknél is. (A bajnok mondjuk így is a 6,9-es Note 20 Ultra a Samsungtól.)

Én meg állok itt ezzel a péklapáttal, és arra gondolok, mennyire szerettem valamikor 7-8 éve a 7 hüvelykes Google Nexus 7 tabletemet, aminél ez a cucc éppen csak egy kicsivel kisebb.

Hogy a helyzet még ennél is bizarrabb legyen a Mi 11 egy 300 ezer forintos telefon, ami elég bátor vállalás egy olyan cégtől, ami arra építette a maga kis birodalmát („kis”, na persze, 80 milliárd dollár körüli a cég piaci értéke), hogy olcsó, de azért megbízható telefonokat árul. 300 ezer pont egy iPhone 12 alapkészülék ára, csak hát az Apple meg pont a „brutálisan drága” szinonimája okostelefonföldön.

Legyünk egészen őszinték: az átlagfelhasználó számára ezek az androidos péklapátok mind egyformák. Úgy értem, persze, van egy csomó technikai különbség közöttük, de az egyszeri vásárló nem az alapján választ, hogy hol sikerült több gigahertzet és megapixelt beszuszakolni a dobozba, hanem főként a személyes megszokásai és az ár alapján. Illetve biztosan van még valami nehezen megfogható, egy törzsbe tartozós presztízsérték is az egyenletben, de az igazat megvallva ez leginkább csak egy általános, „mi nem az Apple vagyunk” üzenetben csapódik le. Ezzel a lendülettel majdnem belementem egy nagyívű párhuzamba a magyar politikai színtérrel, ahol Apple = Fidesz, ellenzék = a sok androidos gyártó, de csúnyán megfeneklett az allegória azon a banális kérdésen, hogy akkor mégis mi a fene a KDNP.

A lényeg, hogy ha a megszokás (amit pont az olcsó telefonokkal szépen felépített a Xiaomi egy csomó embernél), meg az ár a lényeg, akkor vajon a 300 ezres árcédulával hol keressük a Mi 11 helyét a piacon. A válasz pedig az, hogy valahol a Samsung Galaxy S21 és a OnePlus 9 között. Szóval nagyjából mindent tudnia kell, és mindent elég jól is kell tudnia, éppen csak az abszolút top kategória sallangjait nem. (És itt jegyezzük meg, hogy a Mi 11 egyébként nem egy új telefon, Kínában már pár hónapja piacon van, ebből adódóan szürkeimportban elérhető egy ideje az ember által ismert univerzum nagyjából minden pontján.)

Na de mindent tud?

Hát, az a helyzet, hogy nagyjából igen. Szaladjunk végig gyorsan a technikai részleteken.

A Mi 11 szíve egy Snapdragon 888 csip, ez per pillanat az androidos világban elérhető legizmosabb processzor, papíron picit gyengébb mint az Apple-féle A14 Bionic, és picit erősebb, mint a Huawei Kirin 9000-ese. Ugyanez dolgozik egyébként a már említett S21-esben és OnePlus 9-ben is. A gyakorlatban ez annyit tesz, hogy végtelen mennyiségű app-pal sem tudtam annyira megizzasztani a gépet, hogy belassuljon. Persze a kérdés az, hogy mondjuk 2-3 év múlva is elmondható lesz-e ez, de a kezdet mindenesetre biztató. 4600 mAh-s aksi van mögötte, egy nap alatt a 20-30%-os szintre tudtam leküzdeni teljes töltöttségről, ha nagyon nekiduráltam magam. Vagyis nem kell pánikba esni, ha otthon felejtettük a töltőt, estig tuti kibírja, és ez elég megnyugtató.

A kijelző OLED, 3200*1440 felbontással, 120 Hz képfrissítéssel, ennek azt hiszem, 3K Quad HD+ a hivatalos neve, de hogy őszinte legyek, én nem hiszem, hogy ilyen tényleg van, inkább az lehet, hogy a Muppet Show-ból az erkélyen ülő két öreg fickót valaki kinevezte felbontásrövidítés-kitalálási és -standardizálási bizottságnak, ők meg a bolondját járatják a világgal. Mindenesetre a Mi 11 képe nagyon szép, élénkek a színek, ordít a kontraszt, sima a scrollozás.

Kamerában egy 108 megapixeles szörnyeteget köszönthetünk, plusz egy 13 megás széles látószögűt, egy 5 megás telemakrót, és egy 20 megás szelfikamerát az előlapon a kijelzőbe ágyazva. Ezt a csapatot a tavalyi modell, a Mi 10T Pro tesztjében már megénekeltük, de az a 108 megapixel továbbra is elég vadállatul hangzik, hát bedobtam olyan mélyvízbe, amit biztos nem szeret (ha már itt tartunk, a szó szerinti mélyvízbe dobást senkinek nem ajánlom, a Mi 11 hivatalosan nem vízálló). Ezt a tök sötét, a szembevilágító kerti lámpák, és mivel eső után voltunk, az összevissza csillogó vizes felületek jelentették. Ilyen képeket produkált a Mi 11:

És ilyeneket a kontrollcsoportként bevetett iPhone 8:

Annyit abszolút laikusként is kimondhatunk, hogy hiába illene elvileg megaláznia a 3 és fél éves technológiával, és szánalmas 12 megapixellel felvonuló konkurenciát, a Mi 11 jóindulattal is csak a lépést tudja tartani képminőségben, de inkább azt se. Persze ha nagyon bezoomolunk, már látható azért, hogy ez a részlet a Xiaomi fotójának majdnem tízszer akkora felbontásából jön:

Mint ez az iPhone-os:

(Kamerafronton egyébként a Mi 11 Ultra verziója az igazán nagy dobás, amit az „új csúcs a fotózásban” szlogennel harangoztak be, hamarosan annak a tesztjével is jelentkezünk, egészen mélyre merülve a mobilos fotózás bugyraiban.)

Apróság, hogy a teleobjektív kicsit hiányzik a kamerák közül, ahogy az sd kártyaslot is (a Samsungnál ugye ez évek óta alap). A Mi 11 hangja meglepően erős és tiszta, de hát telefont hangosan ordíttatni továbbra sem kultúremberekhez illő tevékenység. A telefon kimondottan jól néz ki, ha nem is árasztja magából a prémium kategória eleganciáját, az biztos, hogy az olcsó műanyag életérzést se. A magam részéről a legfurább az volt, hogy két hét alatt egészen megbarátkoztam a gigantikus méretével, de annyira, hogy kényelmetlenül aprónak tűnt utána a régi telefonom. Bár elsőre reménytelennek tűnik, valójában a 6,81 hüvelykjével együtt is elfér zsebben, nem kényelmetlen kézben, és minőségi ugrás ekkora kijelzőn akár csak olvasni, jegyzetelni, videót nézni, vagy videócsetelni, pláne játszani, mint egy 4,7-esen. Az Androidot mondjuk nem tudtam megszeretni, de hát ez legyen az én nyomorom.

Hogy bejön-e a Xiaominak a sebességváltás, és az „olcsó, de tud annyit, mint a drágák” kategória után meghódítja a „drága, de tud annyit, mint a nagyon drágák” ligát is, azt még persze nem tudhatjuk. Mindenesetre a Mi 11-nek már csak azzal, hogy mennyire erős a hardvere és mennyire szép a kijelzője, elég jó esélye van ezen a pályán is.